András, 2011, április 18.
Otthonom csak a lelkemben van immár,
és haza is térek ha csak lehet,
elnézem a kertet, a vén diófát,
bent nincs már kérdés, csak felelet.
Hazatérünk mindig, minden napon,
a béke, s megkönnyebbülés perce ez,
és idővisszhangok kelnek olykor,
mi képeket a múltból jelenbe tesz.
Előkerül sok régi kacagás,
karácsonyok és nyári szünetek,
csak egy pillanat, de mégis milyen más,
a régi boldogság ha fűszerez.
Otthonom csak a lelkemben van immár,
és ide hozlak haza Téged is,
ha megfogod kezem, bár még tart a nyár,
itt meleg lesz majd ősszel, s télen is.
2011, április 13.
Sárgálló fényében messzi nyaraknak
fürdenek rózsák az arcodon még,
mézillatú estek, virágos ablak,
ezerszín lángok, illatos emlék.
Sokáig ballagtam, csendben a fények,
s hangjaid elmaradtak lassan már,
és elmentek mellettem életek, képek,
megszűnik minden, ami visszavár...
Sokáig voltál a csendem az éjben,
és mint lágy zenét úgy hallgattalak,
parány csengők csilingelték a szélben,
énekelsz, csillagok közt láttalak.
Néha csak leülök egy kőre némán,
s beszélek hozzád a hegyoldalon,
mintha itt lennél és várnál a fánál,
pedig csak sötét van, s magam vagyok...
Legyen ünnep a vers amíg élünk,
milyen szép is, ha lángol a szó,
tán az Isten is beszél még vélünk,
szava szép, s oly mámorító.
E szerelemben legyen végünk,
mert öröktől fogva lobog,
és örökkévalókig égünk,
de szívünk, csak dalban dobog.
Nélkülünk a világ, csak forma,
az utak, hidak, s kapuboltok,
néma anyag csak összeomolva,
halott, ha nem daloltok.
Legyen ünnep a vers amíg élünk,
milyen szép is, ha lángol a szó,
tán az Isten is beszél még vélünk,
szava szép, s oly mámorító.
2011. április 11., 10:11:52
Az alkotó hozzáfűzése:
A Költészet napja tiszteletére. Ezzel a verssel búcsúzom azoktól a barátaimtól, akiknek szerettem a verseit, s akik talán az én verseimet is szerették. Sziasztok!
András, 2011, április 3
Úgy csodálkozom rád, mint a napra,
játszi bárányfelhők mögül kacsintja
mezők virágát boldogabbra
egy csokor fénnyel, csak odahajítva...
Úgy csodálkozom rád, mint tavaszra,
ha nemrég még hó borított fagyos fát,
homlokod fényeit megcsodálva
áll meg velem egy picit a világ.
Úgy csodálkozom rád, mint az éjre,
ha tengerbe merül csillagok kékje,
mosolyod nekem minden titkok vége,
s nyarak illata párolog az égre.
Csodállak, mint méh a barackvirágot,
és amiért minden mi szép áldott,
hitemre szólok, mint ki Istent látott,
veled álmodom tovább a világot.
András, 2011, február 28
Szeretném, ha ti is úgy látnátok,
ahogy reggelente a kelő napot,
békével szívetekben várnátok,
hogy múlik az álom, s majd előragyog.
Álmaitokban hozzátok szólnak,
mind akinek már jó odaát,
a szívetekben érzitek, vannak,
nem múltak el, fiak, apák, s anyák.
A teremtés dolgait át nem látjuk,
kezünk félve fog másik kezet,
csak ködben botorkálva várjuk,
hogy megérkezzen aki elveszett.
Itt a kezem fogjátok, nyújtom,
mert nem halálra születettek,
ha nincs is még világos én tudom,
nincs lélek egy sem, aki elveszett!
Szeretném, ha ti is úgy látnátok,
ahogy reggelente a kelő napot,
békével szívetekben várnátok,
hogy - szemetekben a fény - felragyog.
András, 2011, március 13
Hajzuhatagodból kiszökött az éj,
a sírok közé szállt csendesen,
s a rózsafából faragott fejfák, mély,
hegedűhangján dalol nekem.
Te vele voltál, és maradsz is mindig,
senki nem hallja az érzéseid,
bezárt a magány, és én idekinn
alig látom már lelked lángjait.
Mélyre kell merülnöm érted tudom,
oda, hová már nem hatol el a fény,
ha a cél az út, ezen az úton,
nincs semmi síma, csak kő, s meredély...
Járunk hát kövek között, sötétben,
s ujjaim gyertyatartóiról viasz
cseppenek kemény szívedre...
Szerelmet könnyezik a tavasz...