Lelkem, ha nem fúj több szelet,
és nem vakít több fény-szelet,
selymet ki sző a kopár fákra?
Ki ölt zöld vásznat a világra?
Érett kalászok fényes szirma -
ki telepedik mellé sírva?
Ki ölel gazos rétet át,
hallva a füvek friss szavát?
S kevély borokból ki ír verset,
melyben már az örök tűz serceg?
Lelkem, ha nem fúj több szelet,
kié lesz az őrző szerep?
S ki hozza vissza, hogyha elmegy,
a széllé változott szerelmet?
Hogy végleg elszökött a Fény,
Az meglehet.
De belsőm tépi szét a tény,
A tudat, hogy már nem szeretsz.
Pedig nem látok mást, csak Téged,
Dalt tőlem hiába is kérnek,
Nem írok másnak, csak Neked,
S mint béna rab,
Kit kínoznak az énekek,
Végleg szívembe írtalak.
Magányom csendjét óvni csak
Veled lehet.
De hogyha túlnősz ma rajtam,
Ne nézz vissza, el is mehetsz.
Szerelmet elcserélni félek,
A Semmiben is ott a Lényeg,
Ingyen adom a szívemet,
S ha te is ezt
Ígéred szentül meg nekem,
Sóvárgó lényem nem ereszt.
Nem lelek békét, oly kevés
Erőm maradt,
S bár elpártolt a józan ész,
A vágy utánad megmaradt.
Hiába is vagyunk merészek,
Súlyos a vád, s a lelkem részeg.
Te segíts eztán újra hinni,
S a szívemet
A nagy Isten elé vinni,
Mert embernek csak így lehet.
Ha csendre vágyik zúgó belsőd,
Akkor lehet
Felidézni a legelsőt,
A legégetőbb fényeket.
Míg fogva tart matéria,
S nem vagy a könnyű szél fia,
Beleolvadsz a Semmibe.
Homály-ködök
Söpörnek el oly messzire,
Hol feletted nem őrködök.
Születni kell, hogy befogadjon
A Mindenség,
S ha gyökereid nem lehettek,
Ha szeretsz, az is épp elég.
Ahogy a virág létezhet,
Csak néhány puha lélegzet.
Kevés igényű zöld növény,
Mégis hagyom,
Hogy melegíts e föld kövén,
S bocsásd meg szomorú dalom.
Párizs fényei ködbe fúltak,
Míg a téren átsuhant az Ősz.
Az esti lámpák lángra gyúltak,
És várták a jobb jövőt.
Szemembe tűzött a kósza láng,
Szent villogás - lelkembe égve,
Elsuttogta a holnap dalát:
Nyaramnak itt a vége.
Átjárt a Szél, s a lég is megcsapott,
Hűvös moraj fúlt át a téren.
A végzet karja épp felém kapott,
S én bátran visszanéztem.
Egy pillanat, és visszatért a Nyár,
Ráfújt a távolodó Őszre.
Nyomot csak lelkemben hagyott, s ma már
Áldom őt mindörökre.
Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend,
Miért is kuporog ott lent
Az útszéli keskeny sáncban,
Követ rágcsál unalmában?
Ketrecében zöldség várja,
Hogy bezárták, nem is bánja.
Van itt kavics, friss saláta,
Sose kopik fel az álla.
Túl jól tartják kendet, úgy ám,
Mégis mindig bőszen fúj rám,
Pedig csak egy röpke percre
Venném óvatos kezembe.
De a bőrét máris félti,
Hát ezt biz` senki se érti.
Szép tollakkal felszerelve,
A kertet járja őkelme.
Bodri kutyám, figyelj oda,
ma már nem lesz tyúkvacsora.
Jobb, ha a macskát ugatod,
Kendermagost nem bánthatod.
Meg ne támadd, szét ne tépjed,
Főleg, ha kedves az élted.
Légy a tyúkom jó barátja,
Tekintettel jó Anyámra.
E lét nélküled mit sem ér,
te vagy nekem a friss kenyér,
s karod, ha átfog, mely fehér,
bíbor ajkad sok jót mesél.
Borús dalom csak te érted,
belőled gyúlnak a fények,
Imádságot mondok érted,
melletted áldott az élet.
Virágból font ékességem,
őriző csillag az égen,
puha kezed fogja létem,
lelked, mint a tiszta éden.
A nap mosolyogva süt rám,
téged ölel piros rózsám,
rólad zeng ma minden ódám,
csillagszemű szép Júliám.
