Fövényi Sándor versei - 2
Vége
Kényszerítem magam, hogy írjak,
lelket kell adnom az utolsó papírnak,
amiből repülőt hajtogatok,
és belevágom az égbe,
remélve koppan Isten ablakán,
hagy olvassa rohadt rovásom,
a - talánt, talánt -
a többit személyesen, ha véget ér utam,
addig is ígérem, holnaptól jó leszek Uram.
- talán, talán -
2010. augusztus 30., 09:51:33
Elmaradt halotti beszéd
Tegnap azt hiszem meghalt a nyár,
valami furcsa volt a szélbe'.
Az ősz kezében kosárnyi zsarát,
ráborította mind a rétre.
Hamvadó virágok közt jártam,
térdemig ért e korai alkony.
Izzott az ég, én mégis fáztam,
perzselő vére csókolta arcom.
Ma bús csend ül ezen a tájon,
mint egy elmaradt halotti beszéd.
A fény szaladt, hogy prédikáljon,
és halkan lezárja a nyár szemét.
2010. augusztus 25., 16:22:47
Rozsdás blues
Nekem a pillanat egy keserű állomás,
és lágyan ringatózó vonatok a percek.
Milyen kár, hogy magamból sosincs kiszállás,
mert valamit mindig a peronon felejtek.
Most is, ócska bőröndben mohó magányom,
néhány lyukas zokni, szétfeslő nagykabát.
Emlékek hevernek minden hasadáson,
őrizve a megérkezés rettegett zaját.
Már az éji táj tántorog messze velem,
és ha nagyritkán megálljra vált a szemafor.
Akkor látom, mily szomorú, fénytelen,
szemem gőgös kupéjában a lámpasor.
Kár ezért az útért, mert egyirányba szól,
rég' nem röhög rajtam a váróterem.
Nem vettem jegyet, ezért úgy spórol,
hogy életem lyukasztja ki a végtelen.
Tudom, eljön az idő mikor le kell szállnom,
végállomás, a valahol repedezett betonja.
Majd szél bontja vörös virágom a talpfákon,
és a sínek rozsdás bluesát hörögve hajamba fonja.
2010. augusztus 22., 03:57:48
Végállomás blues
Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.
Eső készül. Valami konok,
monoton, éj illatú.
A villanydrótokon szomorú
song zsong, talán blues búsong -
lágy húrjain ring, szorong a dal.
Acélszálak zúzott kőölén
karnyújtás a végtelen.
(Halkan röhögő váróterem)
Egy jegy fülébe súgja:
nem létezik oda-vissza út.
Felriadok. Köröttem borom
keserű íze hever.
(Aludj, aludj a szél énekel.)
Hiszen utazni jöttél,
sorsod megváltott jegyén,oda.
Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.
Főnys
2010. augusztus 20., 15:15:04
Az alkotó hozzáfűzése:
a Kalapos Band előadásában:http://www.youtube.com/watch?v=kRa3sqEWjSc&feature=search
Csavargásom dala
Fövényi Sándor a nevem, vad vagyok, és esetlen,
nincs nőm, se temetőm, se ház, hol forró kályha várna.
Csak világom cipelem vállamon, mely veretlen,
most itt állok tehetetlen, nem telik olcsó megváltásra.
Háltam völgyek mélyén, vánkosom madarak suhanása volt,
takaróm a folyók fel-felkacagó csobbanása.
Ilyenkor hollóhajamba a szél nyarat, vagy őszt sodort,
kezembe göcsörtös ágat, mert szemembe' él a vándorlás vágya.
Táncoltam angyalokkal az éjszaka függőhídján,
talpam alatt a felhők korhadt deszkája recsegett.
Ezért a földet verte néhány villám,
de tudtam, hogy a cikázó pengék léptemtől rettegtek.
Néha kocsmákban sírtam, láttam dőzsölni a nyomort,
a sárral bevert ablakokon sápadt gyermekarcok árnya.
Ilyenkor hollóhajamba a szél nyarat, vagy őszt sodort,
kezembe göcsörtös ágat, mert szemembe' él a vándorlás vágya.
