Pihekönnyű rózsaszínű álom – gondolta felhőbárányon hasalva, lábát lógicálva, pufók kezét gödröcskés arcába nyomva az angyal.
A szellő egy picike felhőfoszlányt arrébb kergetett, némi ablakot nyitva rácsodálkozásul a világra:
Boldogság…. Fújta…
Boldogság az is, amikor teljes meggyőződéssel édes lábacskát tapintasz gömbölyű pocakodon, s ezt bizonyossággal állítod is… Aztán némi homlok- ráncolás kíséretében közlöd: esetleg még egy könyök is lehet, vagy a feje- búbja… Próbálod a csodát kideríteni, befeléfordulón.
Boldogság az, amikor frissensült kenyér, vagy éppen túrós-bukta illata kúszik a levegőben. Látod nagymamád kenyérlisztes ábrázatát, rakoncátlan szembehulló tincse fehérségét, visszahozva a gyermekkorod. Érzed óvó szeretetét, pedig már oly régen bújhattál azokba az ölelő karokba. Csak egy illat, de mégis teljes szíved, lelked megtelik vele.
Boldogság az, amikor csak úgy elfekszel a búzamezőn, hajadban virágkoszorú, körötted pipacs piroslik, meg búzavirág festi színeit szemedre, sárgállik a kalász, zenélve dong egy bogár, amott egy eperfa zöldje, gyümölcsének édese oltja szomjad, számolod a felhőket, nézed ábrájukat, megfeledkezel az időről, csak úgy ölel körül a harmónia…
Boldogság az, amikor nem függsz semmitől és senkitől. Rátaláltál önmagadra, belső békédre. Senki és semmi nem veheti el tőled azt.
Boldogság az, amikor először jössz rá, hogy az a szerelem, ami azt hitted örökké él, mégis kárhozatra tervezett. De te tudsz lépni, tovább menni, haladni az úton, elhiszed, hogy van még tovább…
Boldogság az, amikor becsukod a szemed, kinyitod a lelked, s tudod, még sem próbál meg rajta ugrálni senki és semmi sem… hiszel, bízol, szeretsz, szeretnek.
Boldogság az, amikor a leckét, amit oly sok éven át adtak fel újra és újra, végre egyszer úgy fejezed be, hogy többé már nem kerül sorra.
Boldogság az, amikor a szikrázó hóban sikítva kacagsz. Az arcod pirosra fagyasztotta a szél, a fagy, de jön valaki, aki mosolygó pofid két kezébe fogva felmelegíti azt.
Boldogság az, amikor meg tudod osztani minden örömöd és boldogságod, bajod és bánatod a másikkal, büntetlenül.
Boldogság az, amikor úgy hiszed döntésképtelen helyzetben vagy, aztán leülsz, vársz, vársz türelmesen, s egyszer csak eléd penderül a megoldás a maga pőre valójában.
A boldogság az, amikor lángra lobban a szíved, vagy halk ütemet zenél, ereidben lüktet a vér, vagy csak szép simán folydogál, eszed pengeként működik, vagy csak töprengőn mereng… boldogság az, amit annak látsz, ami valóban az, mert rányitottad a szemed.
Boldogság az, amikor látod a pillanat szépségét, két könnycsepp között is…
Boldogság az, ha meg tudod látni az élet sötét oldalán is azt a picike szentjánosbogárnyi reményt, hogy van még tovább, előre, fel, jön még arcodra mosoly, pipálódik ki a feladat, oldódik a probléma. Mosolyt adsz és mosolyt kapsz… s még sorolhatnád napestig a sikeres vizsgát, az első vágtát félelem nélkül, rábízva magad 500 kg élő szervezetre, egy gyermek oldódó sírását, vagy a tengerbe szórt utolsó kívánságot… mert bár fáj, de ez is a boldogság…
Rózsaszínű vattacukor álom, vagy remény-zöld, akár tengerkék, mindegy is, csak tudd, érezd, mindig tudd azonosítani, emlékezni rá… s bármikor megélni… bármely pillanatban, élethelyzetben!
http://youtu.be/t_XtxDrDKxc
Celine Dion Brahms Lullaby
2012. február 24.