Óhajtalak téged látni,
nyári estén csak rád várni,
minden gondom reád szánni,
s szerelmet veled találni.
Felcsillanó harmat-pára
száll Júliám hold-arcára,
de ő csak a Holdat látja,
s félmosolyra húz a szája.
Szavaimat el ne feledd,
ki tudja, meddig leszek veled?
Sóhajom ritka bársonya,
mit érted küldtem fel, tova,
hol még Isten is így kiált:
távozz, te hiú délibáb!
Ne hagyd, hogy így széthordjanak,
vagy elkopjon a sárga lap,
mert az erő is így apad.
Ha kell, tűzbe vetem magam,
s leszek előtted arctalan,
ne bánd, ha túl lassan heged.
Szavaimat el ne feledd.
Szavaimat el ne feledd,
mert nem lesz lassan több szelet
emberség, hit és hű szemek,
vagy sírásó, ki eltemet.
Görcseidet feloldani
se lesz mivel a gyász után -
hiába nézel majd bután -
nem lesz ki, majd megoldani.
S te szétesel a hír után,
hogy nincs is többé Ember itt,
nincs nőd, hogy súgja titkait,
s nincs, ki a tüzet oltani,
amely szívedre égetett,
tested szemétbe vettetett.
Szavaimat el ne feledd.
Szavaimat el ne feledd,
és szórd a szélbe lelkemet,
ha majd kőolaj lesz kenet,
s a világ gúnyosan kacag,
mert kiszáradtak a kutak,
s már a sav marja talpadat,
fő, hogy ők inni tudjanak.
Fél lábon jön a gaz veszély,
hogy széthulljon az Anyaföld.
Idő előtt hull a levél,
mint pusztulás előtt a csönd,
s már szúró sebed sem heged:
szavaimat el ne feledd.
Szavaimat el ne feledd,
hogy óvhassam majd lelkedet,
s ha nyersz még talán perceket,
s a média is csak nyugtat,
hisz te is előre tudtad,
hogy élni fog e Föld ma még.
Hiába, a hatalmasok,
üveges szemük fényt se lát,
s te áhítattal hallgatod.
De keresztbe fonod kezed,
s agyad sok titkot nem feled,
hogy a szépség honnan ered?
Szavaimat el ne feledd.
Szavaimat el ne feledd,
hogy ott lehessek melletted.
Hajlékod várja szívedet,
s etetni nem tudsz gyermeket.
Csak kóborolsz mezőkön át,
de a föld több terményt nem ád,
s hogy érzed már, hogy szomjazol,
torkodat kaparja a por.
Már ölni tudsz a friss vízért,
s én veled könnyezem hitért,
miközben a sár betemet,
hol hagytad el a fényeket?
Menekülni hiába próbálsz,
a sors ma súlyos terhet rótt rád.
Szavaimat el ne feledd.
Mire találsz egy szabad gödröt,
s maradékoddal feltöltöd,
piszkos kézzel simogatnád
szeretted elmosódott arcát,
várva, hogy mikor éget végre
szénné a Nap, mész a fényre,
s elmédbe fúr a gondolat,
hogy mi hozta e gondokat?
S az ember fiát is mi végre
temeti el sorsa élve?
Nincs több szavam már tehozzád,
elkopott, míg a mérget hozták,
de nem szűnt meg bennem soha
az érted mondott vén ima.
S bár test és lélek elveszett,
én most már ott fent szenvedek,
hogy szavaimat elfeledd...
Ágnes asszony, gyönge lelkem
a folyónál térdel sírva,
üveges szemekkel mered
fehér kendő foltjaira.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Arra fordul szomszéd lánya,
s kérdőn néz a piros vérre.
A szavakat nem találja,
s már búcsút is int a nénje.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Holt-fehér arcát takarná,
de otthon már népek várják,
lila ajka lázban ázik,
élte párját nem találják.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Be is tör a büszke törvény
gyenge nádszál hajlékába,
de őt nem érdekli önkény,
míg kendőjét ki nem mosta.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Börtön alja szennyben ázik,
szegény árvát oda zárják,
jön az est, éhes és fázik,
s álmában is rémek várják.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Szép, lugasról letört rózsa
ott ül szemeit lesütve,
tette súlya fáj azóta,
Jóistenhez szól gügyögve:
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Mert itt benn a sötét lelkek
oly sokáig marják, tépik,
ha ablaka nyitva volna,
máris felszökne az égig.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Egy nap aztán ajtó nyílik,
viszik őt a tárgyalásra,
a szörnyű tett messze hírlik,
szánja-bánja szegény pára.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Foszlott blúzát lesimítja,
haját megfésüli szépen,
odafigyel, mert gyanítják,
baj van csendes elméjében.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Ágnest a terembe érve
sok-sok ráncos arc fogadja,
egyiken se venni észre,
hogy harag faragta volna.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
"Gyermekem, mi lelt hát téged,
mi űzött ily sötét tettre?
