Sajnos másolás során a verseket nem sikerült időrendi sorrendben feltölteni a szerkesztő programok kompatibilitási hiánya miatt...

Intro

Árván lépegetnek az ünnepek,

csodák vackolnak a sarokban,

kibontatlan csomagok,

fésületlen síró babák,

elmaszatolt apa-anya rajzok

nyüszítenek a hangtalan éjszakában.

Beléd temetem életem,

- ami még maradt -,

álmokból felriadt ébredéseket.

Lélegző árnyékoddá vetkezem

rongyaimból,

párnád alá gyűröm

a holnapra hagyott szavakat.

Megtelik veled

a fahéjillatú levegő,

némaságodra omlik össze az éj,

benn mozdulatlan a vágy,

az akarat, fáradtság búvik

szemhéjam alá,

nem szólsz, ha kérdezlek,

nem kérdezel, válaszolok.

Hiába hajolsz szívemre,

ma nem ott vagyok,

ahol összekapaszkodva

várakozik a csend és az ég.

Szeretve bolyongok

lélektől lélekig,

mögöttem, ünnepre vágyó

vénülő gyermekarcokra

barázdákat rajzol

az ostoba idő.

A ködből kibomló

fuldokló hiányban

tanulom a nem- fáj érzéseket,

a belénk-szelídült félelmet.

Ablak mögé rejtezik

a játszani akaró fény,

szétfolyik arcán a remény.

… és néha magamra maradok,

szívemhez kuporodva

valami megkésett hittel,

ahogy az istenek hagytak

egykor a dohos falakból

szivárgó magánnyal.

Ég és föld között

az út kiterítve fekszik,

lélekdermesztő ma

ez a mozdulatlanság,

és Isten is csak hallgat,

- vagy tán alszik -

szívem másik felén,

az éjszaka csendje mögött.

...és elaludtak a hegyek

2012. november 1.

Én még nem álmodtam eleget.

Halántékomon dübörög az idő,

homlokomon mély sorsok, életek

vázlatai. Nézem magam, de a tükör

téged fest elém. Elsüllyedt gyermekévek,

félig összerakott pillanatok, színes

gyöngyök örvénylenek köztünk.

Tükrünk mögött riadt arcok, fáradt

szemek. Zuhanás. Mennyek kapuja,

poklok gödre. Ima. Mozdulatlanság.

Én még nem álmodtam eleget.

Villámkarcos égen tombol a hiány,

tűzgolyókkal játszik az Isten,

s te is valahol ott kóborolsz

mezítláb a lángoló gömb alatt,

valahol egy kiégett réten.

De már nem akarsz játszani,

hangod elnyeli a vastorkú harang,

és kong, kong az éj, visít a nappal,

mint egy éhes vércse, kit

magára hagyott anyja, apja

a megfagyott fészek-ölben.

Én még nem álmodtam eleget.

Fekete-fehér képekkel kiszögelt

álmaid próbálom felidézni.

Lázadás, veszteség, magány.

Szívemen indázó fájdalom. Szorítás.

Kereszt. Gyertyagyújtás. Fehér lapok,

fekete csendekkel. Ez vagy nekem,

minden hangban, élőben és holtban,

mozdulatban, ahogy a horizont

tengelyére görbül a szélhordta idő,

s hajnalra fájva hasad ketté a világ.

Én még nem álmodtam eleget.

Nem tudom, milyen a halál,

milyen égig érő ködben menni,

milyen a nyárban fázó lombtalanság.

Csak azt tudom, milyen nélküled…

Hangtalanul, fedetlen sebből vérezni,

kizuhanni az álmokból egy sóhajtás alatt,

és verssorokban újból megtalálni

elhagyott életem, elvetélt

szóközökben lélegezni érted, veled.

Én még nem álmodtam eleget.

A hold árad, apad. A napot már

rég nem tartja semmi. Roskad az ég.

Alattad. Felettem. Dombnyi

életeden nyíló csendvirágok

támasztják hideg kereszted…

Elrohantál, hogy elérd az éjszakát,

de mögötted elaludtak a hegyek,

az út eltűnt, a folyók kiszáradtak,

az évszakok örökre ledobták színüket.

