Alíz Napló firkák -3

2010. augusztus 8., vasárnap 17:13

magamra húztalak

és most minden úgy maradt

nehezül a test

a lélek meg ingatag

görnyednék

de azt sem tudok

lettem páncélos

szegény kitinesek

persze meglehet

őket éppen, hogy ez védi meg

no csak valamennyire

megszülettek a fátyolkák

átlátszó zöldek

csodaszépek

ujjamra tessékeltem

röppenjenek a szabadba

kint hol a nap heve

erős illatot lop

az égig érő Deodora cédrustól

szegény, én ültettem

s most marad árván

tán kivágják

a többivel együtt

ki tudja

mindig csalni

mindig elhagyni

talmi csillogás

hiú remény

magamra húztalak

és most nagyon fájsz

megfojt a súly

összeszorul a torkom

gombóc

megfulladok

lehetetlen állapot

mint kinek rákos a pajzsmirigye

és csak kapkod levegő után

de egyre kevesebb jut neki

csúf halál

lerúgnám hát takarómat

de akkor annyira fázom

rázkódik csak testem

nélküle

se így

se úgy

így van ez rendjén

de én mégis csak elmegyek

2010. augusztus 8., vasárnap 11:14

a vas szelídsége

dörömböl fülemben

az előbb oly szép verset írtam

de fosztva voltam

igen

elszálltak a szavak

s már csak szelíden hömpölyög a láva

csendesült a tűzhányó

nem kerül papírra

nem kerül tollra

semmis minden szavad

s egészen más indulat

burjánzik bennem

mint a rák, a menthetetlen

bár mondják van csodaszer

igaz

így igaz

ismerjük mi is

csak hát

az ám

nem kell, hogy megérts

nem kell, hogy olvass

holnap kimegyek az erdőbe

vagy majd

megkeresem a legelesettebb fát

és megkérem csendes alázattal

mit csak ott lehet érezni

mindenen túl

adjon nekem helyet

örök helyett

és tudom bólint kedves szelídséggel

bár szíve szakad

de mégis megteszi értem

hisz oly nagyon szeret

persze ő nem ragozza

minek is

hisz oly felesleges

hallom a vas szelídségét

amint hömpölyög ereidben

mellkasodon fejem

bennem lüktet szíved

míves szerelem

kovácsoltvas ívek

futnak szerteszét

akár erek útján a vér

látod drága egyetlenem

milyen szép is ez

s hogy szeretlek

oly butaság

mint térdelni kukoricán

dacot szül csak

és sok-sok új hazugságot

megtanítja a „felnőtt”

elveszíteni a tisztaságot

oh hogy szeretlek

magam sem tudom

hogyan is tudnám

a lehetetlent

megszelídített vas

korlátokba zárt

öntöde hangos zsivaja

dübörög a véredben

s most felruháztál vele

mi lesz így szép szívemmel

túl hevesen ver

nem bírja ezt el a test

kicsapódik

vagy neki

hajtűkanyar

dráma vége

koszorúk hada

míg élt ajtót sem nyitottak rá

hát lett hirtelen fosszília

öntöttvas szelídsége

folyik ereidben én egyetlenem

2010. augusztus 8., vasárnap 09:28

szomorú szerelem

lapogatom a tömörített csöndet

visszhangoznak a lapok

tihanyi echó csak pitypalatty

no meg a hajnal, ki Auróra

csak egy véres cafat

hülye gondolatok

kifacsart zöld citromok

beérni sosem fog

mert csak zölden jó

akkor most mi van

zöld

a szabad

a lehet

a na lódulj

lódultam

oh hogyne

de a lábam

az esetlen

rögtön gyökeret vert

na persze, hogy nálad

hol másutt

vagy kinél

lám nem mindegyek a szavak

pedig...

no mindegy

ipiapacs egy kettő három

még se lesz nekem párom

akárhogy is várom

homokozó

tolvaj lépés

bizony bizony

meglopott

akár a Hold

a vén inget...