Egy film indította el az emlékek mozaikjait.
Egy film, ami egy édesanyáról szól, aki harcol az epilepsziás kisfia életéért. Hatalmas erőről, önfegyelemről téve tanúságot, amikor gyermeke görcsei szinte egymást érőn dobálták a kicsi testét, amikor csillapíthatatlannak tűnő rohamokon voltak túl, ő még akkor is reménykedve, hittel nézett a világba. Ám mégis tehetetlen szemlélőként látta, hogy az orvosok, orvosságok, hogyan teszik egyre inkább tönkre gyermekét. A kemikáliák, amit a testébe juttatnak, még a műanyagot is feloldják, hogyan változtatják az életvidám, mosolygós gyermeket dühöngővé, majd magatehetetlen semmivé.
Aki laikusként, de mégis erejét felülmúlóan kutatott az után, hogy minden lehetőséget megpróbáljanak, mielőtt gyermeke koponyáját felnyitnák és elektródákkal próbálnák módosítani az agyi tevékenységet. Harcolva orvosokkal, küzdve az ellenállással, miként lelte fel azt a diétát, ami kisfiából néhány hónap telte után nevetős, ragyogó arcú gyermeket varázsolt, s kapott új életet…
Egy másik történetbéli nőre emlékeztetett.
Egy nőre, aki alig huszonévesen, még éppen hogy felállva a gyermekágyból, egyedül vívta meg a sors adta kegyetlen csatát.
Férje akarva, akaratlan, hatalmas űrrel a szívében vonult be szolgálni a hazát.
Nem tudta már óvni a lábadozó nőt, hogy legalább éjszaka legyen nyugodalma a hasfájós kis jövevény hangos reklamálásától.
Nem tudta csitításul a fotelben ülve a szájában tartani a cumit, míg csendes szöszmörgése el nem ringatta őt magát is.
Nem volt otthon akkor sem, amikor a nő egész éjjel megpróbálta a rettentő forró kis testet hol hűtőfürdővel, hol minden egyéb eszközzel csillapítani.
A tehetetlenség érzése egyre inkább kétségbe ejtette, miközben szíve majdnem megszakadt a forró kis test küzdése láttán.
A láz egyre inkább gyötörte a picit, aki alig négy hónapjával, még annyi erőt sem tudott tartalékolni, hogy sírjon.
Ez volt a legkegyetlenebb.
Csak nézett nagy, kék, fájdalommal telt szemeivel segélykérőn, csendesen.
Apró homlokát verítékcseppek tarkították, picike dundi arca hol fehér, hol tűz festette pirosan fénylett. Cseresznye ajkait formálgatva próbálta elmondani érzéseit, de a nő csak annyit látott, a lázmérő higanya csak kúszik, kúszik, míg nem elérte a 40 fokot.
Az orvos azonnal kórházba utalta a gyermeket. Diagnózis nem volt, vért vettek, majd újra és újra vizsgálgatták az apróságot. Tehetetlenül tárták szét karjukat, nem ismerve fel a kórt.
A nő élete gyökeresen megváltozott. Reggel, alig hogy pitymallott, már készülődött. Épp, hogy bekapott valamit, bár étvágya nemigen volt, de kisfia várta már az éltető tejét.
Igen, a kórházban mindent kiharcolt a gyermekének. Kijelentette, hogy az ő fia különleges gyerek, elmosolyodott a kétkedő arcok láttán, hisz neki az volt. Próbált volna vele bárki is vitatkozni, s mint ilyennek, legalább napi néhány órás levegőztetésre volt szüksége.
Orvosai fejüket csóválták, hogy tudja e mit vállal, mert a gyermekkórházban nem maradhat, utazhat napi több órát, s még a szoptatás és minden egyéb dolog nehezen kivitelezhető így.
A nő csak nézett nagy szemekkel, egyszerűen nem értette, hogy hogyan is okozhatna számára ez problémát.
