Embedded Files
| 2011.03.16. — Kavyamitra Maró... | © - Copyright
„Nincsen már barátom,
gyötör a magányom,
a zene csak elszomorít.
Ha jő a halálom,
csönd-óvatos lábon,
boldog leszek, ha
megnyugszom én.
Ó, az én életem,
mennyi kín, gyötrelem,
s még azt hiszik boldog vagyok.
De jő már a halálom,
csönd-óvatos lábon, s
boldog leszek, ha
megnyugszom én.”
Giacomo Puccini verse
Az ezerkilencszázkettőből kilencszázháromba forduló esztendő tele túlzottan hosszúra, és szokatlanul hidegre nyúlt. A Massacciucoli-tó befagyott - sok emberemlékezet óta ilyesmi nem fordult elő -, és Torre del Lagót a bírhatónál hosszabb ideig borította hó meg leszivárgó, szürke köd. Csontig hatoló hidegben baktattak az ázinók a sárgás-fehér télesti fényben, patáik kopogtak a dombok kövein, és kopogásuk nyomán sikoltoztak a gördülő kövek. E szörnyű, nem olaszoknak teremtett hidegben még a farkasok ideje is eljött: Giacomo is, Elvira is a via Cavouron látott nyelvlógató, lihegő farkasokat menni fölfelé a meredek főutcán.
A december huszonkettedikén negyvenhetedik születésnapját ünneplő művészt a tél, és sok, egyéb bajai zárkózottan depresszióssá tették, pedig akkor tájt már Puccini korának legismertebb és legünnepeltebb zeneszerzője volt, ismert és szeretett Itália – és világszerte.
Csak hát - még ha a hosszú és bírhatatlan telet nem számítjuk -, akadt Puccininek néhány jogos oka a depresszióra: testi, lelki, szellemi okai.
Elsőnek ott volt balesete, annak minden következményével.
Február 25-én Giacomo Luccába, szülővároskájába ment: vacsorára volt hivatalos, persze, hogy imádott autójával ment. A vacsora után sietett haza Torre del Lagóba: egy kanyarban az autó felborult, és Puccini a motorház alá röpült. A balesetben nyílt lábtörést szenvedett, melyet rosszul illesztettek össze, így hát később ismét el kellett törni a csontot.
Ugyanekkor cukorbajt is megállapítottak nála, és szigorú diétára akarták fogni, továbbá eltiltották a bor- és kávéivástól meg a dohányzástól.
Teljes tévedésben lehettek azok az orvosok, ha azt gondolták, hogy egyszerű ijedtségből Giacomo Puccini lemond a napi harminc-negyven cigarettáról, a napi majd liter kávéról, és a vörösborról. Ű
Puccinit ennyire nem lehetett megijeszteni.
És - persze - a szerelemről sem tudott lemondani, igaz, erre nem is kérték az orvosok.
Giacomo, amennyire vissza tudott emlékezni, egész életében, hat esztendős kora óta egész életében, folyamatosan szerelmes volt. Maga sem tudta eldönteni, hogy azért kell szerelmesnek lennie, hogy édes dallamok foganjanak meg lelkében, vagy saját bel cantójától esett szakadatlan szerelembe.
Negyven felett Giacomo gyakran mondogatta: „Barátaim! Üssetek agyon, ha már nem tudok szeretni!”
Türelmetlen, házsártos, rossz beteg volt Giacomo Puccini; türelmetlen, rossz ápolónő volt Elvira, Giacomo rajongásig imádott felesége.
Elvira hamar elunta Giacomo szeszélyeit, indulatkitöréseit, ezért körülnézett Torréban, hogy afféle cselédlányt, ápolónőt, mindenest kerítsen férje mellé.
Így került a Puccini-házba Doria Manfredi, egy falubeli özvegyasszony tizenhat éves lánya.
Gesztenye – sötét-gesztenye , már-már feketébe hajló - hajzuhatag, háta közepéig, derekáig érő; éjfekete szemek, kicsit mindig sírásra, vagy legalább is elmélyülő melankóliára hajló tekintetűek. Sudár, szép termet, csönd és áradó nyugalom: ez volt Doria, a szép, tizenhat éves Doria.
Giacomo az idő tájt egyik kedvencén, a Pillangókisasszonyon dolgozott, de tört lába miatt csak ritkán ülhetett zongorához, így különös módját találta a komponálásnak: énekelve, dúdolva alkotott, és Doria, ez a kedves, fogékony lelkű lány, ez a ragazza italiana vera, kinek szép lelke telve volt szép Itália dallamaival, gyakran maradt a zeneköltő mellett, akkor is, amikor már régen elvégezte minden dolgát Puccini mellett.
Csak meghúzódott egy sarokban, édes-bájos arcocskáját, lágyívű állát két öklére támasztotta, lehunyta hosszúpillájú, gyönyörű szemeit, és hallgatta a cigarettázástól rekedtes hangon dúdolgató, éneklő, karmesterként hadonászó Költőt.