érdekes

megesett

eset

testek

gabalyodva

mint fonalgombolyag

áh nem a macska gurította

amúgy meg újra mindegy

de ha mind egy

akkor nem lehet kettő

pár sincs imigyen

szomorú szerelem

2010. augusztus 8., vasárnap 09:05

Camus és Sartre avagy sáros kamu

Pest is

pestis közöny undor

variálható

a kedvem is

de attól mit sem változik

áporodott szagok

nevezhetem büdösnek is

ezerszer feltépett sebek

genny fakad

sosem tisztul meg

sírok

könnytelen és hangtalan

vagdalkozom a szavakkal

magamban

és itt

a papír nem vet le hátáról

hej szilaj csikó

május - szerelem

lényegtelen

undor-falatokat falok

elfordulok

s tán ki is

mint sarkából kapu

vasalatlan pántok

facsapok

mestermunka

volt

se mester se munka

volt sem mindig

szakad a vezeték

nedvesen tapad a szád

gyomorrontás

savanyú volt tegnap a leves

undor közöny pest is

2010. augusztus 7., szombat 20:27

Szivárványszerelem

Szivárványszerelem foszlik az égen

fejemben a gondolat meg sem születhetett

és már elveszett egészen

mégis mindenem vagy

kezeim nyújtom feléd

de csak a vágyam ölelem

te vagy a szerelem

az igézet

s a minden

érted születtem

de sorsom előre tudtam

vagyok az egyetlen Mirjam,

hogy soha ne érjelek el

maradjon rejtelem örök szerelemben

fájdalmam foszlós kalácsba sütöttem

galambok csipegetik a téren

utána összebújva simogatják egymást szépen

2010. augusztus 4., szerda 17:44

Azt mondtad eltörtem

engem forgószél görget

hátamon a bánat

megannyi tüske

karcol, sebez, mélyed

fájó iglice

gyönyörű virága

szerelmet nyílik

bőr alá fúródik

mezítláb a réten

véres már a talpam

sebem tele porral

egyre duzzadtabb

vérbe került méreg

fekete üszök

tengeri beteg

maradnék még egy kicsit

de vagyok

- mint mondtam -

Lee Annácska...

nem látom tengerpart bús mezejét

nem látlak téged

nekem sírnak mégis fáradt angyalok

de nem üzen a távol

s újból gyógyító vagyok

valamit valamiért...

kezem kezeden

fájdalmad átveszem

iglice szívem, iglice

aranyos lábú iglice

http://www.artistdirect.com/nad/window/media/page/0,,4922492-12805871,00.html

2010. augusztus 4., szerda 14:18

cifra ingem

Volt nekem egy cifra ingem

cifra ingem

ha ránéztem hideg rázott

hideg rázott

mégis ez a cifra ingem

lett a legszebb

benne ismertelek meg

aztán egyre cifrább lett

festékre festéket hánytam

mára pereg

lepereg

olyan ez mint kapun festék

zöldek hada feszít rajta...

jött a nap

jött a szél

és a zöldek elszeleltek

de meglehet nem ezek a tényezők

mik kedvüket szegték

és a kapuról levették...

nagy a kapu

sarkig tárom

betekinthet

ki arra jár

nagy a kapu

már bezárom

elhagyom én a világom

minden Szépséges Virágom...

Kertem alszik

álmot alszik

ébredni fel belőle

nem teheti

hűtlen lettem

hűtlen hozzám

belehalt a Kertem...

most ki mondja meg

mi lesz velem

Kerttelen milyen is lesz az életem

az életem...

elhagyott a Szép Szerelmem

2010. augusztus 4., szerda 10:31

.......

Nélküled

mint szú

perceg a bú

most figyelj

tanultam ám

bár erősen mérgező

de mi nem

bekenem

xyla

akármivel

szegények benne fúlnak

s velük halok én is

azt mondta drágám

írjonirjonírjonirjon...

miközben én csak cserélgetem az ékezeteket

mint divatbáb az új ruhákat

hát én írva firkálok

satírozok nagy bátran

jó játék volt

érme papír alatt

és járt a ceruza...

kirajzolódó valóság

tán grafitszürkében

mert már rég elkopott az arany

s füstje sem maradt

elnézem azokat az ügyes kezeket

amint a múltat újjá varázsolják

egy kis csillogás és mily ámítás...

nos drágám

megint messze ment

mint akkor rég

mondta, hogy

pár nap vagy hét

s minden jobb lesz

és több

lesz velem

ez bizony elmaradt

akárcsak ön

maradtam árván

de nem árvácskán

de szép színesek

kicsik, nagyok

futók

miközben csak futok

nyelvem is lóg

de mind hiába

bölcsebb dolog

holdfényben andalogni

s lesni a Holdpalotát

miközben csak nézem

odafent a bált...

