Embedded Files
2010. augusztus 8., vasárnap 17:13
magamra húztalak
magamra húztalak
és most minden úgy maradt
nehezül a test
a lélek meg ingatag
görnyednék
de azt sem tudok
lettem páncélos
szegény kitinesek
persze meglehet
őket éppen, hogy ez védi meg
no csak valamennyire
megszülettek a fátyolkák
átlátszó zöldek
csodaszépek
ujjamra tessékeltem
röppenjenek a szabadba
kint hol a nap heve
erős illatot lop
az égig érő Deodora cédrustól
szegény, én ültettem
s most marad árván
tán kivágják
a többivel együtt
ki tudja
mindig csalni
mindig elhagyni
talmi csillogás
hiú remény
magamra húztalak
és most nagyon fájsz
megfojt a súly
összeszorul a torkom
gombóc
megfulladok
lehetetlen állapot
mint kinek rákos a pajzsmirigye
és csak kapkod levegő után
de egyre kevesebb jut neki
csúf halál
lerúgnám hát takarómat
de akkor annyira fázom
rázkódik csak testem
nélküle
se így
se úgy
így van ez rendjén
de én mégis csak elmegyek
2010. augusztus 8., vasárnap 11:14
a vas szelídsége
a vas szelídsége
dörömböl fülemben
az előbb oly szép verset írtam
de fosztva voltam
igen
elszálltak a szavak
s már csak szelíden hömpölyög a láva
csendesült a tűzhányó
nem kerül papírra
nem kerül tollra
semmis minden szavad
s egészen más indulat
burjánzik bennem
mint a rák, a menthetetlen
bár mondják van csodaszer
igaz
így igaz
ismerjük mi is
csak hát
az ám
nem kell, hogy megérts
nem kell, hogy olvass
holnap kimegyek az erdőbe
vagy majd
megkeresem a legelesettebb fát
és megkérem csendes alázattal
mit csak ott lehet érezni
mindenen túl
adjon nekem helyet
örök helyett
és tudom bólint kedves szelídséggel
bár szíve szakad
de mégis megteszi értem
hisz oly nagyon szeret
persze ő nem ragozza
minek is
hisz oly felesleges
hallom a vas szelídségét
amint hömpölyög ereidben
mellkasodon fejem
bennem lüktet szíved
míves szerelem
kovácsoltvas ívek
futnak szerteszét
akár erek útján a vér
látod drága egyetlenem
milyen szép is ez
s hogy szeretlek
oly butaság
mint térdelni kukoricán
dacot szül csak
és sok-sok új hazugságot
megtanítja a „felnőtt”
elveszíteni a tisztaságot
oh hogy szeretlek
magam sem tudom
hogyan is tudnám
a lehetetlent
megszelídített vas
korlátokba zárt
öntöde hangos zsivaja
dübörög a véredben
s most felruháztál vele
mi lesz így szép szívemmel
túl hevesen ver
nem bírja ezt el a test
kicsapódik
vagy neki
hajtűkanyar
dráma vége
koszorúk hada
míg élt ajtót sem nyitottak rá
hát lett hirtelen fosszília
öntöttvas szelídsége
folyik ereidben én egyetlenem
2010. augusztus 8., vasárnap 09:28
szomorú szerelem
lapogatom a tömörített csöndet
visszhangoznak a lapok
tihanyi echó csak pitypalatty
no meg a hajnal, ki Auróra
csak egy véres cafat
hülye gondolatok
kifacsart zöld citromok
beérni sosem fog
mert csak zölden jó
akkor most mi van
zöld
a szabad
a lehet
a na lódulj
lódultam
oh hogyne
de a lábam
az esetlen
rögtön gyökeret vert
na persze, hogy nálad
hol másutt
vagy kinél
lám nem mindegyek a szavak
pedig...
no mindegy
ipiapacs egy kettő három
még se lesz nekem párom
akárhogy is várom
homokozó
tolvaj lépés
bizony bizony
meglopott
akár a Hold
a vén inget...