Pedig rólad álmodtam akkor is,

de látod Apám, mégsem eleget…

JégkArc

Az emlékeket kinőttem,

tenyeredben hallgatásom ring,

álmaim szemedben lobognak,

jégvirágot karcol ablakunkra a fény.

Fákat rajzolok köré, fészket

fagyott ágaira …

- mint üres bölcső, leng a zajos szélben -

A madarak már délre költöztek

- súgod – ne keresd őket …

Nem figyelsz rám,

csak mesélsz a tegnapokról,

egy régi dalt dúdolsz,

karjaid magad köré fonod …

Lépsz előlem, hátrálsz tőlem,

árnyékká nő körénk az idő …

és én tépkedném a jégvirágszirmokat,

- ahogy gyerekkorunkban játszottunk

szerelem-életest -,

de a semmit szorítom kezeim között.

Gyere, hajolj hozzám, hogy

csendedbe rejtsem magam.

Álmodd velem a régi ébredéseket.

Hisz ma minden másként szól,

a mostcsend hangosabb a tegnapinál.

Fordul a Föld,

lopott csillagok fénye roppan

a sáros égbolton.

Üvölts már, üvöltsd túl

ezt a bénult pillanatot,

hadd remegjenek meg a falak,

hadd repedjen szét ez az átkozott,

jégbezárt világ …

Nem sírok,

csak a tél olvad le arcomról.

Bomlik az idő körülöttünk,

mint egy szakadt ruha

- lefejted rólam, lassan …

egyre lassabban … -

sóhajunk beleakad rojtjaiba.

Folt a foltra tapad,

csend a csendre fordul,

árnyéktól árnyékig nyújtózunk.

Körbeölel a vágy, zihál a test,

lélegzik a szív,

párnánk alá gyűrődnek a hangok,

kavarog bennünk a szerelem,

nevenincs tájakon jár a képzelet.

Kitapogatom a körém halkuló szavakat,

magadhoz szorítasz,

de árnyékod lassan elválik a faltól,

fekete-fehérré rongyosodik a reggel.

Lábujjhegyen járok körbe-körbe,

kereslek téged, keresem önmagam

nem találom a tegnapi zajokat,

tenyeredben csak a lehullott

csend-szavak ringanak…

A télben alvó fákon elcsitul a fagy,

a fészek üres …

délre költöztek a madarak…

Lumen

2012. január 16., 21:22:10

Szívzajok

Alvó fák közt

bujkál a rest hold,

ágkarok ujjaira didergő

csillagok kapaszkodnak,

megfagyott leveleken

konokul hallgat a holnap.

A lét újra rajzolódik

a világ ködszürke szemében,

mint amikor még

lázas gondolatok voltunk,

s békésen bújtunk

anyánk ölmeleg méhébe.

A táguló érfalak

sikoltó vajúdásában

kezünkben szorítottuk

az idő keskeny zsinórját,

elvetélt a csend,

s az élet szívzaját

magunkban hordozva,

mezítelen testtel

születtünk lélekké.

Arcunk az ég felé fordult,

vérré vált a könny,

finom rezdülésekké

a kínzó üvöltés.

Panaszra nyíló szánkra

torz mosolyt rajzoltak

ismerős idegenek,

csontvázzá vetkőztek

az eltemetett emlékek.

Falra véstük a jeleket,

mint arctalan foglyok,

kik számolják az

utolsó perceket,

de a felmentés elmaradt,

s maradtunk száműzve

bilinccsel szívünkön,

egy szigetnyi világ

hús-vér túlélői.

Most itt fekszünk

talpig szerelemben.

Ujjaid tarkómon pihennek.

Egymásba fordul sóhajunk,

ránk hajló súlytalanságban,

nyitott szemmel lebegünk.

Rabul ejt vágyad ölelése,

ruhátlan árnyékom

elsimul nyíló tenyeredben.

Reszkető csendemet

kitakarod újra, és újra

egymáshoz érkezünk

holdcsendben, napzajban.

Még világlik kinn a táj.

Magányos könnytavak

kavicsos fodrozódásában

a tegnap alkonyodik ma.