hogy is van?

pedig mennyit mondtam

Istenem, mily csalfa az emlékezet

átfest, átír

dohog-dohog

már Keletiben a mozdony is

töprengés itt

alakul

hová milyen bálba?

s bár nincsen még farsang,

2010. augusztus 4., szerda 07:41

valahol egy falon

És újra nem élsz

eltávoztál már rég

- na persze ez relatív

mindig ezt mondjuk -

csuklódról elvesztek

a tetovált számok

most égi jelet viselsz

vajon az milyen

mennyi vagon

mennyi ember

préselt heringek

pléh dobozban

de az fából volt

talán

olajos lé helyett

valami egész másban úsztál

hány év volt a pokol

aztán hány év míg újra hittél

vagy ez sosem volt kérdés

én a szemedben csillagokat láttam

mindig mindig

hogy tudtál szeretni

kezemet fogtad lágyan

és mégis mily erősen

mennyi útravalót adtál

aztán ott nálad

megismertem a csodát

kitárni a szívet

lelket befogadni

csodálni a szépet

a nemest

és az a szobor, az a fej...

igazi antik

indiai asztal

kerek és tán cifra

az én kopotthoz szokott szememnek

mindenütt képek, festmények

én is közéjük kerültem

aztán mikor már az Ő keze fogta kezem

és fluidjaink beszélgettek...

soha senki úgy nem szeretett

okosan, bölcsen

feltárva egy új világot

közben Csajkovszkij szólt

és a diák, a színes diák

őrzik egykori szépségem

bár már holt merev...

oh hol vagy

és hol vagyok én

no meg Ő

mind hárman lettünk valahol egy falon

általa megfestett festmény...

2010. augusztus 5., csütörtök 08:36

árva kutya

Kicsiny vagyok és törékeny

te magadhoz emeltél

dédelgettél

becézgettél

édes szóval etettél

majd kilöktél.

Testem-lelkem elgyötört

fakult félvak szemem

csupa kérdés.

Nem értek semmit sem,

csak egy árva kis kutya vagyok.

Végre rád leltem,

vagy te rám.

Igaz én csavarogtam hozzád

és te rögtön kedves voltál.

Kezed nyújtottad

és én nem riadtam,

mint máskor

és nem inaltam.

Bizalommal hozzád bújtam.

Kedves szavak hagyták el ajkad.

Évek teltek egyre szebb lett.

Igaz akkor még milyen jól láttam,

fénylett fekete kutyaszemem,

nem ült az vak kék folt pupillámon.

Tudtam te mindig megsimogatsz,

kis tányérba ételt teszel.

Friss vízzel oltod szomjam.

Most már alig látok,

mindennek nekimegyek

és ha szólsz sem hallom;

de te odalépsz hozzám.

Tudom azt mondod:

- várj kis édes,

rögtön hozok enni néked.

Én annyira örülök neked!

Ne haragudj, hogy

vizes mancsom azonnal

rád teszem,

s a köntösöd összekoszolom.

- sosem haragszol -

Néha mondod:

- már megint milyen vizes vagy,

nem fázol kis kutyám?

Majd végre hozod a reggelimet,

minő öröm én befalom.

Közben te simogatsz.

pedig ilyenkor nem is érzem,

sőt néha teher...

Aztán ha kedvem tartja

hengergetőzöm a fűben;

nem is egyszer.

Majd elégedetten odébbállok.

Így megy ez évek óta,

de holnap mi lesz nélküled?

Ki simogat, ki etet meg,

kihez szaladok a szántón át?

Te is elhagysz engem

kicsi gazdám.

2010. augusztus 4., szerda 08:22

Kardélre hányt szavak

élesen fájnak

pedig milyen szépek

lágyselymesek voltak

aztán jött egy asszó

vagy valami ilyesmi

csörte is meglehet

és szikrát vetett

mi sosem volt matt

most én aprítom a szavakat

aztán batikolom

szegények

ne dideregjenek

holmi megunt szürkeségben

összefolynak a színek

összefolynak a könnyek

illatos majoranna

de nyílik már

szép vadon testvére is

lilul az árokpart

mily aromás vagy szurokfű

és a neved különleges

semmi közöd a szurokhoz

azt kapta, ki megérdemelte

de lusta is volt az a

kincsekre áhítozó lány...