érdekes
megesett
eset
testek
gabalyodva
mint fonalgombolyag
áh nem a macska gurította
amúgy meg újra mindegy
de ha mind egy
akkor nem lehet kettő
pár sincs imigyen
szomorú szerelem
2010. augusztus 8., vasárnap 09:05
Camus és Sartre avagy sáros kamu
Pest is
pestis közöny undor
variálható
a kedvem is
de attól mit sem változik
áporodott szagok
nevezhetem büdösnek is
ezerszer feltépett sebek
genny fakad
sosem tisztul meg
sírok
könnytelen és hangtalan
vagdalkozom a szavakkal
magamban
és itt
a papír nem vet le hátáról
hej szilaj csikó
május - szerelem
lényegtelen
undor-falatokat falok
elfordulok
s tán ki is
mint sarkából kapu
vasalatlan pántok
facsapok
mestermunka
volt
se mester se munka
volt sem mindig
szakad a vezeték
is
nedvesen tapad a szád
gyomorrontás
savanyú volt tegnap a leves
undor közöny pest is
2010. augusztus 7., szombat 20:27
Szivárványszerelem
Szivárványszerelem foszlik az égen
fejemben a gondolat meg sem születhetett
és már elveszett egészen
mégis mindenem vagy
kezeim nyújtom feléd
de csak a vágyam ölelem
te vagy a szerelem
az igézet
s a minden
érted születtem
de sorsom előre tudtam
vagyok az egyetlen Mirjam,
hogy soha ne érjelek el
maradjon rejtelem örök szerelemben
fájdalmam foszlós kalácsba sütöttem
galambok csipegetik a téren
utána összebújva simogatják egymást szépen
2010. augusztus 4., szerda 17:44
Azt mondtad eltörtem
engem forgószél görget
hátamon a bánat
megannyi tüske
karcol, sebez, mélyed
fájó iglice
gyönyörű virága
szerelmet nyílik
bőr alá fúródik
mezítláb a réten
véres már a talpam
sebem tele porral
egyre duzzadtabb
vérbe került méreg
fekete üszök
tengeri beteg
maradnék még egy kicsit
de vagyok
- mint mondtam -
Lee Annácska...
nem látom tengerpart bús mezejét
nem látlak téged
nekem sírnak mégis fáradt angyalok
de nem üzen a távol
s újból gyógyító vagyok
valamit valamiért...
kezem kezeden
fájdalmad átveszem
iglice szívem, iglice
aranyos lábú iglice
http://www.artistdirect.com/nad/window/media/page/0,,4922492-12805871,00.html
2010. augusztus 4., szerda 14:18
cifra ingem
Volt nekem egy cifra ingem
cifra ingem
ha ránéztem hideg rázott
hideg rázott
mégis ez a cifra ingem
lett a legszebb
lett a legszebb
benne ismertelek meg
aztán egyre cifrább lett
festékre festéket hánytam
mára pereg
lepereg
olyan ez mint kapun festék
zöldek hada feszít rajta...
jött a nap
jött a szél
és a zöldek elszeleltek
de meglehet nem ezek a tényezők
mik kedvüket szegték
és a kapuról levették...
nagy a kapu
sarkig tárom
betekinthet
ki arra jár
nagy a kapu
már bezárom
elhagyom én a világom
minden Szépséges Virágom...
Kertem alszik
álmot alszik
ébredni fel belőle
nem teheti
nem teheti
hűtlen lettem
hűtlen hozzám
belehalt a Kertem...
most ki mondja meg
mi lesz velem
mi lesz velem
Kerttelen milyen is lesz az életem
az életem...
elhagyott a Szép Szerelmem
2010. augusztus 4., szerda 10:31
.......
Nélküled
mint szú
perceg a bú
de
most figyelj
tanultam ám
bár erősen mérgező
de mi nem
bekenem
xyla
akármivel
szegények benne fúlnak
s velük halok én is
azt mondta drágám
írjonirjonírjonirjon...
miközben én csak cserélgetem az ékezeteket
mint divatbáb az új ruhákat
hát én írva firkálok
satírozok nagy bátran
jó játék volt
érme papír alatt
és járt a ceruza...
kirajzolódó valóság
tán grafitszürkében
mert már rég elkopott az arany
s füstje sem maradt
elnézem azokat az ügyes kezeket
amint a múltat újjá varázsolják
egy kis csillogás és mily ámítás...
nos drágám
megint messze ment
mint akkor rég
mondta, hogy
pár nap vagy hét
s minden jobb lesz
és több
&
lesz velem
ez bizony elmaradt
akárcsak ön
maradtam árván
de nem árvácskán
de szép színesek
kicsik, nagyok
futók
miközben csak futok
nyelvem is lóg
de mind hiába
bölcsebb dolog
holdfényben andalogni
s lesni a Holdpalotát
miközben csak nézem
odafent a bált...