Kivel csaltad kedves férjed,
pont ő kelt ma ellenedre."
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
"Holnap lesújt rá a törvény,
a gyilkost a kötél várja,
te pedig, mert segédkeztél,
itt vergődhetsz rabruhába´."
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Körbekémlel Ágnes asszony
a Naptól fényes szobában,
tisztán hall bár minden hangot,
de nagy káosz van agyában.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Halott férje messzi köddé
foszlott szét az ő szemében,
egyet hall csak: haza többé
nem mehet már életében.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Könnyei az arcát marják,
mint rózsáról hull a harmat,
kezébe temeti arcát,
nem érti, hogy mit akarnak.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Alázatos szóra húzza
liliom-nyílású ajkát,
kéri, hogy engedjék vissza,
itt bezárva nem tarthatják.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
"Fehér kendőm folt takarja,
vérszag nem maradhat benne,
a nagy Istent megtagadva
szegény lelkem hova menne?"
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
A bírák egymásra néznek,
s az elkeseredett szóra,
nagy a csend, már nem beszélnek,
így mutatnak az ajtóra.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
"Menj békével, hazatérhetsz,
hogy kendődet frissre mossad,
Istentől nyerjél kegyelmet,
és erődet sokszorozzad."
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Ágnes asszony, gyönge lelkem,
a folyónál térdel sírva,
ködös szeme könnye ered,
szétkenődve tiszta gyolcsra.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Bár a kendő immár tiszta,
hófehér, s többé nem véres,
szív nem hazug, súgja vissza
azt a régi emlékképet.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Pirkadattól késő estig
maga elé néz a vízben,
hol hullámzik, hol kisimul
fekete haja a vízen.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Mikor Hold függ éji égen,
s folyó tükre messze táncol,
ide-oda jár a fényben
Ágnes mosófája, s gyászol.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Megy az idő, zúg az élet,
évszakok követik egymást,
arcából csak fogy az élet,
kékre metszi fagy a lábát.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Fehér haját hátraveti,
selyem helyett érdes vászon,
ráncos fejét is felszegi,
hogy mosni így jobban lásson.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Ágnes asszony, gyönge pára
a folyónál sírva térdel,
ez lett szörnyű tette ára,
rongyos kendő száll a széllel.
Ó, nagy ég, ne hagyj el engem!
Fényt láttam - szemem sötét,
Hallottam - égi zenét,
Álmodtam - Anyaföld rögét.
Fogtam angyalok kezét.
Kezük kék eget tartott,
Míg a vádak súlya rám szakadt -
És hozta már a régi kardot:
- Honnan jöttél, s ki vagy?
Népet pusztító férfi-szív,
Vagy gyenge léptű gyermek?
Anyám eldobott, légy, ki hív,
Rossz szívem eltört, nevelj meg!
fehér papírba olvadt...
míg pengeéles késeket fenek
fehér papírba olvadt istenek
merev viaszkezéből rád feszül
vörös pecsétként értelmetlenül
hogy ereidben hordtad mindig ott
mit súlyos zajként egykor rád hagyott
a túloldalról gyűlő gyötrelem
rést ütve lassan hűlő szíveden
fúródva mélyre felfedve magát
hideg pokol-kőként gurulva át
hogy megfeszítsen egy torz éjszakán
s a kínok tűzkéseit fogja rám
fehér szövetdarabkák véremen
felfolyva lélekig lélektelen
az ajtó moccanása hangtalan
tüskék az esti köd orcáiban
fehéren átível a ház fölött
s a téglákat kötő habarcs között
befészkel körbejár és átfeszít
a Holdra opálszőnyeget terít
átfesti szürkére a fák neszét
széttört tavak repülnek szerteszét
tűz alatt villogó lidérc-szemek
fehér papírba olvadt istenek
merev viaszkezét most fény fedi
s egy lélek pengekését élezi
Még többet olvashatsz itt: Németi Anett versei a Poeten