Nevem suttogod

égig hangos szerelemmel,

szélcsendek karjaiban

konokul hallgat a holnap…

szívünk közé szorult zajban

szótlan lüktet a vér,

újra rajzolódik a lét…

Lumen

2011. november 29., 20:36:53

Baucis

2011. július 2.

Outro

2010. december 31.

Ébredő álmaim szögre akasztott

kerettelen képek,

fehérből feketébe hasadnak

lassan az emlékek.

Tűzfalnak támaszkodik az alkony…

Állunk a világgal szemben,

a remegő fényben,

nem kérdez, nem felel ma senki.

Árvul a csend. Körém. Köréd.

Ne sirasd a tegnapot,

útjaink úgyis kereszteződnek,

az én életem is néha

a világ peremén billeg.

De ma elfogadásra, újabb

reményre, életre tanít

ez a dobbanásnyi zaj,

tedd szívemre tenyered,

oldódnak az érzések…

– a fájdalomcsomók,

azok a torokba veszett,

sírni akaró gombócok –

…és a hó csak hull,

nehéz most minden

szó, érintés, mozdulat…

– inkább néma angyalt

 játszom a hóban veled –

Elveszünk egymásba,

ahogy a tél olvad a tavaszba,

szemünkben zsugorodnak

mély-tengerek viharai,

arcunkról lecsorgó könnyek

jéghegyekké torlódnak.

Ma újra tanulom imámat,

talán angyalaink megtűrnek,

míg átkísérjük egymást

a mából a holnapba.

Megszökni úgysem tudunk,

lelkünkre évek kövei nehezülnek.

Éjfélre fordul az idő.

Pillanatok hunyorognak az égen,

milliónyi csillag születik zajjal.

Szívemben kong, kong, kong…

A Szerelem. Hiány. Szédület.

Vajon merre hullunk holnap?

Nemlétek osonó árnyékai vagyunk

a tegnapból átfordult mában,

távolodnak a közelségek,

hozzám bújnak fázva az ígéretek.

Az éj csendje árvulva

feszül közénk…

Előttünk egy újabb év.

Szívemben kong, kong, kong…

A Szerelem. Hiány. Szédület.

Vajon merre hullunk ma?

…sebhelyes arcú a hold

csillagok hálójában pihen,

csitulj már világ, ne zavarj …

– ma néma angyalt

 játszom a hóban álmaimmal –

HomokSzemek

Némán botorkál az est

talpig feketében,

könnyezik a remény

rívó csillagok szemében.

Fény búvik a sarokban,

a falon árnyként kúszik az idő,

kérlek, ne üvöltsd szét a csöndet,

hagyj most hallgatásomban.

Ma temetetlen haltam.

Ígéret, ítélet, földszag,

finom metszés

a pengefényű csendben…

Valami reccsent a bordám alá

feszült szívverésben,

mint ahogy a viharba kapaszkodó

fák véznakarjait töri ketté az Isten.

Hagyj maradnom egy percre

ebben a levegőtlen fényben,

magamra zárom a köd-világot,

hol, felhúzott lábakkal

ágyamon gubbaszt a holnap.

Kezében, gyűrt álmokat simítgat,

ő még hiszi, lesznek

napnyarak, holdtelek,

magasba zuhanások,

mélybe repülések,

egeket szétfeszítő érzések,

földet taposó indulások,

valahova mindig-érkezések.

De most hagyj,

szótlanságom ne kérdezd,

csak tudd most (is) hozzád szólok,

nem magamban beszélek.

Látod, ma nem úgy pereg

a homokórából az idő porszeme,

ahogy megrendezte a Mester,

mert ami tegnap félig telt volt,

az mára félig üres lett.

Csorbul a fény a felszökő napban,

sínek közé zuhan a hajnal,

felemelt karjaim

csontig roppanva ölelésre vágynak.

Csupasz szívem célkereszt

minden kimondott szónak,

és álnok hallgatásnak.

Hiányt, hiányra pakol az Isten.

Én gyűjtögetek, ő lomtalanít.

Bőröndbe hajtogatott

színes álmokat

koldul a szürke arcú reggel,

szétrebben a szelíd rend,

mint riadt madár sikolt,

tolla hull a sáros földre.