Talán egyszer a végtelenbe érek,
és rongyos tarisznyámból kihullik a gyűrött napsugár.
De lehet, jobban örülnék a Hold habzó tejének,
fehér fénye csókolná csavargásom csapzott homlokát.
Mert csak megyenk, s temetek, ha közülünk valaki elbotol,
fáradt testünkel lassan megtelik a magány mohó árka.
Ilyenkor hollóhajamba a szél nyarat, vagy őszt sodort,
kezembe göcsörtös ágat, mert szemembe' él a vándorlás vágya.
2010. augusztus 18., 00:02:06
Az alkotó hozzáfűzése:
http://www.youtube.com/watch?v=3qzVTQyjkEw&feature=channel
Lepkék
Ezüst szálakból túlszőtt álmaink,
tartják bilincsben bontatlan szárnyaink.
Vágyak selyembörtönét kínnal kirágva,
meghalni születünk ezernyi virágra.
2010. augusztus 17., 00:26:01
Hol nem volt szerelem
Hol volt, hol nem volt, egy különös szerelem,
úgy suhant át rajtam mint őszi szél a kerteken.
Talán korai lehetett, még éltek a lombok a fákon,
de megrezzent tőle a nyár, és riadtan csókolt szájon.
Te is mindig készültél, ha árnyakat láttál szemembe',
pedig csupán vágyam vetkőzött benne meztelenre.
Még nem tudom, hová bújok, ha nem leszel,
a kiürült táj beszél hozzám, hogy mégis létezel.
Csak menned kellett, mert ébredtek a csillagködök,
melyek párás függőhídjain lépkedsz majd ég és föld között.
Indulnék veled, ám darabnyi kőként rámzuhant a félelem,
hogy fénnyé válsz, így sosem lehetsz az éhes éjjelem.
De jó nekem az a röpke illúzió,
mikor lüktetve lázadtunk, akár az áradó folyó.
Bár nem bírtuk széttépni az álmainkból tákolt gátat,
csak örvényünk simított néhány lecsüngő fűzfaágat.
Emlékszem, az alkony néha átfutott rajtunk,
ilyenkor vörös saruját megmosta szomorú arcunk.
És nem érdekelt minket,
ha a mohó part felitta rozsdás könnyeinket.
Mert csak szaladó zápor volt e félig sem mámor,
hiába kértem, nem sírtál többé sarat utam púderporából.
Utoljára adj innom, ennem, levegőd, hogy érezzem
bőröd távolodó ízét, ha majd nélküled kell lélegeznem.
Hol volt, hol nem volt, egy különös szerelem,
átsuhant rajtam mint őszi szél a kerteken....
.
Főnys
2010. augusztus 15., 07:12:37
http://www.youtube.com/watch?v=6hqXXXleHjg
Tenyerem éneke
Olyan
vagy nekem akár egy nyárvégi méla délután,
mikor az ég pasztellfényét a fák hajába fonja,
a leveleken már táncol az a furcsa félhomály,
melytől riadtan villanydrótra ül néhány madár,
árnyaiktól szeplős lesz a Nap vörös korongja.
Valahogy a mohó elmúlás jut eszembe rólad,
lehet mert mocskos csalónak hittük a világot,
és téptük egymást mintha nem lenne holnap,
a monoton percek egyre messzebb sodortak,
hogy létezz, öltelek mint szél a gyertyalángot.
Talán, hófehér karcsú viaszszobor maradsz,
amit csak épp' megperzselt lehunyt szemem,
mert a bársonyfüggönyön is átcsattan a taps,
kegyetlen leszek hozzád, de nyújtson vigaszt,
te vagy az első kinek énekelt éhes tenyerem.
Addig kell játszanunk míg nem ébred az eső,
öltözz mosolyomba, hiszen én a nyár vagyok,
dobj le mindent ne legyen rajtad csak szellő,
hogy érezze didergő bőröd, csupán málló kő
a szám, amikor felolvad mint a hullócsillagok.
