Elkérgesedett kezem és a lábam,
a hónapokra kölcsönkapott nyárban,
bírt tarlót, bokrot, erdők alját, tüskét,
a lopva rakott tüzek alvó üszkét,
a csalánt pőre kézzel húzogattam
a térdig érő árokparti gazban,
csak veselkedtem, s alig maradt egy pár,
mi égetett, de többé nem csípett már,
az örömökbe majdnem belehaltam,
de Isten mindig megkönyörült rajtam,
s mert akkortájt más gondja-baja nem volt,
hát én diktáltam neki is a tempót,
a friss csalánt jól egybe markolásztam
a várakozó libagágogásban,
majd nyúzott késsel összeszeleteltem,
a kukorica darát rákevertem,
és ujjbögyeim bizseregve lesték,
hogy kislibáim mint élik az estét,
bár lábam szára pirosakat lángolt,
a nyugovása mozdulatlan tánc volt.
2013. február 25.
AZ ÖREGASSZONY ÉS AZ EURÓPAI HÁBORÚK
Az utca őrült robogása,
egy zajt öklendő kamion
rossz dobhártyás fülembe rázza,
ez századvégünk miatyánkja,
itt élek - ez az én sorom.
Hazaérek. A lépcsőházon
még össze-vissza jár a fény,
egy öregasszony vár a vámon,
s míg kulcsaimat kotorgálom,
szelíden beereszt szegény.
Kis támasztékát tolja-vonja,
ki nem hagyná az egy mosolyt,
a benti kilinccsel föloldja
a kulcsos rabságot ragyogva,
és fénylik, mint a nyári hold.
Szatyrot meg táskát nyögve lépek,
hálás szavakat mormolok,
- ha már az Isten idetévedt,
hadd fogjam úgy föl az egészet,
mint bűnt az irgalmatlanok.
Szeptember hűsöl. Leng a város,
törvényt feszül egy drótkötél.
Ki tartja, fogja? Az világos,
hogy pattanásig is szabályos,
és rajta laffog, ami él.
Az öregasszony nyit, zár. Nézi,
hogyan történik a világ,
s a zajba mártott csöndben érzi,
a fű zöldje már nem a régi,
de égig érnek még a fák.
Ő is történik. Tágra rémül,
de nem borzolják föl hírek,
csak arra futja az egészből,
hogy minden drágul, s a kenyérből
már szűken törhet, s nincs kinek.
El-elcsodálom szép nyugalmát,
hogy mire vitte és hogyan,
ő bevégezte forradalmát,
s viseli maradék hatalmát
- kopott ruháját - boldogan.
Lift lódít. Csöndben tépelődöm,
a nagy békéért mit tegyek,
- elháborúzgatunk a földön,
és rám mért időm addig töltöm,
míg ajtót nyitni én megyek.
APÁM VIHARKABÁTJA
Súlykos, nehéz volt, konok, eső szítta,
a leghidegebb széldöfést is bírta,
s ha övvel húzta rá a derekára,
a vászon alatt megduzzadt a pára,
valami impregnáltság, vagy efféle
huncut dolog volt igazi erénye,
nagy barnás-szürke-zöldes-ronda rémség,
de apám óvta az a nyirkos vénség,
az én kedvemre didergett az este,
ha megtérvén a konyhán levetette,
és imbolygott a petróleumlámpa,
ha óvakodón száradóra rázta,
úgy sandultam rá, ha a szögön lógott,
hogy nagy kincs az az összehasználódott,
mert ott csillogott minden gyerekálom,
a gyöngyöződő vén viharkabáton.
KUKORICAFOSZTÁS
A hang sűrű volt, mint az óbor,
pár gyerek mert a kongó szóból,
hiszen a hosszú szálú esték
a nagyok közé eresztették,
s megfészkelődtek egymás mellett,
- mert mozgolódó kezük kellett -
a pelyhedt, meg a vén borostás,
s az őszi kukoricafosztás,
és elfért fönn,lenn, egyre jobban
a fél utca a két sarokban,
s ahogy a lámpabél viháncolt,
már nem munka, csak vigasság volt,
s hogy nőtt a csuhé, meg az alom,
úgy zsibbadt el a fáradalom,
a ritmust újrázták a karok,
az egybe rántást meg a marok,
a halom fogyott, s mint a percek,
úgy ereszkedtünk egyre lejjebb,
míg a csöveket már a másnap
bírta terítve száradásnak,
s végén nem volt csínom-bánom,
az ágyamig húzott az álom,
de új nap lódult, és az este
a megint túlélést kereste,
és mint kik vígból bálba járnak,
úgy fosztották az újabb házat,
átmentették a fényt a lángból,
s a harag kiment a világból,
az egész néhány napig tartott,
de most is látok minden arcot.
CSEREPEK
Öltözöm. Költözöm.
Nincs sötét öltönyöm,
megért a szégyen is,
s ha Isten nem ver is,
oda a büszkeség,
oda az épp elég.
Hitem van. Nem nevem.
Lélegzem. Vétkezem.
*
Százezer kilométer ér,
poklot lohol az erekben a vér,
piros a fal és piros rajt a kép,
s úgy pirosodik a világ beléd,
mint naplemente bársonyán az ég,
mint háztetőn az égetett cserép.
*
Jaj, világ! Istenem!
Lélegzem! Vétkezem!
De egyszer kitalál
kérdésnek a halál.
*
Még föl se fogtam – mennyi évet éltem,
de belül szinte mi sem változott,
a régi arcom visszahevenyésztem,
csak az tűnt föl, hogy énhozzám kopott.
*
Csodatévő istenem,
pusztul, törpül nemzetem,
egyesegyszer, ha lehet,
fújj rá új lélegzetet,
s engedd megteremtenem.
*
Egy cigarettán lógattam magam,
elfüstölögtem annyi rossz szavam,
bár eregettem bodros karikákat,
de húsba-vérbe bújt vigasztalan
hiányaimtól lettem nyugtalan,
mint verme alján keringő vadállat.
Ki lógat értem sárga szalmaszálat?
*
A nap kerek volt. Fényekkel teli,
piros felhőjű a keleti égbolt.
No! - Szép jó reggelt! - köszöntem neki,
s ő hunyorogva vigyorogta - Rég volt!
*
Édes tiszteletlenség,
számozhatatlan szentség,
lesznek-é, kik világom
a bűnökből kimentsék?
*
Hegyes ceruzám tompára gyötörtem,
a bal fotelem ölében ülök,
gyerekkoromban jegenyéket öltem,
most hallgatok és dallá pöndülök.