Vihar az erdőn
Levél sem rezdül, csend ül az erdőn.
Mintha visszafojtott lélegezettel várna,
néma mozdulatlanságba dermedt a táj.
Vihar előtti csend.
Odvába bújt minden állat,
biztonságban várva a tombolást.
Halk morajlással közeledik most már,
a feltámadt szélben falevelek járják
őrült táncukat. A közelgő vihar, erejét
fitogtatja. Majd üvöltve itt terem,
hogy reccsennek a fák is. Mint gyenge
vessző, úgy hajlanak e roppant súly alatt.
Sűrű fellegek gyülekeznek sorban, az
éjsötét égen vakító villámok cikáznak
baljós fényükkel világítva be.
Mennydörgő hangjuk rémiszt minden
lelket. Háborog e vad fergeteg.
Süvítve vágtat a szél a fák közt,
szaggatva gallyat és vaskos ágakat.
Sűrű záport zúdítva a földre,
Az éltető esővel majd újra éled,
üde színekben pompázik a tavasz.
Az őrült tombolás majd lassan csitulni
látszik, és csendes esővé szelídülve,
itatja még a fát, s a bokrokat.
Mint apró gyöngyszem úgy
csillog a milliónyi vízcsepp, ahogy
tündöklőn végre felragyog a nap.
Téli csend
Napok zaja
elcsendesülve
az esti homályban
elterül
A téli táj,
meleg paplanában
hó födte szendergésbe,
mint kisgyerek
úgy merül.
Apró szállongó
kis hópelyhek
takarják a
fáknak ágait.
Millió csillag
vigyázza, őrzi.
Szunnyadó, békés
álmait.
Szél se rebben,
bokor sem rezdül.
Mélyen alszik
minden lélek már.
Csak a hold világít,
az éji sötétben, mint
óriási lámpás.
Benne tündököl a táj.
(2010. január 28.)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Őszi képek
Hajnal van, ilyenkor már
ködbe burkolóznak a fák.
Sétálok a parton, a vizet nézem,
akár egy ősi mondavilág.
Körbe ölel a csend, lágyan ringat.
Ez oly megnyugtató.
Erről az elmúlás jut eszembe,
de még sem lehangoló.
Hisz ez maga az élet!
Benne minden nyűgünk,
örömünk, bánatunk.
Milliónyi kis epizód, míg létezünk,
érzünk, és vagyunk.
Sok kis emlék, mit őrzök,
s ami még vár rám.
Apró hétköznapi csodák.
Hisz mi teremtünk mindent!
S ha ezt megértjük,
olyan lesz, mint egy mesevilág.
Ölelni, nevetni, boldogan szeretni!
Csak így szeretnék élni,
hisz így érdemes!
Sétálok a parton, a vizet nézem.
Magamban mosolygok.
Élni, érezni olyan jó!
Megélni mindent,
csak így lehet, így érdemes.
Színház
Kihunynak a fények, a színpad sötétbe borul.
Egyedül marad, a játék most csak neki szól.
Eljátssza mit gondol, érez,
hisz a színház az élete.
Üres a nézőtér, már végetért az előadás,
mégis úgy érzi, a lelke szárnyal,
s benne ezernyi érzés ünnepel.
Egy csacska bohóc, ki magának játszik,
az üres színfalak között.
Minden este egy ajándék szívének,
s a taps, a fülében még ott dübörög.
Aztán lassan, lassan indul.
Fejét lehajtva, mint egy hűséges szolga,
ki ma is elvégezte feladatát.
Egy könnycsepp gördül le arcán.
E csacska bohóc, sírva nevet.
A szeretet játékán.