A kisfia beteg. Fogalmuk sincs arról, mi a baja. Amennyit ő megtehet, azt meg is fogja. Nem hittek neki, így megengedték. Útjára bocsájtották bajszuk alatt egy mosollyal, de a csendes pihenő utáni percekben már újra látták a nőt. Mosolyt rajzolva arcára már fertőtlenítette a cumit, s önmagát, készült az etetéshez. Nem engedték a kórteremben megszoptatni gyermekét, fogta hát, a kiharcolt szabad levegő jogán sétálni vitte, s a kórház udvarában egy padon szépen megetette. Belefeledkezett az apróság közelségébe, igyekezett minden erejét átadni a picinek, neki nagyobb szüksége volt most rá. Egy arra járó orvos látva és halva a történteket, elintézte, hogy ezekre az időkre kapjon egy picike szobát.
A gyermek láza nemigen akart múlni. Az orvosok jöttek-mentek, hol szabadságra, hol betegek lettek, vagy egyéb halaszthatatlan okok miatt lett újabb és újabb orvosra bízva a kicsi. A soron következő orvos soha nem tudta oly pontosan a dolgokat, mint a nő. A részletekről mindig ő adott új információkat.
Még mindig folytak a kutatások, keresték a láz szinte csillapíthatatlanságának okát. Eközben a pici legyengült szervezete miatt elkapott minden betegséget a többi gyermektől. Lassan apátiába süllyedt. Hiába látta naponta a mamáját többször, szinte örülni sem tudott neki. Sokszor fordult elő, hogy már a kórház ajtajában hallani lehetett a hangos méltatlankodást, hisz cumihoz szokott, leginkább a mamáján kívül az nyugtatta meg, de korából fakadó nyughatatlan mozgása még ki-kiverte a szájából. A fertőtlenítés folyamata pedig, hogy ismét megkaphassa, a személyzet erejét erősen felülmúlta. Nem úgy a tű használata. Lassan azon csodálkozott a nő, hogy kisfia bőrén még talált ép felületet, annyiszor vettek tőle vért, vagy adtak be feltétlenül szükségesnek ítélt orvosságokat.
A gyermek a négy hét alatt, míg a kórházban volt, megjárta első kanosszáját. Apró lelke belefáradt a folyamatos küzdelembe. Korábban értelemről tanúskodó szemeinek csillogása homályba veszett. Állandó megfázásai következményében a dobhártyáját szinte szitává lyukasztották, a helyzet pedig csak rosszabbodott.
A negyedik hét végére elfogyott a nő türelme. A diagnózist ugyan végre felállították, de semmi biztosat nem tudtak mondani annak kimeneteléről, különlegesen ritka esetnek minősítve azt.
A sokadik séta során döntés született a nőben. Miután megetette, a séta közben pedig biztosította kisfiát arról, hogy másnap már a saját kiságyában fogja aludni édes álmát, egyszerűen közölte az orvosokkal, hogy most pedig haza viszi gyermekét.
Felbolydult a méhkas. Egyszeriben minden orvos ott volt, még, aki szabadságát töltötte, az is. Próbálták őt szép szóval, de leginkább fenyegetve rábírni arra, hogy ne tegye. Soroltak rémtetteket, még az is felmerült, hogy elvetetik tőle a gyermekét. Mág rá is ripakodtak, hogy bár fiatal, lehetne mégis több esze.
A nő csak mosolygott, s közölte, hogy ő fel szeretné nevelni ezt az apró embert.
Ahogy pedig a kórházban múlik az idő, erre egyre kevesebb reményt lát. Nem született meg még az-az ember, aki vissza tudná tartani ebbéli meggyőződésében, tehát mutassák a papírokat, mindet, egytől egyig aláírja.
Nem hagyva semmi gondolkodási időt, szépen meg is kezdte azt, magára vállalva minden felelősséget. Mert természetesen az orvosok hárítottak. Hogy mennyit, az akkor még nem is volt bizonyos. Később csak, amikor a leleteken a kezelések része volt csak feltüntetve, ám de annál inkább kiemelve, hogy bárminemű következményért ők nem okolhatók.