Főnys
2010. augusztus 10., 03:03:33
Tévedésem vígjátéka
Húsomba még nem szerelmes egyik kés sem,
mit tévedésem vígjátéka két markomba' tart.
Pedig lágyan omlanék beléjük, akár a part,
melyet alámos a lázas folyó vízesése.
Testemben virulva úszkál, él, moccan a vas,
minden mozdulat valami lomha lüktető álca.
Szememben ragyog az idő halálos izzószála,
hajamon átüt már a fény, mint gyér ágon a tavasz.
Nézem a felhőtlen eget, ahonnét nesztelen pereg,
a végtelenség gúnyosan kék vakolata.
S ahogy kel a Nap, mintha élesebben látszanának
a pillanatok falkövei, melyek csupaszok és védtelenek.
De nem átlátható. Nem. Az üvegtestű múló idő -
átpillantani is kevés az a kis hajszálrepedés.
Mint az acélok ütötte eszméletnyi rés,
ahonnan vérem hajnalt mímelni szivárog elő.
Főnys
2010. július 30., 15:00:50
Csak verset mondjatok
Vajon megvannak-e még odafent a folyók,
a lázadók, melyekben úgy hittem.
Vagy csak szikkadt medreket találok,
és óceánt sem sírt nekem az Isten.
Marad a lent sosemvolt kikötője,
még hány évig bolyongom céltalan?
És ha véletlen megérkeznék, nem kell ima,
csak verset mondjatok, ne legyek boldogtalan.
Tudom, hogy majd a magány köti fel állam,
mert mindig úton voltam, magam keresve.
Azért remélem anyám emléke lezárja szemem,
mint annak én, kit kétezer éve vertem keresztre.
Ezért most én fogok tengert sírni Neki,
zöld szemem gyönyörű fényeiből.
Ha akarod Uram, haragod vihar lehet rajta,
de az ember legyen benne a csendes öböl.
2010. július 21., 18:20:27
Utolsó szerelem
Már tudom, hogy örökre elvesztettelek,
nem lesz vén ebünk, s a térden kockás takaró.
Hajunkba' magányunk vitorláját kibontják a szelek,
és homlokunk ráncain bukdácsol a millió szálú ezüst hajó.
Én még talán írok a régi szerelmekről,
de ez is majd valami unott megszokássá válik.
Eszembe fog jutni, hogy szedert ettél a tenyeremből,
remélem fanyaríz' lelkem majd a kék messzeséggel játszik.
A jósnő hosszú, de keserű életet ígért,
emlékszem, akkor nevettem és nem hittem el.
Bár szerettem Istent, de az ördög csókolt véremért,
megkapta, s most visszaadja, amit e szomorú álom érdemel.
De ez az utolsó szerelem járt nekem,
éreznem kellett a kínt, s a gyönyörű ragyogást.
Ahogy a földön fekve, őrjöngve a sarat marta kezem,
mint megbukott színdarabban, olyan olcsó volt a búcsúzás.
Azt mondtuk vékony jégen táncolunk,
s téptük egymást, de hálni más karjába' háltunk.
Hittük, hogy hártya-létünk sosem szakad be alattunk,
ha mégis, akkor Jézusként mi is az aljas vádak tükrén járunk.
Add a szád még egy végső pillanatra,
az enyémről Júdás mosolya már régen lefagyott.
Tudom, hogy olyan lesz mintha a semmiben havazna,
kérlek takarj be lélegzeteddel, így forró illatodban felolvadhatok.
2010. július 08., 04:54:25
Nevem
Fövényi Sándor a nevem, vad vagyok, és esetlen,
nincs nőm, se temetőm, se ház, hol forró kályha várna.
Csak világom cipelem vállamon, mely veretlen,
most itt állok tehetetlen, nem telik olcsó megváltásra.
Háltam völgyek mélyén, vánkosom madarak suhanása volt,
takaróm a folyók fel-felkacagó csobbanása.
Ilyenkor hollóhajamba a szél nyarat, vagy őszt sodort,
kezembe göcsörtös ágat, mert szemembe' él a vándorlás vágya.
