Böröczki Mihály versei3

RŐZSELÁNG

Kis iskolásként már az erdőt jártam,

prédát keresve minden száraz ágban,

s úgy egyengettem hosszú, szálas sorba,

akárha roppant reccsent kéve volna,

jó szemeimmel kilestem a fákat,

hogy melyik karjuk indult száradásnak,

ha hagyta, úgy - ha nem, akkor is törtem,

s míg horzsolásuk csíkján szöszmötöltem,

már raktam-tűztem bírható halomba

a csíkra kiterített madzagomra,

nagy térdeléssel összemarkolóztam,

hogy fej, se váll ne kínlódjon csomóban,

s a ropogás utáni csöppnyi csöndben

a biztosító hurkot rákötöttem,

majd indultam, mint templomból a hála,

a szívem verte léptem ritmusára,

s hogy a fáradtság messzi kerülgessen,

le-letettem, majd ráegyenesedtem,

beboldogultam házunk udvarába,

fölaprítottam fűzvesszőkosárba,

s míg lestem hogyan örülik a kedvem,

a felnőttségbe is beleszerettem,

s úgy adott lángot akkor az a rőzse,

hogy ma is szítok meleget belőle.

Petróleumgyufa

Azok a régi hóbuckolta esték

a szomszédokat egy házba keresték,

a gondolatok úgy sokódtak össze,

hogy várt a szó és nem szólt senki közbe,

úgy cifrázták a csöndet, alig halkan,

hogy baj ne essék, akkor se, ha baj van,

az egész utcának volt egy gyufája,

így jobb esett tüzelni rá a lángra,

a sodort cigarettát színig gyűrte

a lámpabúra szűkölődő kürtje,

s a füst keservét aszalódva várta

a plafon pár szál öreg gerendája,

a kártyalapok összefeleseltek,

majd nyugovóra halmódtak a percek,

leparázslott a fája vesztett kályha,

aludt a ház, még langyos volt az álma,

és míg a gondok mélyebb gödröt ástak,

nagy erőt gyűjtött létezni a másnap,

s míg két szülém bajlódott friss neszekkel,

a kis ablakon betódult a reggel,

s piciny tüdőmből rászaladt a pára

a dunyha finom, deres huzatára.

ASZTALTÁRSAIMNAK

Ott áll középen, mint az oltár,

a foglya vagy, a foglya voltál,

tanulsz fölötte, rajta étek,

anyád teríti az ebédet,

tűnődsz fölötte, nap-nap, este,

mint alma magházán gerezdje,

rákönyökölsz, a szék alattad,

de hihetetlenül szabad vagy,

s úgy kerget át gyerekkorodba,

mint száradt fűszálat a boglya,

gondolsz virágra, fűre, kőre,

mintha mindennek lába nőne.

S terül, terül az istenáldott,

de megtorpantja a világot,

amikor lágyan összefogja

egy nem létező középpontba,

ahol kezdettől fogva várnak,

az asztal, székek, meg a lábak,

ahol még bárányok legelnek

az utolsó teríték mellett.

Így rendjén is, hogy megvigasztal

a székek közepén az asztal,

csak keresem, mint sort a rímek,

hova lett, aki megterített?

TYÚKLÉTRA

Kis tákolt létra, fokra is szegényes,

mit disznóólnak támasztott az Édes,

a tyúkok járták, szálanként beosztva,

telt böggyel este, reggel botladozva,

s mint világító csillagok az égben,

úgy károgáltak szét a tetőtérben,

s ha közben itt-ott helyszűke is támadt,

pár hosszú rúdra pihentek a lábak,

majd jött a hajnal, kora sugarakkal,

nagy, leeresztett békével a nappal,

az udvaron fű, szemétdombon bármi,

s ők igyekeztek ezt-azt kotorálni,

a kakas tett-vett, mint afféle csél-csap,

míg megcsappant és megtelt a derékhad,

egy biztos pont volt közben, az a létra,

mit Isten se állított takarékra,

a nappal telt-ment, s kotlott fészket várva

rátollazódtak mind a régi zápra,

s a friss öröm, mint ujjbegyem kileste,

úgy nyolcra-tízre szaporodott este,

én ingem csücskét fogva beleszedtem,

az ég takarót húzott szét felettem,

majd vigyázón a nagy titkot csodáltam,

hisz ott rejtezett mindenik tojásban.

