Őrület
Magadba rejtesz, nem kapok levegőt,
megfullaszt a rámcsukódó lényed,
s ez a benti fény őrültté hajszol -
engedj ki, engedj ki, kérlek.
Zúgó vonatok hadd jöjjenek sorban,
alájuk vetem magamból a lelket,
szakítson ketté, törjön semmivé -
engedj el, engedj el, engedj!
Hamuszín erdő, kövek és tompaság,
bányajáraton beszűkült üreg,
arctalan szörny testemen zihál,
robban a csend - roppanó üveg
hullik arcomba - a hajnali homály,
lepedő nyirkán jéghideg lélek...
Melegíts, ölelj, szemedet csukd rám:
bújtass el, bújtass még, félek.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Vénusz járat a Jupiterig
Ma nem gubancolódtak fonataink össze,
ma féltő gonddal vasaltam rád magam,
míg hajtókádról gyűrött szöszök hulltak,
álmatagon mentünk, ránctalan.
Ködpaplant húzott itt-ott a pirkadat,
fák lebegtek a szendergő tájon,
száz színt locsolt szerte az ősz keze,
teleharsogta pompájával álmom.
Határok mosódtak a kitágult világról
s ingujjra vetkőzött a hirtelen bősz-futár;
narancsos íz csorgott végig karunkon:
a puha tenyerünkbe csókoló napsugár.
Rövidült árnyékunk elfogyni látszott,
íriszünk csöndjébe izgága Hold gurult,
fáklyaként égett, ahogy öledből néztem,
összefont kezünkben simult a múlt.