Táncoltam angyalokkal az éjszaka függőhídján,
talpam alatt a felhők korhadt deszkája recsegett.
Ezért a földet becézgette néhány villám,
de tudtam, hogy a cikázó pengék lépteimtől rettegtek.
Néha, kocsmákban sírtam, láttam dőzsölni a nyomort,
a sárral bevert ablakokon sápadt gyermek arcok árnya.
Ilyenkor hollóhajamba a szél nyarat, vagy őszt sodort,
kezembe göcsörtös ágat, mert szemembe' él a vándorlás vágya.
Talán egyszer az éhes végtelenbe érek,
és rongyos tarisznyámból kihullik a gyűrött napsugár.
De lehet, jobban örülnék a Hold habzó tejének,
végre fehér fény csókolná a csavargók csapzott homlokát.
Mert mi csak megyünk, s temetünk, ha valaki elbotol,
fáradt testünkkel lassan megtelik a magány mohó árka.
Ilyenkor hollóhajamba a szél nyarat, vagy őszt sodort,
kezembe göcsörtös ágat, mert szemembe' él a vándorlás vágya.
2010. július 06., 11:12:19
Miért szeretsz?
Nem tudom,
hogy szerethetsz ilyen rongy bitangot mint én vagyok,
verekszem, kurvázok, és ha zsebemben pénz ragyog,
röhögve vágom torkát az édesen gyötrő honvágynak,
mert kedvesem, a félistenek seholsincs ágyra járnak.
És nincs rokonom, ismerősöm, még boldog ősöm sem,
így szám mohón árvaságom bűnös emlőjén csüngene,
mely alvadt tejével annyi mocskos csavargót felnevelt,
mégis, bohócként tarka könnyem hol itt, hol ott hevert.
Nagyritkán, nemkért kegyelemből felrázott a napsugár,
s fülembe súgta, úton lenni az élet, megérkezni a halál,
vajon merre menjek, ha minden örvény a pokolba tart,
megáradt folyóimon nem létezik lágyan kanyargó part.
És csak bukdácsolok az erózió szaggatta szárnyamon,
akár a hajnal vörös cipellője a szélfújta sáros fodrokon,
mindig szerettem volna a valami gyönyörű virága lenni,
a megfoghatatlant ezerszín' álmaimmal örökre befedni.
Tán' létezik szomorúság, mely felfejtené a kín kérgét,
ütőereim kék fonalaitól vezetve egyszer hazatalálnék,
és a templomba járnék ügyetlen imákat morzsolgatva,
lehet, gyónnék is a lilacsuhásoknak ajkamba harapva.
Bevallanám, még vágyom, vánkosom legyen az utcakő,
és csillagos sátor helyett sosem boruljon rám háztető,
nem rimánkodnék, hogy nyomorult megváltást adjatok,
ha kell, mennyei szélben, muzsikában majd felolvadok.
2010. július 04., 17:10:18
Éjfél
Éjfél van ilyenkor az elmúlás főpróbát tart,
és még nincsenek jelmezek, de a holnap
a fáradt égre csendben új gombokat varrt.
Lent a folyónál lágyan vízbe omlott a part,
s fodrokat verve cserepekre törte a Holdat.
Még néma a szél, ám üstöke már bomlik,
fény moccan, ónszín' rajza kúszik a falra.
Durva bilincsként húsom kín vájja csontig,
fekete fájdalmam nesztelen szertefoszlik,
mert sín csikorog, és a táj rebben a zajra.
Tudom, a tegnap vonata tántorog valahol,
épphogy lekéstem a percnyi végállomást.
Pedig váltottam jegyet ami csak oda szól,
tanúm volt néhány csenevész tüskebokor,
bőrömre tetoválták az élet üres várakozás.
Kit érdekel, mint Zoli bohócnak van másik,
csak hajolgatni nehéz a vörös fűrészporon.
Jó, ha az ember mohón főszerepre vágyik,
biztosan megbukik, de akkor talán hiányzik,
akár a mutató az üvegben pergő homokon.
Főnys
2010. június 15., 12:31:37