Az első éjszakájuk otthon szinte mesébe illő volt. A gyermek szemébe fény költözött, szinte fel sem fogta, hogy bármiféle jelzése a mamáját mindig odahozza, dédelgeti, s ahányszor csak akarja, az a puha kebel szolgálatra készen áll. Olyan nyugodt éjszakájuk még talán nem is volt, mióta egymásra bízta őket az élet. A nő szinte le sem hunyta a szemét, csak nézte a picike embert, s el nem tudta képzelni, honnan van benne akkora erő, hogy ezeket véghezvihette. Önfeledten csodálta meg az álmában is mozgó picinyke ajkait, próbálta lesimítani a hirtelen felkapott karokat, miközben belefeledkezett az apró újacskák szorításába. Olyan szeretet, melegség és szépség volt akkor a közelükben, olyan meghittség, amit már régen érzett a nő. Teljesen feltöltötte az álmatlan éjszaka erővel.
De a hajnal valamiféle pírt rajzolt a picike arcocskára, s a nő, rosszat sejtve fordult a lázmérőhöz. Kiverte a víz, lába remegett, amint az egyre feljebb kúszó higanyt nézve, sírva tárcsázta a kórházat. Nem, nem azt, ahol a pici korábban volt, egy másikat.
A kórház recepciósa készségesen nyújtott felvilágosítást arról, hogy melyik orvoshoz járnak a legtöbben, biztosította arról, hogy jó kezek közé fognak kerülni. Próbálta nyugtatni a nőt.
A kapkodó öltöztetés csak még rózsásabbá rajzolta a picinyke arcocskát. Erőt megfeszítő, nyugalmat közvetítő halk dúdolással próbálta csillapítani a szinte sikoltozó, fájdalomról tanúskodó sírást. Nehezen ment, vele sírt hát, magát sem tudva szabályozni.
Az orvos azonnal behívta őket. Először is kellőképpen leszidta a fiatal nőt, felvilágosítva arról, hogy ebben a korban egy gyermeknek rendszeres orvosi ellenőrzésre van szüksége. Nem értette azonban, hogy a szelídnek ugyan nem mondható szavak miért is váltanak ki sírógörcsöt a nőből.
Leültette, kissé megnyugtatta, majd az ölébe rakta a gyermeket, aki a mama érzetétől kicsit hüppögősebbre fogta sírását, majd közölte, hogy a diagnózis középfülgyulladás, azonnali ellátásra van szükség. Az előzményeket meghallva,az előző zárójelentéseket végig olvasva megsimogatta a nő arcát, letörölte a könnyeit, az ölben lévő gyermeket a határozottan lefogatta, majd azon nyomban ott a karjaiban szúrta fel a feszülő dobhártyát.
Mintha ezer angyal simogatta volna meg az elkínzott gyermeket, abban a pillanatban édesen elaludt. Az orvos azonnal beadott egy akkoriban még igen nehezen beszerezhető, ám de annál hatásosabb amerikai orvosságot, majd a recept kíséretében még néhány szemet a nőnek adott. Elmagyarázta, hogy amint kényelembe helyezte otthonában kisfiát, hol és hogyan is válthatja majd ki az orvosságot. Nem kell, hogy siessen, közölte még, legyen jól először a gyermek. Aztán majd visszahozza a kapott gyógyszert, mert biztos szüksége lesz rá majd másnak is.
Megsimogatta a nő fejét, kezébe adta a kicsit megpaskolva annak dundi pofiját, s csendesen közölte, ilyen fiatal anyuka még nem mentett meg gyermek életet….
…Azt Ő sem tudhatta, hogy sajnos néhány év múlva megismétlődik majd az eset….
2010-09-22
http://www.youtube.com/watch?v=eoluK8T8f24
2010. szeptember 29., 18:00:20
Az alkotó hozzáfűzése:
A film: Sohasem ártok
First Do Harm
http://www.youtube.com/watch?v=014bankKRO8
2010. szeptember 16., 12:31:23
Abigél mindig is úrinő volt. Nem származása okán, sokkal inkább önmaga alakította kép volt. Ösztönösen cselekedett mindig, nem kellett tanulnia.
Születése óta szeme volt a szépségekre. Olyannyira, hogy megállították az üzletekben, kíváncsian kutatva kosarát. Rácsodálkoztak a benne lévő selymesen fénylő blúzra, firtatták hol létét, magukénak akartak tudni rögtön abból egyet, de arcukhoz emelve valahogy veszített fényéből, olyan kis semmi nézett vissza a tükörből.