GRENADÍRMARS

Hogy mért nevezték ígyen, nem emlékszem,

de látom anyám a dologtevésen,

csak tett-vett, így-úgy, ezzel is, meg azzal,

s meg-megterült az öreg konyhaasztal,

volt liszt, tojás, edények meg a hála,

hogy örömöt főz megint vacsorára,

az elejét már nem emlékszem újra,

csak azt látom, hogy jó laposra gyúrja,

és hajtogatja, csíkra-szögre vágja,

míg beigyekvődik a csorba tálba,

nincs pihenés, de az a két kéz bírja,

a fölszelt hagyma beleül a zsírba,

majd paprika, fedő az izga gőzre,

s pont annyi víz, hogy erejét legyőzze,

idő után, hogy sűrűjét fokozza,

a vájling vízből kiszűrt krumplikocka,

s míg ráéheztem, azt se vettem észre,

hogy volt idő az összeérlelésre,

aztán az Édes újabb tüzet szított,

meg-megforgatva épphogy rápirított,

nagy íze lett, s most itt cuppog az élmény,

a pirosra sült tészta reccsenésén.

Mityka 2012. november 12.

APÁM BOROTVÁLKOZÁSA

A szíj, az ajtó szögére akasztva,

úgy lógott, mintha nem is volna haszna,

de bizony feszült, fényült reggelente,

ha apám féltett borotváját fente,

a bal húzott, a jobb kéz ívbe-szögbe,

föl-le mozgatta élre ösztönözve,

s hogy meggyőződjön kés, szíj igazáról,

egy szálat tépett akkor dús hajából,

és megcsippentve, ablak felé tartva,

megelégedve nyeste két darabra,

majd jött a pamacs, s bármiféle szappan,

ha nem is táncolt könnyű léptű habban,

de annyit húzta-vonta, nyűve tőre,

hogy rápuhult a kedvére a bőre,

aztán a kéz, meg ahogyan az ujjak,

a tokja csuklott pengevégre nyúltak,

s a mozdulatok, föl-le, jobbra-balra,

majd újra szíj, s a penge kezdett dalba,

s a tálba mosott sörte ott a végén,

majd kézsimítás arca minden élén,

s míg rendet rakott, bevégezve készre,

még látszott rajt a tükör nevetése.

CSORDAOSZLÁS

Csak himbálóztak. Közibük por szállott,

a tőgyük teleszíva danolászott,

a lomhaságuk maga volt a béke,

csak jöttek, egymás ritmusába lépve,

el-eldülledtek, s nem látszott a csorba,

mert ringatózva illődtek a sorba,

a gazda tudta – kapuját kitárva,

hogy betódulnak nyomuk hajlatába,

a tódulásra megpihent az égbolt,

olyféleképp, hogy nézni is nehéz volt,

s ahogy fogyott a nyitott porták torka,

úgy észrevétlen elfogyott a csorda,

majd be-beálltak, egyenként, meg közre,

az istállóban elidőzött csöndbe,

a meleg összegyűlt, a vályú tellett,

a sajtár öblöt tátongott a tejnek,

s én kinn az utcán szálló porban néztem,

hogy vásik el a csorda észrevétlen,

csak bámulóztam, hogy az égből tudják,

a nagy rendet a kapuk, meg az utcák,

nem térült-fordult semmi, hála égnek,

de volt eleje, s vége az egésznek,

s ha reggel rántott, azt sem értettem meg,

hogy úgyanúsígy összegyülekeznek,

nem kelt parancs, az egész újra megvolt,

csak bolondságként durrogtattak ostort,

a fű kiharsant, tej sarjadt a zöldből,

így adott Isten körbe a gyönyörből,

s hogy ne osztozzon senki semmi jusson,

úgy intézte, hogy mindenkinek jusson.

CSILLAGSZÁLAK

2011. november 14.

Az eget lestem, azt a félgömb sorsot,

a Holdat vitte, mint egy rózsafoltot,

nagy éjszaka volt, s megtörtént egészen,

hogy utam kezdetét is visszanézzem.

