Németi Anett versei

Németi Anett

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet? - Evokáció

Lelkem, ha nem fúj több szelet,

és nem vakít több fény-szelet,

selymet ki sző a kopár fákra?

Ki ölt zöld vásznat a világra?

Érett kalászok fényes szirma -

ki telepedik mellé sírva?

Ki ölel gazos rétet át,

hallva a füvek friss szavát?

S kevély borokból ki ír verset,

melyben már az örök tűz serceg?

Lelkem, ha nem fúj több szelet,

kié lesz az őrző szerep?

S ki hozza vissza, hogyha elmegy,

a széllé változott szerelmet?

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen - Evokáció

Hogy végleg elszökött a Fény,

Az meglehet.

De belsőm tépi szét a tény,

A tudat, hogy már nem szeretsz.

Pedig nem látok mást, csak Téged,

Dalt tőlem hiába is kérnek,

Nem írok másnak, csak Neked,

S mint béna rab,

Kit kínoznak az énekek,

Végleg szívembe írtalak.

Magányom csendjét óvni csak

Veled lehet.

De hogyha túlnősz ma rajtam,

Ne nézz vissza, el is mehetsz.

Szerelmet elcserélni félek,

A Semmiben is ott a Lényeg,

Ingyen adom a szívemet,

S ha te is ezt

Ígéred szentül meg nekem,

Sóvárgó lényem nem ereszt.

Nem lelek békét, oly kevés

Erőm maradt,

S bár elpártolt a józan ész,

A vágy utánad megmaradt.

Hiába is vagyunk merészek,

Súlyos a vád, s a lelkem részeg.

Te segíts eztán újra hinni,

S a szívemet

A nagy Isten elé vinni,

Mert embernek csak így lehet.

Ha csendre vágyik zúgó belsőd,

Akkor lehet

Felidézni a legelsőt,

A legégetőbb fényeket.

Míg fogva tart matéria,

S nem vagy a könnyű szél fia,

Beleolvadsz a Semmibe.

Homály-ködök

Söpörnek el oly messzire,

Hol feletted nem őrködök.

Születni kell, hogy befogadjon

A Mindenség,

S ha gyökereid nem lehettek,

Ha szeretsz, az is épp elég.

Ahogy a virág létezhet,

Csak néhány puha lélegzet.

Kevés igényű zöld növény,

Mégis hagyom,

Hogy melegíts e föld kövén,

S bocsásd meg szomorú dalom.

Ady Endre: Párisban járt az ősz - Evokáció

Párizs fényei ködbe fúltak,

Míg a téren átsuhant az Ősz.

Az esti lámpák lángra gyúltak,

És várták a jobb jövőt.

Szemembe tűzött a kósza láng,

Szent villogás - lelkembe égve,

Elsuttogta a holnap dalát:

Nyaramnak itt a vége.

Átjárt a Szél, s a lég is megcsapott,

Hűvös moraj fúlt át a téren.

A végzet karja épp felém kapott,

S én bátran visszanéztem.

Egy pillanat, és visszatért a Nyár,

Ráfújt a távolodó Őszre.

Nyomot csak lelkemben hagyott, s ma már

Áldom őt mindörökre.

Petőfi Sándor: Anyám tyúkja - Evokáció

Ej, mi a kő, tyúkanyó, kend,

Miért is kuporog ott lent

Az útszéli keskeny sáncban,

Követ rágcsál unalmában?

Ketrecében zöldség várja,

Hogy bezárták, nem is bánja.

Van itt kavics, friss saláta,

Sose kopik fel az álla.

Túl jól tartják kendet, úgy ám,

Mégis mindig bőszen fúj rám,

Pedig csak egy röpke percre

Venném óvatos kezembe.

De a bőrét máris félti,

Hát ezt biz` senki se érti.

Szép tollakkal felszerelve,

A kertet járja őkelme.

Bodri kutyám, figyelj oda,

ma már nem lesz tyúkvacsora.

Jobb, ha a macskát ugatod,

Kendermagost nem bánthatod.

Meg ne támadd, szét ne tépjed,

Főleg, ha kedves az élted.

Légy a tyúkom jó barátja,

Tekintettel jó Anyámra.

