Sajnálom…
Suhanó szél mi hozzád
néhanapján beköszön,
porba roskadva rád vár,
kuporog küszöbödön.
Egy bolondos lehelet
halkan dúdolja dalod,
Egyre csalogat téged:
érezd, érintsd a napot.
Gyengéd érintés táncol
végig remegő benned,
Elaltatva magányod
szítja újra a tüzed.
Huncut nevetés éled
csendesen, hozzád közel,
Számtalan hideg éjen
oltalmazóként ölel.
Kapaszkodik eltaszítva,
most körmével lelked szántja,
benned mindent véresre mar,
te mégis sorsára hagyod!
Akkor ő dühöngve ébred,
szétcincálva halott lényed
kitör választott börtönéből.
Élő tornádóvá duzzadva,
tombolva szitálja szíved
darabokra tört romjait!
Most hallod a kopogást,
Végre hallod a hívást,
Most hallod a nevetést,
Végre hallod a sírást...
Elcsukló hangon suttogsz egy imát,
Hátha gyilkosod ismét rád talál,
Végül csendesen elnyom az álom
és te ismét itt, bennem könnyezel...