Az első fény, mi ködösen gomolygott,

az első levegő, mi fölsikoltott,

az első célszalag, amit letéptem,

és kiszabadítottam szívverésem.

Ma itt vagyok. Megint az égre nézek,

hogy értesse meg velem az egészet,

de mint az Isten, szakállába hallgat.

Ha nem futsz, vigyen akkor is a lépted,

rám nem íródott, nem íródik képlet,

a szeretet, amivel lépre csalnak.

*

Nem téblábolok, mint a szép ígéret,

ha lépek is, már lábnyomokba lépek,

nem vagyok szolga, nem tűrök hatalmat,

de látszódik a lelkem, ahogy ballag.

Az Isten majdnem darabokra tépett,

de közelembe engedte a szépet,

a verssoraim papírba takartak,

s én föláldoztam tíz ujjam a dalnak.

S ha néhanapján rossz igazat morgok,

nem hibáztatom kedvemért a sorsot,

csak azt az örök kisgyereket védem,

ki – anyám szerint – rögtön fölsikoltott,

míg fölfedezte hangjával a torkot,

s nagy levegőt vett első félelmében.

*

Még most is azt a kisgyereket élem,

nem leszek felnőtt sohasem egészen,

nagy tévedés csak, hogy mindent megoldok,

mint gyerekeim, elhagynak a dolgok.

Leírogatom ezerféleképpen,

mi minden nincs az ember életében,

s míg rám gubancolt köteleket oldok,

már megsuhint, hogy mit jelent a boldog.

Úgy rendeltetett, hogy az ember téved,

és két pont közé gyűri az egészet,

de az-az Öreg valamit takargat,

azt parancsolta végtelen egének,

hogy szakadjon ki kékjéből az ének,

és nem baj, ha a húrok belehalnak.

*

Ha dalt iramlok, híja van az észnek,

a papírlapon felhők legelésznek,

két betű épp egy kötőjelet altat,

s a fűre fáradt kisbetűk hasalnak.

A pillanatot lesem, ahogy épp egy

kis fűcsomó a széltől szerteszét megy,

a zöldek minden más színt betakarnak.

És nagy csönd lesz. A lélegzet is alhat.

Nos így van, mikor szinte beleélem,

hogy ott vagyok két fűszál közt a résen,

és hajlongásom jobbra-balra nyolc fok,

s míg kicsi magam lesem félig térden,

a végtelen kis csücskét épp elérem,

s nyolc klottgatyámból ott is egyet hordok.

*

Míg ezt mesélem, megpördül az érem,

majd megpihen az összezárt tenyéren,

ki tudja fej, vagy épp az írás volt jobb,

de tucatjától megnyílnak a boltok.

Már alig van, mit nem vehetsz meg pénzen,

csak csóró lelkem, csóró tisztességem

nem hagy a bankón semmiféle foltot.

Az ég egy felhőt lábnyomomhoz toldott.

Az univerzum csillagai késnek,

a végtelen is híján van az észnek,

a görbék megnyúlt egyenest akarnak,

de versbetűim, a kis csenevészek,

zöld utat adnak a kenyérpenésznek,

meg éhes szájat mindegyik karajnak.

*

S lezuhanok a Föld bolygóra kéken,

és meglelem a semmi delejében,

mit csillagszálas tarisznyámban hordok,

a tavaszt, amit ágból ágba ojtok.

Ha felhő nincs, csak csillag van az égen

az átiramló többmilliárd éven,

a késő nyári fényes csillagraj had,

úgy fénylik, mint az ágak közt a hajlat.

De szétesik, mi megjelent egésznek,

s úgy kötik össze mázasan a részek,

ahogy a mész ád gyolcskötést a falnak,

s már szüretelget lassan az enyészet,

az elültetett emberek beértek,

és valakik már termést kosaraznak.

EGYSZERŰ VERS

Az én anyám az egész világé volt,

és úgy ölelt, mint földemet az égbolt,

a szívem fáradt, kezem is remeg,

de amíg ő él - hadd legyek gyerek.