hogy is van?
pedig mennyit mondtam
Istenem, mily csalfa az emlékezet
átfest, átír
dohog-dohog
már Keletiben a mozdony is
töprengés itt
alakul
hová milyen bálba?
s bár nincsen még farsang,
de
2010. augusztus 4., szerda 07:41
valahol egy falon
És újra nem élsz
eltávoztál már rég
- na persze ez relatív
mindig ezt mondjuk -
csuklódról elvesztek
a tetovált számok
most égi jelet viselsz
vajon az milyen
mennyi vagon
mennyi ember
préselt heringek
pléh dobozban
de az fából volt
talán
olajos lé helyett
valami egész másban úsztál
hány év volt a pokol
aztán hány év míg újra hittél
vagy ez sosem volt kérdés
én a szemedben csillagokat láttam
mindig mindig
hogy tudtál szeretni
kezemet fogtad lágyan
és mégis mily erősen
mennyi útravalót adtál
aztán ott nálad
megismertem a csodát
kitárni a szívet
lelket befogadni
csodálni a szépet
a nemest
és az a szobor, az a fej...
igazi antik
indiai asztal
kerek és tán cifra
az én kopotthoz szokott szememnek
mindenütt képek, festmények
én is közéjük kerültem
aztán mikor már az Ő keze fogta kezem
és fluidjaink beszélgettek...
soha senki úgy nem szeretett
okosan, bölcsen
feltárva egy új világot
közben Csajkovszkij szólt
és a diák, a színes diák
őrzik egykori szépségem
bár már holt merev...
oh hol vagy
és hol vagyok én
no meg Ő
mind hárman lettünk valahol egy falon
általa megfestett festmény...
2010. augusztus 5., csütörtök 08:36
árva kutya
Kicsiny vagyok és törékeny
te magadhoz emeltél
dédelgettél
becézgettél
édes szóval etettél
majd kilöktél.
*
Testem-lelkem elgyötört
fakult félvak szemem
csupa kérdés.
Nem értek semmit sem,
csak egy árva kis kutya vagyok.
Végre rád leltem,
vagy te rám.
Igaz én csavarogtam hozzád
és te rögtön kedves voltál.
Kezed nyújtottad
és én nem riadtam,
mint máskor
és nem inaltam.
Bizalommal hozzád bújtam.
Kedves szavak hagyták el ajkad.
Évek teltek egyre szebb lett.
Igaz akkor még milyen jól láttam,
fénylett fekete kutyaszemem,
nem ült az vak kék folt pupillámon.
Tudtam te mindig megsimogatsz,
kis tányérba ételt teszel.
Friss vízzel oltod szomjam.
Most már alig látok,
mindennek nekimegyek
és ha szólsz sem hallom;
de te odalépsz hozzám.
Tudom azt mondod:
- várj kis édes,
rögtön hozok enni néked.
Én annyira örülök neked!
Ne haragudj, hogy
vizes mancsom azonnal
rád teszem,
s a köntösöd összekoszolom.
- sosem haragszol -
Néha mondod:
- már megint milyen vizes vagy,
nem fázol kis kutyám?
Majd végre hozod a reggelimet,
minő öröm én befalom.
Közben te simogatsz.
pedig ilyenkor nem is érzem,
sőt néha teher...
Aztán ha kedvem tartja
hengergetőzöm a fűben;
nem is egyszer.
Majd elégedetten odébbállok.
Így megy ez évek óta,
de holnap mi lesz nélküled?
Ki simogat, ki etet meg,
kihez szaladok a szántón át?
Te is elhagysz engem
kicsi gazdám.
2010. augusztus 4., szerda 08:22
Kardélre hányt szavak
Kardélre hányt szavak
élesen fájnak
pedig milyen szépek
lágyselymesek voltak
aztán jött egy asszó
vagy valami ilyesmi
csörte is meglehet
és szikrát vetett
mi sosem volt matt
most én aprítom a szavakat
aztán batikolom
szegények
ne dideregjenek
holmi megunt szürkeségben
összefolynak a színek
összefolynak a könnyek
illatos majoranna
de nyílik már
szép vadon testvére is
lilul az árokpart
mily aromás vagy szurokfű
és a neved különleges
semmi közöd a szurokhoz
azt kapta, ki megérdemelte
de lusta is volt az a
kincsekre áhítozó lány...
