Werfl Andrea versei:

Csöndes ének

2011. november 3.

Hiszem, hogy a halál a legbölcsebb dajka. Szelíd, mosolygó tekintetét akkor láthatjuk meg, ringató ölelését akkor érezhetjük fáradt testünk körül, ha megszabadulunk a félelem képzeteitől, amelyet torz maszkként feszítünk arcára.

Úgy érkezett, hogy nem zavarta álmod,

simogató mosollyal csöndesen állt ott

ágyad mellett.

Keze megpihent homlokodon és várta

a pillanatot, hogy elillanjon léted álma

szemedről.

Ölelése puha, jó, anyai meleg,

ringatott s ő fogta a kezed

amíg letetted terheid.

Így mentél el, csillagútra,

a látható világ körein túlra...

Szabad vagy.

Végre.

 Valahogy más 

2010. június 17. 

Valahogy más ma a hajnal.

Nem szólít nevemen a csönd.

Nehezen lélegzik talpam alatt

minden fűcsomó  és göröngy.

Bujdokol a fény előlem,

elillan szótlanul, át nem karol.

S zokogni kezd bennem valahol

a remény.