Violet prózái:
2010/09/04
„Elesik, feláll. Újra nekiindul. Fogytán az ereje, de harcol még.”
Halva találtam egy kis csillagot.
Az alkonyi csendben vettem észre; törött szárnyakkal feküdt a homokban és arcán döbbent rémület ült. Felnéztem az égre és láttam, ahogy a többi csillag sugárzóan mosolyog rá. Rá? Nem tudom, nem biztos. De vidámnak tűntek és gondtalannak. Pedig egy hiányzott közülük.
Odaléptem hozzá és felemeltem. Már nem fénylett. Elszállt belőle minden varázserő; ott hagyta valahol az űr végtelen homályában, apró zsákjából kihullott a bűbáj, a kívánságlistája elszakadt és már csak a hamu utalt arra, hogy egykoron létezett. Egy kicsit távolabb tőle ott feküdtek a megálmodott kívánságok is. Most már örökre kimondatlanul.
Vajon mi történhetett?
Egy hatalmas villanás átszakította a felhőket és árnyékokat festett az égen. Egy történet jelenetei elevenedtek meg a vásznon.
Helyszín a Göncöl. Sok-sok boldog csillag táncol, de közülük egy a kivilágított és sokszínű parkett szélén ül, egymagában, a tegnapba feledkezve. Időnként sóhajok szakítják meg ezt a monoton tevékenységet. Hosszú fényévek múlva végre erőt vesz magán és elindul, hogy ő is táncoljon egy kicsit. Legalább csak pár évet, amíg még megteheti. Egy óvatlan pillanatban azonban megbotlik az üvegszilánkokra karcolt vágyakban és a többiek is ellökik, ahogy feléjük kerül. Elesik, feláll. Újra nekiindul. Fogytán az ereje, de harcol még. Az önfeledten táncolók megint nem figyelnek rá és a legapróbb erőfeszítés nélkül lelökik a mélybe. Fényévmilliókat zuhan… és törött szárnnyal érkezik a homokba.
…
Alkonyi a csend, lábnyomokat rajzolok a fehéren fénylő porba. Halk neszezésre leszek figyelmes. Az árnyak már régen lehullottak, de közelebb lépve mégis észreveszek valamit. Elérhetetlen célok, szétszakadt remények, gyűrött rajzlapok, elfojtott vágyak...
Halva találtam az álmaimat…