Hisz most is érzem, aggódó szemében

a végtelenből itt maradt az Éden,

és türelmével annyira szeret,

hogy ő bűnhődik, ha én vétkezek.

És éjjel, mikor odahagy az álom,

és fogódzóim sehol se találom,

amikor még a fal is riogat,

még mindig érzem és élesen látom,

az aggódástól megrémült anyámon,

hogy akárhol van, most is simogat.

EGYSZEMORSZÁG

Egyszem ország, egyszem nemzet,

jó ezer év óta,

annyi íjas ifjat nemzett,

félte Európa.

Honnan jött és mit teremtett,

sustorognak róla,

ám, ahogyan István tett-vett,

rákerült a stóla.

Dúlta tatár, török sereg,

védte kuruc nóta,

piros-fehér-zöld a gyerek,

mégsincs, aki óvja.

Haragudták az Istenek,

fegyver is tarolta,

vonaglott, de nem engedett,

bárki verte holtra.

Sose védték más nemzetek,

himnuszban a sorsa,

határait a rettenet

körbekaszabolta.

Hegyet nőtt és rónát vetett,

verejtékes földjét

belviszályok, rongy emberek,

háborúk gyötörték.

Ravaszt húzott, hálót vetett

ujjbegyen ült sorsa,

körülzárták, s a ketrecet

nap-nap ostromolta.

Ment világgá, nagy álmait

kis ölébe fogta,

s kerek földön látták, amint

körbegurította.

Kenyerét ma daccal szeli,

redőt rajz az átok,

amilyet a mennyekbeli

Jóisten se látott.

Ihol élnek az emberek,

amúgy magyar módra,

mondják, ha a világ kerek,

hát kerek a porta.

Olyan kerek, nem is lehet

mást mondani róla,

tudja, ami odaveszett,

visszaaraszolna.

Mégis tavaszt hajt a vetés,

szivárvány húz ívet,

s aratáskor jövés-menés

dobbantja a szívet.

Fekete a föld gerezdje,

egy velünk a dolga,

s ráköszönünk reggelente

fölébe hajolva.

Forró öle kenyeret ád,

meleget a háznak,

új reggelt és annak hazát,

akit hazavárnak.

Akkor is, ha kettészelik,

s karaj a keserve,

forog-pörög, amíg verik

búzakalász nyelve.

Dobra vernek csapot-papot,

viszik, ami érik,

s amit a múlt jussul hagyott,

elkótyavetyélik.

Ez a kórság sem riasztja,

mintha csoda volna,

ezeréves anyja-apja

idelakatolta.

Magyarország, szívem szeret,

te vagy sava, borsa,

neked futnak bennem erek,

neked vagyok szolga.

SZENTJÁNOSKENYÉR

A templomkertben leste pár darab,

mint érleli a termését a Nap,

a mi falunkban nem volt otthona,

így nem maradt fönn, hogy került oda,

és az se, hogy egy magja egy karát,

hogy gyémántot mér, bűnök aranyát,

s hogy melyik áldóbb – burok, vagy a mag,

a hittankönyben nem voltak szavak,

hát lelkünk ezért nem lett meggyötört,

ha kiköptük, hogy falja föl a föld,

de barna bőrén átszakadt a fény,

és mézelt sárga béle édesén,

az ízből újabb világ bújt elő,

s mi ettünk mindent, ami ehető,

nagy rongylabdának néztük a Napot,

a világ hozzánk gondtalanodott,

de nekem most is zsák gyémántot ér,

a furcsa mézű szentjánoskenyér.

Sorok között

Mityka - 2011.12.19 10:06

Kiszakadtam, mint ecsetből a festék,

mint nyárutói vágyakból az esték,

bár nagy időm volt jó örömöt élni,

az Isten átkát emberölbe kérni,

és betűk döngtek, tollamat keresték,

azt akartam, hogy utánam eresszék,

mert írásjelet tudtam grammra mérni,

és futottam a csöndet utolérni.

És jött is a csönd betűk garmadával,

rám ripakodott, ahogyan az rávall,

így azt se tudtam járok-é, vagy állok,

s míg átestem a múltba sánta lábbal,

a föl is, le is megküzdött magával,

így nem emlékszem - hegy volt az, vagy árok?