Holle anyó, Holle anyó
tudom elfáradtál
elnyel engem is a kút
megyek hozzád
rázom a párnát
rázom serényen
hulljon a hó
szűzi fehéren
takarja be szép szerelmem
rejtse el ne lássa senki
jó meleg paplan alatt
sosem fog már fázni
...lassan elfogynak a szavak
és a festék is
maradok odalenn
mi persze fenn van
és csak rázom-rázom
az égi dunnákat
hó borít minden földi hívságot
és én rég az angyalokkal muzsikálok
miközben idelent megtagadok mindent
s tudom nincsenek angyalok sem
2010. augusztus 4., szerda 07:41
És újra nem élsz
És újra nem élsz
eltávoztál már rég
- na persze ez relatív
mindig ezt mondjuk -
csuklódról elvesztek
a tetovált számok
most égi jelet viselsz
vajon az milyen
mennyi vagon
mennyi ember
préselt heringek
pléh dobozban
de az fából volt
talán
olajos lé helyett
valami egész másban úsztál
hány év volt a pokol
aztán hány év míg újra hittél
vagy ez sosem volt kérdés
én a szemedben csillagokat láttam
mindig mindig
hogy tudtál szeretni
kezemet fogtad lágyan
és mégis mily erősen
mennyi útravalót adtál
aztán ott nálad
megismertem a csodát
kitárni a szívet
lelket befogadni
csodálni a szépet
a nemest
és az a szobor, az a fej...
igazi antik
indiai asztal
kerek és tán cifra
az én kopotthoz szokott szememnek
mindenütt képek, festmények
én is közéjük kerültem
aztán mikor már az Ő keze fogta kezem
és fluidjaink beszélgettek...
soha senki úgy nem szeretett
okosan, bölcsen
feltárva egy új világot
közben Csajkovszkij szólt
és a diák, a színes diák
őrzik egykori szépségem
bár már holt merev...
oh hol vagy
és hol vagyok én
no meg Ő
mind hárman lettünk valahol egy falon
általa megfestett festmény...
2010. augusztus 3., kedd 17:44
Veled veled
Veled veled
mindig veled
lepketánc
fátyoltánc
szakadó kelme
selyem sikolya
monszun
őserdő
pára
veled veled
mindig veled
csatakos test
nem dúl vihar
indák fonódnak
orchideák nyílnak
lángot vet színük
izzik az ég
mivé lett a hófehér lepedő
veled veled
mindig veled
képzeletem messze messze
Indokína
kulik
nyomor
és palota
fojt a pára
megfojt
nézem lecsüngő kezed
alszol egyetlenem
homlokodon gyöngyök
lágyan letörlöm
arcodon mosoly szalad
s máris bennem fakad
veled veled
mindig veled
2010. augusztus 3., kedd 09:26
csorba bögrében
Milyen szépek voltak azok a szavak
édesmelegek, mint hideg téli reggelen
csorba bögrében gőzölgő friss meleg tej
látom is amint állsz az ablak mellett
nézel kifele
szemedben csillagok
pedig már reggel volt...
fehéren csurran a tej
és te kézfejeddel szétkened
na persze
majd a bögrét nyújtod felém
és máris rágyújtasz
most is hallom...
bodorodik a füst
színes karikák
mert mi más
nem lehet szürke
hisz te fújod...