Giacomo gyűlölte, ha bárki komponálás közben a közelében volt, de ennek az álomszerű leánykának jelenléte sosem zavarta, sőt: inspirálta.
Persze: olykor hosszasan beszélgettek is, tán meg is csókolták egymást, ki mindeneket tud, az tudja csak: így volt-e?
Amit tudok, tudhatunk: egyéb bizonyosan nem volt közöttük. Giacomo részéről alkonyati, a lány részéről hajnali szerelem volt.
Alkony és hajnal sosem találkozik össze, sosem olvad egybe.
Szép, tiszta szerelem volt közöttük, és a többi legyen néma csönd!
Persze, bármily nagy csöndet kívántam is teremteni hőseim körül, arra semmi hatalmam nincs, hogy Elvira asszonyt, a féltékeny, és féltékenységében kártékony asszonyt, Giacomo feleségét csöndre szoríthassam: hát donna Elvira nem maradt csöndben. Féltékeny panaszaival körbezizegte egész Torrét, de annyira, hogy Viareggóig, Luccáig elhallatszott panaszolkodása, vádaskodása.
Doria nem bírta sokáig Elvira ellene irányuló támadásait, Torre del Lago gonosz pletykálkodásait: Doria tiszta volt, és az is marad örökre, mert 1909. január 23-án megmérgezte magát.
A botrány elől Elvira asszony Milánóba szökött, a lány azonban öt nap múlva szörnyű kínok közepette meghalt, és a hatóság orvosi vizsgálatot rendelt el, melynek során a lány becsületét akarták tisztázni.
Az orvosi jelentés szerint Doria szűz volt.
Elegendő ok-e mindez Puccini magába roskadó depressziójára?
És ez még csak az első ok volt.
Depressziójának második oka egyik legkedvesebb operájának, a Pillangókisasszonynak szörnyű, csúfos bukása volt; pedig Giacomo tudta, hogy gyönyörűséges, szívszorító operát írt, de a bel cantóra oly fogékony honfitársainak gyomrát megfeküdte a gyakran idegennek ható, japáni zene, a libretto olaszoktól távoli témája.
Ez fájt Giacomónak, nagyon fájt, mert – szokása szerint – komoly előtanulmányokat folytatott: modern, realista novellákat olvasott, és japáni zenét próbálgatott európai zongoráján.
A bukás nem csak szörnyű volt, hanem nevetséges is, ha pontosak akarunk lenni, pedig a Pillangókisasszony megírásához Puccini japán zene után kutatott, majd Milánóba utazott, hogy az épp ott fellépő japán színésznő hangját, hanglejtését, intonálását megfigyelje, és persze mindjárt bele is szeretett abba a színésznőbe.
Aztán felkereste az épp Viareggióban nyaraló japán követ feleségét, aki ősi japán dalokkal ismertette meg, és persze abba a nőbe is beleszeretett. Imádta a japán hölgy csöndjét, kezének finom mozdulatait, egyszóval: szerelembe esett.
Kicsivel később - de hosszú keresés után - rátalált Cso-Cso-Szan hiteles megszemélyesítőjére, Rosina Storchióra,és abba a gyönyörűségbe is beleszerelmesedett.
Őt Milánóban hallgatta meg, és rendkívülinek gondolta: a japán követ feleségétől ellesett finom mozdulatokat éppenséggel Giacomo mutatta meg Rosinának.
A darab mégis megbukott; a nézőtér zajongott, majd amikor – az ördög keverte kártyáit –a Pillangót alakító Rosina Storchio kimonója véletlenül fellebbent, és láthatóvá vált az egyébként titkolt terhessége, a közönség fékezhetetlenné vált, és azt kiabálta: „Terhes a Pillangó! Ott a kis Toscanini!”.
Nem nagyot nem tévedtek, hisz nyílt titok volt, hogy Rosinának szerelmi viszonya volt az akkor már nős Toscaninivel, (ki mondhatná meg, hogy Giacomóval miként állt a helyzet?), és bíz’ a kedves énekesnő éppen a zseniális karnagytól várt gyermeket.
A másnapi újságok lesújtó kritikákat hoztak nyilvánosságra, Puccini és kiadója Ricordi visszavonták a milánói Scalától a mű előadási jogát.
Elegendő ok-e a depresszióra? Vélem: elegendő.
És még ott volt harmadik jó oknak Elvira asszony, Puccini örök és végzetes szerelme, a maga szakadatlan, örökös féltékenységével.
Mintha tán lett volna oka rá!
Ők ketten így találtak egymásra: miközben 1883 – 84 – ben Puccini a Villik című operáján dolgozott, anyja megbetegedett, majd július 17-én meghalt. Giacomo rajongva szerette anyját, s halálát nehezen dolgozta fel; a temetés után rögtön elhagyta Luccát, és Milánóba ment, azonban nemsokára visszatért egy nő, Elvira Bonturi szemeinek kedvéért, akit még Luccában ismert meg.