És én háttal az életnek

keresem a fényt,

szemed, szád, szíved,

érintenélek,

értenélek…

Életté tágulnak a

visszahajló álmok.

Zaj zubog ereimben,

üvegajtó mögött

halkan lélegzik a csend.

A remény tíz körömmel

kapaszkodik karomba,

s én súgom, ez egy ilyenné írt nap,

lelket vadászó, apró betűs hirdetés,

egy egyszemélyes színdarab,

közönség nélkül,

rendezetlenül,

hol árnyak mögé bújva

leselkednek a hajtók,

s én maradok mezítelen vad,

gyilkos, préda,

múzsa, test nélküli arc…

Ne akarj tudni mindent,

elég az a félig semmi

keresztnek, tehernek.

Ne félj, nem fog fájni,

ha a megrajzolt világon

kívül zárva,

az időből porszemként

hull arcunkra

a burokba rejtett álom.

Lumen

2010. szeptember 11., 23:42:29

Megkésett ringató

Megfeszítve hallgatok

kereszt nélkül, egymagam,

szemhéjam alá zárulnak az álmok,

te fent én lentről csodálom

az est szétterpeszkedő szárnyaiba

kapaszkodó csendes világot.

Te a lángoló napban égsz messzi,

én egymagam félek a porban állva,

csendben zuhanunk bele

az örvénylő fénykörbe,

lepketánc, néma éjkeringő,

gyermekin szeretve

öledhez bújnék álmaimmal.

Csupasz zajjal

kondulnak a harangok,

csendes eső szitál odakinn,

anyám takarj be, fázom,

szólnék, de kevés az idő.

Levegőt sóhajtok széttárt

szárnyakkal a kavargó szélben,

kiáltanék, de a csend túlnőtt,

hiába írom szavaim némaságát,

fájva lángolok méhfaladon belül.

Világok perzselődnek bennem,

a tűz lassan betakarja arcom,

szikrák táncolnak szememben.

Te vajúdsz, én fájlak,

szemedben könnytavak áradnak,

sírva törnek a csontok,

érfalak tágulnak lélegezve.

Te üvöltesz, én hallgatlak,

reped a burok,

holt-csillagokká olvadnak

a kimondatlan szavak.

mielőtt földet értem

tenyeredben vacogtam

idegen életem

Már nem vajúdsz,

de én mindig fájlak,

a hold nélküli éjben

elindulsz, arcod a fényben.

Futnék utánad a hold-apályban,

keresnélek a világ-dagályban,

de a kövek mozdulatlansága

felhasítja mezítelen talpam.

Körülöttem homályos álomfolt,

betonrések közt hervadnak

a sziromtalan virágok,

krétarajz az aszfalton,

elmaszatolt könnyek

a fakó tükörben,

rozsdás hinta nyikorog

üresen a szélben.

a hiány hiányát érzem

tűnik a fény, zárul a kör

zuhanok a kéklő semmibe

alattam a mély…

záródik tenyered

Csendes eső szitál idekinn,

pernye hull a földre,

nélküled vajúdom életem,

már nem ott vagyok, ahol hagytál,

nem vacogok tenyeredben.

Ma roppan a csend

a rőt máglyán,

lángol, sír, izzik a szó.

Ölelve köszöntenélek…

szavak nélküli, hajnali ringató

Anyám, érints meg, nézz rám,

sercegő lángoktól halnak

szívemben a versek,

takargasd ki lázban égő testem…

ott várlak, hol egymáshoz

némulnak a hajnali kráterek.

Lumen

2010. május 07., 19:00:19

Beteljesülés

Meztelen szívére fonódik

a pókhálónyi érintés,

üde szirmokat lenget a szél,

a víz fodraiban zizeg a csend,

árnyként bujdokol a májusi est.

Fákra hajlik a félhomály,

feszül a pillanat,

torpan az idő,

szakad a szál,

sóhajokat lélegzik, majd

lángra kap az égi óceán.

Hullámokat szétfeszítve

napba nézve repül,

körülötte bomlanak a színek,

szép-szavú szerelem várja,

maradásért kiált párja.