odabenn kóricál egy árva hang
gördülne feléd
mint a nem létező könny
csacskán göcögve
de nem lehet
nem lehet
don ki hót-e
2010. augusztus 3., kedd 09:07
kívülről mesélem
Hideg van
borzongatóan
becsuktam az ajtót
bennem is
de dörömbölnek
a bent rekedt szavak
nem rohanhatok hozzád
nem írhatom
lefogni az ujjaimat
feledni a billentyűzetet
némának lenni,
mint Jancsi és Éva
de ha veszekedtek
- Istenem, de borzalmas volt -
nem is tudom mik törtek elő torkukból
milyen hangok voltak azok
még kislány voltam
csak néztem őket
átlósan szemben laktak
két kis fiúk volt
ők aztán tudtak kiabálni
elkanyarodtam
de jobb is
porcelánbaba egy dobozban hever
keze lába torzó teste mellett
haja elveszett rég
szemében örök csodálkozás
festett emlékek hada
billegő morzsa
nagyapa bajuszán
aztán kopogtatott a halál
hipp-hopp és vége volt
tél volt bizony
lefordult a székről
ágyra fektették
békésen aludt
tán akkor is keresztrejtvényt fejtett
és most is odafent
azóta morc nagyanyám is valahol messze jár
tán éppen verik a blattot
negyvenhúsz vagy ilyesmi
filléres alapon, na persze
de már látom is
apám kontrázza a lehetetlent
tüdeje meg ott úszkál fenn a MÁV-kórházban
egy magaslati polcon üvegbe helyezve elrettentésképpen
míg szegény anyám karácsonykor nagymosás tart éppen
magam nem vagyok a képen
kívülről mesélem
2010. augusztus 2., hétfő 17:17
míg a nap fel nem oldja
Hihettem volna, hogy nem,
de tudtam igen
mégis most újra haltam
szívemben szorítás
fájni nem fáj
elfogytak az érzések
mind szél hátára ültettem
vihar kerekedett
kavargó porfelhő
eltűnt a határ
messzire megyek
hegyek koszorúzta
kicsiny völgybe
majdnem hova vágytam
erdők sűrűje lesz otthonom
kanyargó patakok csobogása
szépséges dalom
többé nem várlak
bár várni csak azt lehet
ki messze ment
- mikor szeretünk
egy lépés is rengeteg -
úgy szunnyadsz bennem
mint az a szakadás
jár a Singer pedál
nem kell az új modern
jó nekem mi volt
ott a verandán
na persze ez nem varrható össze
marad hát akár tó vízén téli rianás
míg a nap fel nem oldja
és visszatér az égbe
hogy aztán újra aláhulljon
örök körforgás
örök szerelem
ringatlak a szívemen
én szép egyetlenem
2010. augusztus 2., hétfő 14:07
2010. augusztus 2., hétfő 13:12
kócos tegnapok
Rongyosra olvasott lapok
fiókba gyűrt emlékek
összekuszált kócos tegnapok
vadul dobog a szívem
Monitoron egy kép
betűkből épített test
nem igaz, nem igaz
valóbb a valónál
Dübörög a vérem
nem vagyok szent
az éjjel neveddel ajkamon
megcsaltalak...
Többé nem kérem
bocsáss meg
újra csavargok
a poros határban
Hagyom szabadon
áradni a szépet
vagyok ki mindig is
Gaia lánya
Nem köt a betű
nem köt a szó
nem köt semmi sem
falom a kilométereket
S lenn a folyónál
nézem a naplementét
arannyal csókolja a partot
birkák hangosan bégetnek
Részegek az istenadták
gyomruk teli
erjedt sárgadinnyével
szegények, kifeküdnek...
Visszafelé már a Hold kísér
de még mindig véle
üzenek néked én
majd egyszer ezt is másként...
S a kapun belépve
árad a Kert
sötét lombjában
elveszik szomorú énem
Még ugyanúgy szeretlek
mint az első pillanatban
majd a haldokló kerttel
temetem szerelmem
2010. július 30., péntek 07:03
Csak hallgatok
„Csak hallgatok,
Mert már mindent elfeledtem.”