Holle anyó, Holle anyó

tudom elfáradtál

elnyel engem is a kút

megyek hozzád

rázom a párnát

rázom serényen

hulljon a hó

szűzi fehéren

takarja be szép szerelmem

rejtse el ne lássa senki

jó meleg paplan alatt

sosem fog már fázni

...lassan elfogynak a szavak

és a festék is

maradok odalenn

mi persze fenn van

és csak rázom-rázom

az égi dunnákat

hó borít minden földi hívságot

és én rég az angyalokkal muzsikálok

miközben idelent megtagadok mindent

s tudom nincsenek angyalok sem

2010. augusztus 4., szerda 07:41

És újra nem élsz

eltávoztál már rég

- na persze ez relatív

mindig ezt mondjuk -

csuklódról elvesztek

a tetovált számok

most égi jelet viselsz

vajon az milyen

mennyi vagon

mennyi ember

préselt heringek

pléh dobozban

de az fából volt

talán

olajos lé helyett

valami egész másban úsztál

hány év volt a pokol

aztán hány év míg újra hittél

vagy ez sosem volt kérdés

én a szemedben csillagokat láttam

mindig mindig

hogy tudtál szeretni

kezemet fogtad lágyan

és mégis mily erősen

mennyi útravalót adtál

aztán ott nálad

megismertem a csodát

kitárni a szívet

lelket befogadni

csodálni a szépet

a nemest

és az a szobor, az a fej...

igazi antik

indiai asztal

kerek és tán cifra

az én kopotthoz szokott szememnek

mindenütt képek, festmények

én is közéjük kerültem

aztán mikor már az Ő keze fogta kezem

és fluidjaink beszélgettek...

soha senki úgy nem szeretett

okosan, bölcsen

feltárva egy új világot

közben Csajkovszkij szólt

és a diák, a színes diák

őrzik egykori szépségem

bár már holt merev...

oh hol vagy

és hol vagyok én

no meg Ő

mind hárman lettünk valahol egy falon

általa megfestett festmény...

2010. augusztus 3., kedd 17:44

Veled veled

mindig veled

lepketánc

fátyoltánc

szakadó kelme

selyem sikolya

monszun

őserdő

pára

veled veled

mindig veled

csatakos test

nem dúl vihar

indák fonódnak

orchideák nyílnak

lángot vet színük

izzik az ég

mivé lett a hófehér lepedő

veled veled

mindig veled

képzeletem messze messze

Indokína

kulik

nyomor

és palota

fojt a pára

megfojt

nézem lecsüngő kezed

alszol egyetlenem

homlokodon gyöngyök

lágyan letörlöm

arcodon mosoly szalad

s máris bennem fakad

veled veled

mindig veled

2010. augusztus 3., kedd 09:26

csorba bögrében

Milyen szépek voltak azok a szavak

édesmelegek, mint hideg téli reggelen

csorba bögrében gőzölgő friss meleg tej

látom is amint állsz az ablak mellett

nézel kifele

szemedben csillagok

pedig már reggel volt...

fehéren csurran a tej

és te kézfejeddel szétkened

na persze

majd a bögrét nyújtod felém

és máris rágyújtasz

most is hallom...

bodorodik a füst

színes karikák

mert mi más

nem lehet szürke

hisz te fújod...