Máskor csak a véleményét kérték, látva őt, biztosan a másikban is meglátja azt, ami szebbé, jobbá, élőbbé tehetné. Néha egy-egy ruhát odapróbált a kérdező felé, aki tiltakozva emelte kezét, hogy ő ilyet aztán soha fel nem venne, mert ne már… milyen ez…ilyen színt én soha… de megcsuklott a hangja, mihelyt meglátta a tükörben magát. Mosolygóssá vált szürke arca, hitetlenkedő tekintettel nézegette azt az új nőt, ott, a tükörben, s hálálkodott, nem értve, hogy az a másik vajon honnan látta meg ezt benne…
Abigél csendesen mosolygott, csak a szíve rebbent még nagyobb örömre, látva a másik boldogságát, roggyant lépteinek ruganyossá válását.
Betegsége sem tudta kedvét venni. Az ijesztő rémület idővel fakult benne, a fájdalmat is csillapította úgy ahogy a gyógyszer. Tartásán látszott csak valami baljós. Korábban szálfa egyenes termete a rá rakódott súlytól hajlította gerincét, alig észlelhető, inkább csak sejthető púpot rakva rá. Abigél nem törődött vele.
Nap mint nap, miután befejezte a kávézást, a kísérőnek mellé helyezett süteményből pedig már morzsa sem maradt, szépen, tisztán helyére rakva a törékeny tálcácskát, poharat, útra készülődött. Az őszi nap kiszámíthatatlanságától félve magára öltötte kashmir blézerét, boldogan simulva annak kényeztető finomságába. Óvatosan dobozba szórta a gyűjtött morzsát, elmosolyodva gondolt a téren pihenő galambokra, majd ruhájához illő táskájába téve indult útnak.
Őszes haját méz színűre festette a nap. A pad, ahol megpihent, éppen a szökőkút mellett volt. Mindig itt szakította meg útját kissé, s vette elő dobozkáját, megetetni az ő kis angyalait.
Jöttek is bólogatva, billegetve kis fejecskéjüket, hangos burukkolással üdvözölték, s tudták, itt az uzsonna ideje.
Abigél néhány szóval megszeretgetve mindegyiküket, széles körben szórta a morzsát, szinte forogva körbe, körbe, hogy mindnek jusson, ki egy se maradjon.
Kacagva feledkezett bele, s pirult is el, látva a környező padokon lévők mosolyát.
A galambok ide-oda röptükben szinte óvatosan simogatták szárnyukkal, megköszönve mindazt, mit kaptak. A szép szavak ugyanúgy hatottak, mintha értették volna, oda totyogtak hozzá, olyan kis alig érintésnyire, fordították fejüket, nézték csillogó szemmel….
Abigél nehézkesen, óvatos mozdulatokkal állt fel. A szél már alábújt a kabát alá, indulnia kell…
Galambjai fel sem rebbentek, csak kissé neheztelve engedték el őt, miközben vigyázták lépteit, s rebbentek szárnyra, hogy kísérőül szolgáljanak, könnyítsenek lelkén, útján.
2010. szeptember 17., 14:58:37
Érintések
Érzed kicsim?
Suttogja egyre terebélyesedő pocakját simogatva a mama. Elmosolyodik a bugyuta kérdés hallatán, hisz tudja, a választ egyelőre még nem fogja hallani, csak valamiféle apró kötelék vezette belső hang nyomán. Olyan szélfútta halkan, sejtelmesen.
De érezni, azt igen!
Már mozdul is benne kisfia, szinte tolakodik, úgy készíti helyét, nem törődve, nem ismerve a szervek nyomását okozta fájdalmat, s egyébként sem tette azt szándékosan. Egyet tud, de azt biztosan: neki minél közelebbről kell éreznie azt a melegséget, mit a simogató kéz közvetít. Ismeri már azt a vágyakozó remegést, a türelmetlenséget, amikor semmi más nem vezérli, mint az, hogy minél gyorsabban érjen a forráshoz. Mégpedig tegye ezt a lehető legközelebbről. Dugja is ki lábacskáját, édesen amorffá téve a mama gömbölyűségét, aprót rúg is, hogy biztosan kapja majd a kezét oda.