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne néki

E lét nélküled mit sem ér,

te vagy nekem a friss kenyér,

s karod, ha átfog, mely fehér,

bíbor ajkad sok jót mesél.

Borús dalom csak te érted,

belőled gyúlnak a fények,

Imádságot mondok érted,

melletted áldott az élet.

Virágból font ékességem,

őriző csillag az égen,

puha kezed fogja létem,

lelked, mint a tiszta éden.

A nap mosolyogva süt rám,

téged ölel piros rózsám,

rólad zeng ma minden ódám,

csillagszemű szép Júliám.

Óhajtalak téged látni,

nyári estén csak rád várni,

minden gondom reád szánni,

s szerelmet veled találni.

Felcsillanó harmat-pára

száll Júliám hold-arcára,

de ő csak a Holdat látja,

s félmosolyra húz a szája.

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet - Evokáció

Szavaimat el ne feledd,

ki tudja, meddig leszek veled?

Sóhajom ritka bársonya,

mit érted küldtem fel, tova,

hol még Isten is így kiált:

távozz, te hiú délibáb!

Ne hagyd, hogy így széthordjanak,

vagy elkopjon a sárga lap,

mert az erő is így apad.

Ha kell, tűzbe vetem magam,

s leszek előtted arctalan,

ne bánd, ha túl lassan heged.

Szavaimat el ne feledd.

Szavaimat el ne feledd,

mert nem lesz lassan több szelet

emberség, hit és hű szemek,

vagy sírásó, ki eltemet.

Görcseidet feloldani

se lesz mivel a gyász után -

hiába nézel majd bután -

nem lesz ki, majd megoldani.

S te szétesel a hír után,

hogy nincs is többé Ember itt,

nincs nőd, hogy súgja titkait,

s nincs, ki a tüzet oltani,

amely szívedre égetett,

tested szemétbe vettetett.

Szavaimat el ne feledd.

Szavaimat el ne feledd,

és szórd a szélbe lelkemet,

ha majd kőolaj lesz kenet,

s a világ gúnyosan kacag,

mert kiszáradtak a kutak,

s már a sav marja talpadat,

fő, hogy ők inni tudjanak.

Fél lábon jön a gaz veszély,

hogy széthulljon az Anyaföld.

Idő előtt hull a levél,

mint pusztulás előtt a csönd,

s már szúró sebed sem heged:

szavaimat el ne feledd.

Szavaimat el ne feledd,

hogy óvhassam majd lelkedet,

s ha nyersz még talán perceket,

s a média is csak nyugtat,

hisz te is előre tudtad,

hogy élni fog e Föld ma még.

Hiába, a hatalmasok,

üveges szemük fényt se lát,

s te áhítattal hallgatod.

De keresztbe fonod kezed,

s agyad sok titkot nem feled,

hogy a szépség honnan ered?

Szavaimat el ne feledd.

Szavaimat el ne feledd,

hogy ott lehessek melletted.

Hajlékod várja szívedet,

s etetni nem tudsz gyermeket.

Csak kóborolsz mezőkön át,

de a föld több terményt nem ád,

s hogy érzed már, hogy szomjazol,

torkodat kaparja a por.

Már ölni tudsz a friss vízért,

s én veled könnyezem hitért,

miközben a sár betemet,

hol hagytad el a fényeket?

Menekülni hiába próbálsz,

a sors ma súlyos terhet rótt rád.

Szavaimat el ne feledd.

Mire találsz egy szabad gödröt,

s maradékoddal feltöltöd,

piszkos kézzel simogatnád

szeretted elmosódott arcát,

várva, hogy mikor éget végre

szénné a Nap, mész a fényre,

s elmédbe fúr a gondolat,

hogy mi hozta e gondokat?

S az ember fiát is mi végre

temeti el sorsa élve?

Nincs több szavam már tehozzád,

elkopott, míg a mérget hozták,

de nem szűnt meg bennem soha

az érted mondott vén ima.

S bár test és lélek elveszett,

én most már ott fent szenvedek,

hogy szavaimat elfeledd...

Arany János: Ágnes Asszony - Evokáció

Ágnes asszony, gyönge lelkem

a folyónál térdel sírva,

üveges szemekkel mered

fehér kendő foltjaira.