odabenn kóricál egy árva hang

gördülne feléd

mint a nem létező könny

csacskán göcögve

de nem lehet

nem lehet

don ki hót-e

2010. augusztus 3., kedd 09:07

kívülről mesélem

Hideg van

borzongatóan

becsuktam az ajtót

bennem is

de dörömbölnek

a bent rekedt szavak

nem rohanhatok hozzád

nem írhatom

lefogni az ujjaimat

feledni a billentyűzetet

némának lenni,

mint Jancsi és Éva

de ha veszekedtek

- Istenem, de borzalmas volt -

nem is tudom mik törtek elő torkukból

milyen hangok voltak azok

még kislány voltam

csak néztem őket

átlósan szemben laktak

két kis fiúk volt

ők aztán tudtak kiabálni

elkanyarodtam

de jobb is

porcelánbaba egy dobozban hever

keze lába torzó teste mellett

haja elveszett rég

szemében örök csodálkozás

festett emlékek hada

billegő morzsa

nagyapa bajuszán

aztán kopogtatott a halál

hipp-hopp és vége volt

tél volt bizony

lefordult a székről

ágyra fektették

békésen aludt

tán akkor is keresztrejtvényt fejtett

és most is odafent

azóta morc nagyanyám is valahol messze jár

tán éppen verik a blattot

negyvenhúsz vagy ilyesmi

filléres alapon, na persze

de már látom is

apám kontrázza a lehetetlent

tüdeje meg ott úszkál fenn a MÁV-kórházban

egy magaslati polcon üvegbe helyezve elrettentésképpen

míg szegény anyám karácsonykor nagymosás tart éppen

magam nem vagyok a képen

kívülről mesélem

2010. augusztus 2., hétfő 17:17

míg a nap fel nem oldja

Hihettem volna, hogy nem,

de tudtam igen

mégis most újra haltam

szívemben szorítás

fájni nem fáj

elfogytak az érzések

mind szél hátára ültettem

vihar kerekedett

kavargó porfelhő

eltűnt a határ

messzire megyek

hegyek koszorúzta

kicsiny völgybe

majdnem hova vágytam

erdők sűrűje lesz otthonom

kanyargó patakok csobogása

szépséges dalom

többé nem várlak

bár várni csak azt lehet

ki messze ment

- mikor szeretünk

egy lépés is rengeteg -

úgy szunnyadsz bennem

mint az a szakadás

jár a Singer pedál

nem kell az új modern

jó nekem mi volt

ott a verandán

na persze ez nem varrható össze

marad hát akár tó vízén téli rianás

míg a nap fel nem oldja

és visszatér az égbe

hogy aztán újra aláhulljon

örök körforgás

örök szerelem

ringatlak a szívemen

én szép egyetlenem

2010. augusztus 2., hétfő 14:07

2010. augusztus 2., hétfő 13:12

kócos tegnapok

Rongyosra olvasott lapok

fiókba gyűrt emlékek

összekuszált kócos tegnapok

vadul dobog a szívem

Monitoron egy kép

betűkből épített test

nem igaz, nem igaz

valóbb a valónál

Dübörög a vérem

nem vagyok szent

az éjjel neveddel ajkamon

megcsaltalak...

Többé nem kérem

bocsáss meg

újra csavargok

a poros határban

Hagyom szabadon

áradni a szépet

vagyok ki mindig is

Gaia lánya

Nem köt a betű

nem köt a szó

nem köt semmi sem

falom a kilométereket

S lenn a folyónál

nézem a naplementét

arannyal csókolja a partot

birkák hangosan bégetnek

Részegek az istenadták

gyomruk teli

erjedt sárgadinnyével

szegények, kifeküdnek...

Visszafelé már a Hold kísér

de még mindig véle

üzenek néked én

majd egyszer ezt is másként...

S a kapun belépve

árad a Kert

sötét lombjában

elveszik szomorú énem

Még ugyanúgy szeretlek

mint az első pillanatban

majd a haldokló kerttel

temetem szerelmem

2010. július 30., péntek 07:03

Csak hallgatok

„Csak hallgatok,

Mert már mindent elfeledtem.”