Mert azt már tudja, hogy az a lágy hang, azaz édes meleg simogatás tőle származik.
Érzed kicsim?
Milyen apró kis jószág ez a katicabogár, mégis milyen kacagtatón csiklandozza apró lábacskáival a kis kezed, ahogy iparkodik útját bejárni.
Pici fia csodálkozó tekintete kacagóvá válik, arca gödrössé formálódik, apró cseresznye száját tátva is hagyta véletlenül a nagy igyekezetben.
Vigyázza, óvja a katicát, mégis mozgásra serkenti, teszi egyik kis ujját a másik után az útjába, mint megannyi kis akadályt. Lélegzetét visszafojtva figyeli, szinte kéjesen élvezi a cirógató haladást.
Csalódva veszi tudomásul annak szárnyalását.
Gyorsan belefúrja a kezét a mama melegséget adó tenyerébe, már kacag, hisz talált mást, jobbat, biztosabbat.
Érzed kicsim?
Érzed, milyen selymesen puha a bőre a kishúgodnak? Látod, még alig tud a világról, de amint hozzáérinted kis kezed, máris fordul feléd. Nagy szemei tágra nyílnak, apró kapkodó mozdulatokkal adja tudtul, mennyire szereti azt a másik kezecskét. Látod? Már nem is nyugtalan! Csak annyi kellett, hogy megérintsd. Már ismét tovaszállt minden aggódása, félelme, belerugdalózott a karjaid melegébe. Szüksége van rá. Te is lecsillapodtál, elfeledted, hogy nem rég még az egész világ fájdalma a tiéd volt.
Elég egy érintés. Annyira apró csak, mint egy pilleszárny suhanása mégis megnyugtat, felold.
Soha ne feledkezz meg róla kisfiam.
Érzed kicsim?
Súgja a fiú a lány hajába túrva. Talán ha szellő okozta volna, az sem lenne finomabb. Érzed mégis a villanást a testedben? A tüzet, mit okozott, a vér hevét, a szív szavát?
Csak egy apró simogatás, ami egy egész testet meg tud remegtetni.
Ívbe tudja hajtani a nyakat, kiegyenesíti a gerincet, szinte feszesé téve az egészet, mégis a lábad mintha jégen tapodna, vagy netán valami kocsonyás anyag töltené ki az ereket, majd összecsuklik….pedig, csak egy apró érintés, életmozzanat.
Érzed kicsim?
Súgja a betegágynál a férj a feleségnek. Szemében könnyek csillognak, hisz társa fájdalma mintha valahogy átköltözött volna, neki is fáj. Talán vége is van már örökre, nem csak pillanatokra ennek az egész borzalomnak. Itt vagyok veled, segítek. Féltő gonddal simogatja a verejtéket gyöngyöző homlokot, óvatosan egy apró kis csókot ad rá, majd teste melegségét megcsúfoló hideg tenyerét teszi a tüzet csillapítva, könnyítésül.
Örömmel érzi a megnyugvást, a test harmóniáját, amit adott.
Talán már ő is megnyugodhat.
Érzed kicsim?
Úgy sem hiszem, hogy nem érzed. Tudom, a lelked itt van, néz rám onnan a szoba szögletéből. Érzem arcomon a suhanást, mit szellője hozott.
Ugye érzed kicsim, hogy szívem összes szeretetével búcsúzom!
Tudom, érzed, hogy a langyos ruha, mi utolsó útját járja, inkább emlékidéző neked.
Őrizd utadon a születés nedvét, a törülköző puhaságát, az ing simogatását, az öltöny gyapjújának melegét. Érezd és vidd magaddal utolsó ölelésem, benne az előzőek összes élményét. Érezd arcodon az ujjam, mint apró katicabogár táncát, s az óvatosan rácsöppent könnycsepp csak emlék legyen, ne fájdalom.
Emlék az érintésemből mindörökre.
Érezd kicsim.
2010-09-11.
http://www.youtube.com/watch?v=OQM6AOh9Y8I
Zucchero Macy Grey: Like the sun
2010. szeptember 11., 22:28:44