És megint...
Deformálnak a csend mázsás pelyhei.
Szemek gombjaival összezárt,
steppelt kabátban, mély-ébren alszik az agy.
Csak ujjaim dobolnak belülről bordáimon
hangtalanul a külvilágnak.
Ehetőre aprított az idő.
A magam túsza vagyok.
Tarkómon az elmúlás töltött fegyvere.
Zsámolyára térdeltet a belenyugvás.
Létem szkafanderében lassan elfogy a levegő.
Még vagyok, de megadom magam.
Felteszem kezeimet a szekrényreccsenésnek.
Elvesztette értelmét a kilincs.
A falon túl, adataimat gyűjti az előrelátás.
Próbálok elbújni a komódról bámuló
ezüstkeretes mosolyomba.
Megtagad a fényképpapír.
Eldőlő, régi árnyékomon
a tükör cseréli fehérre az inget.
Villanyszék lett a múlt trónjából.
Szagtalanul égnek egymásba a harcok és ölelések.
Tennem kéne még!
Láztól forró a néma toll.
Fájva duzzadnak a torkomba tetovált szavak.
Csak az "üss" szakítja sorra a papírt.
Széttépet napok a szemétkosárban.
Nincs erőm megformálni magam.
Elszívott éveim csikkjeinek füstje kábít.
Bőröm gyűrt ruhája lóg a MI VÉGRE
kérdőjelfogasán.
Saját számban vagyok szétrágott hús.
A jelen öklendve nyeli a jövőt.
Üszkösödő kötödéseimtől csonkulok
a sors műtőasztalán.
Alig hallom a tétlenség szájmaszkjába
harapott szavakat.
Csak szívhang van!
Elveszítjük!
A zsibbadás kéregköpenyében
fájva moccan meg a MÉGIS.
A tápászkodni akaró tudat, maradék erejével, lassan mellemre húzza a holnap defibrillátorát.
És visszaszámol.
Három, kettő, egy...!
És megint...
Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,
non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:
A kód itt nem működik..
Tetszik a vers?