s mi mégis maradt

olyan szomorú dal

hogy csak szívszakadva

mondható el

s tán még úgy is jobb

mint nyugodni

sok megkövült bánaton

nem ér el keze simogatása

mikor fájna a szó

akár a haldokló élet

összegubózik csendesen

mintha lenne anyja méhében

a fáradt szem vörösen mar

s ha lecsukódik kísértnek

múltnak rettegései

nyitva már csak fáj nagyon

magukba fúlnak a Szépek

lesznek akár a vén csontbanyák

kik egy szem fogukkal

őrlik fel a Voltat

zokog egy parányi hang

kicsinysége mily erős

dacolna vad viharokkal

de önmaga oly kevés

s újra csak kihunynak a fények

s a műszerek is sötétbe borulnak

már csak a test az mi

a végső kegyeletre vár

2010. július 30., péntek 06:29

milyen is az élet

Viharvert bánatok

szenderegnek nagy kabátok alatt

elverte a jég többször is

a meg sem születettet

és mert a fák is útban vannak

hát erősen csonkolják

repülnek az érő gyümölcsök

minden mi ez eddig kiállt rémes viharokat

sebeikből csorog fatestük nedve

sír a haló élet szomorú könnyeket

por száll a magasba

kavarog a messzeségben

reped a föld

megváltó esőre vár

de csak mindenféle idegen zaj

mi fakad

felhő-tömlők nem nyílnak meg

parányi napraforgóvirágok

szomjasan összekunkorodnak

megint magukban halva

maradnak fáradt vigyázzban

kint a határban

éhesen bődül a sok marha az égre

vedel a gazda

nincs ki nekik takarmányt adna

a kiégett mező legelhetetlen

bögölyök csípnek

testüket vastagon lepik el

szemükben könnyek ülnek

marhaszívükben fájó érzések

egyet-kettőt még csendesülve sírnak

s csont sovány testük elterül a földön

milyen is az élet

élne ő rendületlen

de mi „járna” is lehetetlen

2010. július 29., csütörtök 13:09

a csend hangja

éles a csend

torkát köszörülte

a jázminok rég elhervadtak

bódító illatukat múlásuk árnya fedi

veled a szó töretlen csend

veled az érzés

égre szálló lebegés

most mégis elpihen

mint az álomba merült téli erdő

tudni hogy vagy

boldog eszmélés

a csend hangja már régen más

2010. július 29., csütörtök 09:02

este, mikor már

este, mikor már a sötét fátylat eresztett a határra

de még valami fény derengett a felhőkön

fenn álltam a padláslépcsőn

néztem a vidéket

a lelkem vele lebegett

csak az Esthajnalcsillag világolt

de olyan furcsa messze

tán mégsem az volt?

a színek elvarázsoltak

és a felhők formái is

testeket öltöttek

mindenféle mitológiai alak...

kutyafejű vagy farkasfejű de más testű szörnyek

akik persze nem is szörnyek

hanem bánatos eltévedt lelkek

szeretetre éhesen bolyonganak a köztesben...

ott álltam és hol a csillagot néztem

hol a szemhatárt

a csillaggal beszélgettem mintha lenne Tenmagad...

a szél oly hangosan zenéltette a lombokat...

a hajamba is bele-bele kapott

minden lomb másként szól

más színű más forma

mást üzen...

a diófa tömött lombja a legsötétebb

míg a nyír laza fürtős feje oly lágy sziluett

és oly rezegve szól...

odébb az óriás cseresznyefák bánatosan sírtak

illatok úsztak

tán ők is felhőkké lettek

közben változtak a felhők

már régen más testbe öltöztek

az ég is sötétült

az éj aludni küldte az estét

még hagytam a szelet játszani velem

majd a vén kőlépcsőkön lelépdeltem

a földi világba...

2010. július 28., szerda 21:04

látod, kedvesem

vagyok, mint könnyű levél

kit játékosan felkapott a szél

vagyok könnyed lábú gazella

ki szökell veszélyes szirteken

szavamat nem fonom virágokból

letörni őket nem tudom...

igazi otthonom a magas hegyvidék

éltetőm a fehér hó

a zúgó fenyves, s hegyi patak

de szívembe mégsem fúródott az

a mesebeli jégszilánk...

s mikor az este lágy szürkét

borít a tájra s minden üde és

friss nekem odakint a helyem

ha itt bent vagyok megsebesül lelkem

és szavaim csak habognak, suták

és nagyon fájnak...

inkább a csendbe fonom szerelmem

az éjszakának adom minden dalom

azok a titokzatos szépséges neszek

lesznek a feléd szálló üzenetek...

a hold mily fényes, fürdeti utam

mezítláb a fűben érkezem hozzád

holdvilágfény ösvényen

valahol a kék hegyek ormán

már az ősz szitál

de egy pillanat s fehérbe öltözik a táj

az én ablakom mégis nyitva

áradjon be a tél lehelete

szeretni téged olyan tisztán szabad csak

mint a frissen hullott szűzi hó

kérget hord már az életed

varokkal teli

kezem lágyan simítja

érzi, mint a Kertben

a karcsú nyírt...

látod kedvesem,

a szél lágyan felemelt

s valahova melléd repített...