*

Kenyeret szegett nagyapám a késsel,

de nem boldogult a betűvetéssel,

már ettem volna, nem maradtam veszteg,

ő kés hegyével húzott rá keresztet,

és mint ki egész életében térdel,

úgy tisztelte az áldást szép kezével,

és tudta, hogy a kenyér azért reszket,

hogy jusson száj majd mindegyik szeletnek.

Oly idegen volt neki minden irka,

a kenyér alját mégis teleírta,

majd maga alá rendezte a széket,

a nagyanyám meg merte, ahogy bírta,

én most írom le hófehér papírra,

hogy mennyből szakadt akkor ránk az étek.

*

Ma süt a nap és senkit nem vigasztal,

hogy ki mit kezd az elmaradt tavasszal,

hogy kéket bólint nagyapám egére

az új évezred áprilisi vége.

Már nincs meg az a régi deszkaasztal

a kés hegyére tűzött pillanattal,

de toll akad a kisgyerek kezébe,

én ráteszem a föld ütőerére,

és kenyeret sütünk a nagyanyámmal,

a kemence már izzítva parázzsal,

a sütőlapát nyelén tenyér fénylik,

és úgy törődünk ezzel a világgal,

hogy eljuthasson barna illatával

a frissen sült kenyér egész az égig.

*

Apám, naponta szögecs betűt adtál

a kettőnk által tákolt gyalupadnál,

a dallamot muszáj volt megszeretnem,

hisz benne volt a kalapácsnyeledben.

És csöndre közben mindig úgy fakadtál,

hogy szebb volt az a leggyönyörűbb dalnál,

és szólt a ritmus egyre-egyre szebben

a kezed alatt hajlongó lemezben.

Ha ketten voltunk, friss tojást sütöttél,

alig futotta nálad néha többnél,

de úgy örültél, nem is vetted észre,

hogy sárga ízű pillanatból jöttél,

s a fakanállal oly vígan pörögtél,

hogy fodrozott a serpenyő szegélye.

*

Ettem levest, pirított kenyérkocka

merült a forró paprikás habokba,

de egyszer-egyszer néha disznót vágtunk,

mert teli zsíros bödön volt az álmunk.

A zsíros kenyér fehér tarajokba

ropog, kenődik most is verssoromba,

így teljesíthető volt napi vágyunk,

csak állandón új falatra vártunk.

A petróleum lámpa fénye mellett,

ahová az a megkent kenyér kellett,

olvastam össze először betűket,

és láttam, hogy vall két betű szerelmet,

hogy anyám bízza rám az anyanyelvet,

és ceruzáim végtelen hegyűek.

*

Ám mit tehetnék, ha előttem ott megy,

mit életemben nem fogalmazok meg,

töröm magam és írom újra-újra,

már minden dolgos ujjam ezt tanulja,

s a világ így is úgy is egyfelé megy,

s kit érdekel a nulla meg a még egy,

és valljuk be, kis magunk mögé bújva,

a dudás is a régi dudát fújja.

Így aztán mindegy, mit ront el a dőre,

kis bolygónk bőszen bandukol előre,

a fontos, hogy te jókor lélegezz fel,

a fákat, szőlőt évente vágd tőre,

s ne törődj vele, mi lesz majd belőle,

a magyarázat megérkezik egyszer.

 Körbenéző

Böröczki Mihály - Mityka, 2012. szeptember 10.

Akármi hosszú életem,

azt kétszer úgyse élhetem,

elég, ha egyike alatt

kifogy belőlem kedv, harag,

csak egy kőhajintásnyira

raktam követ a csúzliba,

a számban sosem volt cumi,

csak piros bicikligumi,

azzal lehetett messzire

belelőni a semmibe,

és ipszilon fámon a hold

egy öreg cipő nyelve volt,

azt mondták – vásott, rossz kölök,

megfér az ördögök között,

de bíz a falubeliek

adtak nekem egy nagy szívet,

s a dűlőutak szép hitét,

amitől holtig kék az ég,

amitől cinkosom, a szél,

előrefut, meg visszatér.

Álmodozásaim

Böröczki Mihály - Mityka, 2011. november 16.