Fátyolszárnyú násztáncuk

billeg az ég peremén,

gyönyört érintve

széthull a hang a szélben,

de már nem néz hátra,

ráomlik a tiszta fényű alkony,

beteljesült álmai

távolodó szárnycsapások.

mögötte idegen az út,

felette búsan sötétlik az ég

alatta szürke kövek közt

vékonyodik a csordogáló fény,

parttól partig húzódik a nap,

víztükörre feszülő

rebbenő szárnyak

vergődve halált sírnak

Álma villanásnyi délibábként

tűnik fel, majd illan el,

most ott van, ahol más nem lehet.

Egymaga marad

az isteni kegyelemben

a hallgatag világot érintve,

árván repül a lángoló menedékbe.

Az alkony naphajába fonódik

percnyire zsugorodó

törékeny élete,

hullámcsendre fekszik

a zajongó fényben.

Lassan lehull róla minden.

Csupasz szépségét

a lemenő nap betakarja,

pillanatba gyengül szívverése,

benne feszül a táncoló világ,

magába fogadja az időtlen magány.

áttetsző szárnyai alá gyűrődik

a beteljesült szerelem,

de zuhanni már nélküle kell

az égi magasba,

hol szétporladt órák

síró muzsikája

holtcsendként hull vissza,

az áradó folyó

mélyben nyíló tenyerére

Lumen

2010. április 23., 14:04:50

Ébredés

Fagyott keresztre feszül a fény,

szél hasít a roppanó csendbe,

bádogtetőről csorog a tél,

menetel, zajong lent a fenttel.

Rozsdaszemű csillagok ringnak,

Óperencián innen és túl.

Lángol a hajnal álmainkban,

kékké olvadva mélybe gurul.

Ébredj, hisz álmon innen vagyunk,

szél simítja testünk hangtalan,

fényre hajol hullámzó karunk,

folyondárként takar boldogan.

Reggeli csendre fekszik a táj,

tavaszra nyílnak a csupasz fák.

Lépsz előttem, jársz utánam

Ha te nem lennél,

vajon meddig lennék én.

Lángolnék-e újra

a fény-táncoló napban.

Életünk már nem a miénk,

és halálunk sem,

csak újabb ruhákba bújik lelkünk.

De én megismerlek

sikátorok ziháló sötétjében,

macskakövek eső-koppantó zajában,

nappalok fénycsíkjain

lépsz előttem, jársz utánam.

Érezlek. Hallgatlak.

Hangod, illatod, csendjeid.

Ugyanaz vagy, álmaim őrzője,

aki karjaiban tartotta vérző szívem

évezredeken át, és innen.

Kifeszítve, máglyára dobva,

háborúban, a kettéhasadó

hajnalok rőtmezején,

rajzolt árnyak mellett feküdve,

szegényen, gazdagon,

sarkokon túl

mezítelen a senki földjén,

mindennapok perceiben.

Veled voltam,

és te értem.

Neked öltöztetett Isten

újra ünneplőbe.

Pillanatok kövein járunk,

néha elfogynak az utak,

szétcsorog az ég,

leomlanak a hegyek,

s mint homokviharban a porszemek,

úgy keringünk a világ felett.

Szédült zuhanásokban vergődve

csapkodunk, mint fáradt-éhes sirályok,

de mindig partot érünk.

Élünk. Szeretünk.

Porba rajzoljuk a szerelmet,

a voltakat, a nincseket,

napba véssük a jeleneket.

Ha majd ráncosodó homlokodba

ősz tincsek hullnak,

reszkető kezed kezem fogja,

lábnyomod követné lábam,

s járnám veled az utat

idegenek közt bolyongva,

földtől égig,

pokoltól mennyig,

szemedbe könnyezném

rívó csillagok könnyeit.

Világcsendjébe takargatnálak,

és ha szád megremegne

egy sóhajnyi tiszta napért,

rádhajolva,

veled álmodnék,

új napot, új eget, holdat.

Ha te ma nem lennél,

én sem lennék.

Ha ma megtagadnál,

lángokban hamvadna

a szerelem…

és Isten sem találna már

új ünneplőt nekem…