s mi mégis maradt
olyan szomorú dal
hogy csak szívszakadva
mondható el
s tán még úgy is jobb
mint nyugodni
sok megkövült bánaton
nem ér el keze simogatása
mikor fájna a szó
akár a haldokló élet
összegubózik csendesen
mintha lenne anyja méhében
a fáradt szem vörösen mar
s ha lecsukódik kísértnek
múltnak rettegései
nyitva már csak fáj nagyon
magukba fúlnak a Szépek
lesznek akár a vén csontbanyák
kik egy szem fogukkal
őrlik fel a Voltat
zokog egy parányi hang
kicsinysége mily erős
dacolna vad viharokkal
de önmaga oly kevés
s újra csak kihunynak a fények
s a műszerek is sötétbe borulnak
már csak a test az mi
a végső kegyeletre vár
2010. július 30., péntek 06:29
milyen is az élet
Viharvert bánatok
szenderegnek nagy kabátok alatt
elverte a jég többször is
a meg sem születettet
és mert a fák is útban vannak
hát erősen csonkolják
repülnek az érő gyümölcsök
minden mi ez eddig kiállt rémes viharokat
sebeikből csorog fatestük nedve
sír a haló élet szomorú könnyeket
por száll a magasba
kavarog a messzeségben
reped a föld
megváltó esőre vár
de csak mindenféle idegen zaj
mi fakad
felhő-tömlők nem nyílnak meg
parányi napraforgóvirágok
szomjasan összekunkorodnak
megint magukban halva
maradnak fáradt vigyázzban
kint a határban
éhesen bődül a sok marha az égre
vedel a gazda
nincs ki nekik takarmányt adna
a kiégett mező legelhetetlen
bögölyök csípnek
testüket vastagon lepik el
szemükben könnyek ülnek
marhaszívükben fájó érzések
egyet-kettőt még csendesülve sírnak
s csont sovány testük elterül a földön
milyen is az élet
élne ő rendületlen
de mi „járna” is lehetetlen
2010. július 29., csütörtök 13:09
a csend hangja
éles a csend
torkát köszörülte
a jázminok rég elhervadtak
bódító illatukat múlásuk árnya fedi
veled a szó töretlen csend
veled az érzés
égre szálló lebegés
most mégis elpihen
mint az álomba merült téli erdő
tudni hogy vagy
boldog eszmélés
a csend hangja már régen más
2010. július 29., csütörtök 09:02
este, mikor már
este, mikor már a sötét fátylat eresztett a határra
de még valami fény derengett a felhőkön
fenn álltam a padláslépcsőn
néztem a vidéket
a lelkem vele lebegett
csak az Esthajnalcsillag világolt
de olyan furcsa messze
tán mégsem az volt?
a színek elvarázsoltak
és a felhők formái is
testeket öltöttek
mindenféle mitológiai alak...
kutyafejű vagy farkasfejű de más testű szörnyek
akik persze nem is szörnyek
hanem bánatos eltévedt lelkek
szeretetre éhesen bolyonganak a köztesben...
ott álltam és hol a csillagot néztem
hol a szemhatárt
a csillaggal beszélgettem mintha lenne Tenmagad...
a szél oly hangosan zenéltette a lombokat...
a hajamba is bele-bele kapott
minden lomb másként szól
más színű más forma
mást üzen...
a diófa tömött lombja a legsötétebb
míg a nyír laza fürtős feje oly lágy sziluett
és oly rezegve szól...
odébb az óriás cseresznyefák bánatosan sírtak
illatok úsztak
tán ők is felhőkké lettek
közben változtak a felhők
már régen más testbe öltöztek
az ég is sötétült
az éj aludni küldte az estét
még hagytam a szelet játszani velem
majd a vén kőlépcsőkön lelépdeltem
a földi világba...
2010. július 28., szerda 21:04
látod, kedvesem
látod, kedvesem
vagyok, mint könnyű levél
kit játékosan felkapott a szél
vagyok könnyed lábú gazella
ki szökell veszélyes szirteken
szavamat nem fonom virágokból
letörni őket nem tudom...
igazi otthonom a magas hegyvidék
éltetőm a fehér hó
a zúgó fenyves, s hegyi patak
de szívembe mégsem fúródott az
a mesebeli jégszilánk...
s mikor az este lágy szürkét
borít a tájra s minden üde és
friss nekem odakint a helyem
ha itt bent vagyok megsebesül lelkem
és szavaim csak habognak, suták
és nagyon fájnak...
inkább a csendbe fonom szerelmem
az éjszakának adom minden dalom
azok a titokzatos szépséges neszek
lesznek a feléd szálló üzenetek...
a hold mily fényes, fürdeti utam
mezítláb a fűben érkezem hozzád
holdvilágfény ösvényen
valahol a kék hegyek ormán
már az ősz szitál
de egy pillanat s fehérbe öltözik a táj
az én ablakom mégis nyitva
áradjon be a tél lehelete
szeretni téged olyan tisztán szabad csak
mint a frissen hullott szűzi hó
kérget hord már az életed
varokkal teli
kezem lágyan simítja
érzi, mint a Kertben
a karcsú nyírt...
látod kedvesem,
a szél lágyan felemelt
s valahova melléd repített...
Page updated
Google Sites
Report abuse