Ázni esővel, szerteszállni széllel,

döcörögni egy szekér kerekével,

letörni száradt, megfáradt faággal,

lélegezni a friss föld orrlyukával,

fütyörészni a suttyós madárdallal,

leszakadni az ázott folyóparttal,

a semmit összekötni az egésszel,

és zöld lenni a fűszál örömével,

a reggelt keltve lenni egy a nappal,

és összegyűrődni egy irkalappal,

vagy –  semmiben se ne legyek szereplő,

csak én legyek az egy helyett a kettő,

a játszótéren szálljak, mint a hinta,

az összes tollban én legyek a tinta,

én araszoljak nap-nap fokról-fokra,

én hurkoljak gyeplőt a csillagokra,

és legyen álmom lélegző seregnyi,

hogy ne féljem, ha időm csak szemernyi,

és lássam mint ég Isten csipkebokra,

a  lélegzetemet is visszafogva.

Papírdarabok

Böröczki Mihály - Mityka, 2011. október 27.

Nem köt le semmi. Nem szeretek semmit.

Az egész világ rámátalkodott.

Anyámtól - későn - szemüveget kaptam,

ha régim törik, ez még egy darabban

himbáljon fényt. De belevakulok

ebbe a csóró, s gazdagvert világba,

nekem nem futja ceruzámnál másra,

lopott papírra. Túlfelén egy versem,

így fele éltem így-úgy visszanyertem,

nem ülök törvényt - jog szerint vagyok,

s rám nem vetnek követ, ha meghalok.

          Fogy a papírom. Egyre fogy,

          azon tűnődöm - merre, hogy?

          Miként szerezzek oly papírt,

          amire csak az Isten írt,

          vagy Mózes tábláit talán

          véssem a semmi asztalán?

          Nincs merszem! Odavétkezem,

          ahova tollat tesz kezem,

          vésőm csapódik - döng a szó.

          Megnyugtató. Megnyugtató?

Tulajdonképpen egyre megy,

hogy két a két és egy az egy,

tulajdonképpen bíztató

két kötőjel között a szó,

tulajdonképpen képpen is

lényegtelen, hogy éltem is,

hogy volt kezem, lábam, hajam,

hogy fölkeresgettem magam,

csapódtam össze-visszaképp,

ha menni köllött - álltam épp,

a kimondott szóm nagyra nőtt,

öt 'T'-vel írtam múlt időt,

és mindent másképpen, ha úgy,

de soha nem voltam hazug,

élt életembe belefér,

hogy csöpp vagyok - ki enni kér,

ki bőgni mer, ki jót remél,

ki megáll minden semminél,

s kis szívcsücskében egyre megy,

hogy két a két, vagy egy az egy.

          Ma sokat írtam. Összes rossz sorom

          fonott falusi kosárba dobom,

          majd megszagolom - mit az isten ád -

          a kosár hántolt vesszőillatát,

          s mit hatvanéves fejjel nem merek,

          jaj, hadd legyek a klottgatyás gyerek,

          hadd érezzem, hogy meztéllábasan

          a tarlón szánkázom végig magam,

          hogy ujjam-lábam között pözsg a vér,

          és minden-minden épp az égig ér.

Etűdök

 2011. szeptember 29.

1.

A szél babrál. Kering köröttem,

biciklit les a kocsmafény,

az utca ásít, hálni készül,

a szögletekig fordul-térül,

majd elnyújtózik feketén.

2.

Kutattam emberarcokat,

kutattak emberarcok,

tükrök árulták titkaik,

s én vásároltam is, amíg

kevéske pénzem tartott.

3.

Arcomba bámul a világ,

hogy lázát hűsre fújjam,

s míg összezárom két kezem,

a nyomást hízott réseken

már megelőz a múltam.

4.

Az esőáztatott betűket

szép egymásutánba rakom,

és a lucsokból, cuppos sárból

napfényes istenigazából

kilépdelek egy mondaton.

5.

A végén minden összedől,

és az se biztos – voltam,

így nem is olyan keserű,

ahogyan fölém nő a fű

a csontomból lett porban.

Nyárvég

 2011. október 3.