Elvira férje, aki jómódú fűszer-nagykereskedő és Puccininek egykori iskolatársa volt, arra kérte a zeneszerzőt, hogy adjon énekórákat feleségének.
Hát, bizonyosan énekelni is tanultak, de tán mással is foglalatoskodtak ők ketten; tény, hogy Giacomo egy életre szóló szerelemre lobbant Elvira iránt.
Elvirának és férjének két közös gyermeke volt, egy Renato nevű fiú és egy Fosca (!) nevű lány. Amikor szerelmüket már nem lehetett tovább titkolni, az asszony mindent bevallott a férjének, az azonban nem akart elválni.
Akkor Puccini megszöktette Elvirát, igen, szabályosan, rend és mód szerint megszöktette egy kalandos, romantikus estén: Milánóba költöztek.
1886 nyarán Elvirán láthatóvá vált, hogy gyereke lesz, ekkor a világ pletykálkodó nyelvei elől egy Bergamo melletti faluban, San Antonio d’Addában bújtak el.
Az évek teltek, múltak, és ugyan Giacomo szerelme semmit sem csökkent Elvira iránt, azért kisebb-nagyobb szerelmi kalandjai rendre akadtak; és minden szerelmi kalandjával növekedett Elvira féltékenysége, mely olykor már az egészséges határát elmebajig fokozódón lépte túl.
És ez a szakadatlan féltékenység, a nyomában járó veszekedések, marakodások okozták harmadikként Puccini magányos depresszióját.
Elegendő okokat soroltam föl?
Akkor most itt az ideje: kanyarodjunk vissza történetünk fő vonalához, és lássuk, mi történt a Pillangó gyászos bukása után!
Utánam, olvasó!
Giacomo dühöngött ugyan az olaszok „botfülén”, százszor is elmondta, hogy „nemo est profeta…”, ám azért józanabb pillanataiban a bukás tanulságait is levonta: a Pillangó túl hosszú volt, itt-ott dagályos, olykor semmitmondó: alaposan átdolgozta hát, és akkor aztán a Pillangókisasszony elindult hódító útjára, főleg Itálián kívül.
Nagy sikerrel mutatták be Buenos Airesben, majd következett a minden kételyt elsöprő diadal Londonban, a Covent Gardenben, ahol Emmy Destinn és Enrico Caruso énekelték a főszerepeket.
Most aztán dőltek a külföldi operák meghívásai: köztük 1906-ban a budapesti Opera is megvette a Pillangót, de még meg is kérték szépen Puccinit, jönne Pestre, és segítene az Opera betanításában.
Az igazat megvallva Puccini még mindig küzdött depressziójával, mert hazájában még mindig nem aratott megérdemelt sikert az ő Cso-Cso-szanja; nem volt nagy kedve Pestre utazni.
Gondolta: azért körülnéz udvariasan, és hamar vissza is utazik.
Eltöltött egy éjszakát a Gellért-szállóban, majd másnap délelőtt – úgyszólván inkognitóban – megjelent a Pillangó próbáján, és a színpadon csodát látott!
A csodát Szamosi Elzának hívták, ő játszotta a Pillangó főszerepét.
Még aznap este együtt vacsoráztak, hogy megbeszéljék az opera egy-két alapproblémáját, majd minden este azután, sőt olykor Elza megjelent a Gellértben is délután, szintén a fölmerülő kérdések megbeszélése okán: Giacomo meg újra szerelembe esett.
Megmutatta Elzának mindazokat az ellesett mozdulatokat, melyeket Rosinának is megtanított. Hogyan kell japáni módon legyezővel bánni, tipegve járni kimonóban. Hogy mi egyebeket mutatott még Elzának, azt hadd födjem jótékony homályba…
A pesti bemutató 1906. május 12 - én volt: viharos, harsány, szűnni nem akaró siker estéje volt az az este.
És Giacomo immár kigyógyult gyötrő depressziójából: a siker tette-e, vagy Elza szerelme: ki tudja?
Milánóban várta az autója, és olyan boldogan ült abba az autóba, és olyan boldogan robogott Torre del Lago felé, mint születésnapos kisfiú, aki megkapta a vágyott játékszert.
Húsz évet fiatalodott.
„Elvira, Elvira!” – kiáltotta Giacomo, a kicserélt, boldog Giacomo, amint kiszállt az autóból. - „Csodálatos város Budapest, csodálatos emberek a magyarok! Engem még soha úgy nem tiszteltek, szerettek, mint ott. Idehaza soha, sehol! És találtam megint egy csodálatos, gyönyörű, tehetséges Pillangókisasszonyt!”
Elvira asszony csak ennyit jegyzett meg szárazon:
„Nagyon unom már a lepkegyűjteményedet!”
A verset szerzői (Copyright) jogok védik. A továbbpublikálás, megosztás a szerző előzetes engedélyéhez kötött. Forrás: http://www.artpresszo.hu
Page updated
Google Sites
Report abuse