Szín-játszó
Mesélj, milyen színű volt a nap,
a reggel, ugye narancsos sárga
és megpihentél a fák alatt,
az ég a kékjét rádpingálta.
Mondd, hogy eső nem esett,
lépted nem árnyékolta felhő,
amerre jártál, az út fényesebb,
csiklandozta bőrödet a szellő.
Szólj, ha nyelvet öltött rád
a világ, s elibéd gáncsot vetett,
lilákkal suttog körbe a vágy,
színekbe ölel: én védelek.
Most csak te beszélj, szavakat
ajkadról hadd igyak magamba,
megrészegülten hallgassalak,
lelked fehérében maradva.
És közben becézz, simíts
hajamba rózsaszín szalagot,
hogy feledjem én is, ami nincs,
ígérj Párizst és tűzben lobogó Napot.
Röptetés
Felengedsz
(el)
röptetsz
a szél simít testemen végig
beleforgatsz a Napba
zsinórod egész az égig
kitart
picit rántasz rajtam
jobb útra terelsz
messziről nézed
hogyan szelem
le a felhők csücskét
formázok belőlük szépet
s ha kipirult arccal megülnék
egy fellegen
várnám az ég másmilyen legyen
a kellő pillanatban
visszahúzol
megijedsz a csillagoktól
mert ott van mögöttük az éj
tudom
tudod
kezedbe zuhanok
mindig oda vágyom
ne félj.
Ölelés
Lélegzetelállító, ahogy szemembe mozdulsz
befészkelődöm az itt vagy gondolatba
rádfonódásommal ejtelek foglyul
simuló elmém: örömarcod rabja.
Könnyű képzeletem mellkasodra omlik
behunyt pillákon túl ring az ölelés
itt vagyok én is, énemből a jobbik
mostoha magam a bíbor ködbe vész.
Ágyat vet a vágy, felrázza vánkosunk
lenge takarónk lehullik a földre
ruháink mellé, a távol távol zúg
egymás akarása kapaszkodik össze.
Neked
Tőled szépülök szédülök szárnyalok
Belőled merítek építek táplálok
Benned bízok találok maradok
Nálad keresek sírok hallgatok
Utánad epedek sóhajtok vágyódok
Veled ébredek nevetek álmodok
Miattad dalolok remélek létezek
Téged akarlak ölellek érezlek
Érted lázadok hazudok harcolok
Hozzád rohanok bújok tartozok
Neked, csak neked adom magam!
Kőkereszt
Kérdezném a halat hová úszik
és a szelet merre fúj
okkal vagy céltalan iszapban, fényben
mifelé hajtva szótlanul
mért` hajlik át a napvilág az éjbe
lehet még maradna tovább
s űzi halálba, ragyogását töri
rákötve a túloldal bocskorát
menedéket hol talál a lélek
kinek sírhatja jaját a száj
vádolva egyre azt a soha nem lelt érzést
mi ismeretlenül tép, szaggatva fáj.
A honnan nem számít, kiből
mi lettem: köveken fogant virág.
Kinyílásom fölött becsuktad szemed
hervadásom mellett is elmennél, Apám.
Szél zihál
Rám furakszik egy mélabús nóta
üteme szívemben kalapál
visszhangot dörömböl a magányos óra
vágy sistereg, jössz-e már?
Bennem tomboló őrült érzés
siettetné a lomha időt
vedlené burkát, a lélek éjét
táncban lejtene, mint azelőtt.
Hidegség öleli a fűtött szobát
felhőket vonszol az ég
esni készül, szél zihál odább
a Nap elbujdosott rég.
Kormos bú leng az alkonyon túl
szív szirmának felesel
templomtalanságom földig borul
virága éled, ha itt leszel.
Fenyvesekbe vágyom
Fenyvesekbe vágyom...
hol tűlevelek bolyhozzák az eget,
csöndes tisztáson
hópokróc takarja a nyári szőnyeget
hűs kristálypatak
csordogálása átszeli az erdőt,
ahogy szalad
öreg kőrengeteg állít elé pihenőt
apró lábnyomok
keresztül-kasul futnak a bérceken,
valahol ott
melegre éhezve szemem megpihen...
magányos kis-lakot
fenyőgerendákból hajlékot, képzelek
s rőzsetűznél akarok
veled megbújni a havasok felett.
Végtelen Nap
Ma nem akartam elaltatni a Napot
magamban látni vágytam, mit magából adott
még és még állni a csurranó fény alatt
beleforogni, élni az édes parazsat.
Akartam még erdő ölén kis patakot
folydogáló medrénél mohazöld fapadot
lombbá lenni a messze szökő ágakon
álmodásban, ahogy a felhőket számolom.
Úgy akartam még a búzavirág kék eget
átitatódni, felinni a színeket
és vackot vájni a rám hulló gyönyörbe
összegömbölyödve még maradni -
maradni örökre.
Seherezádé
Fűszerezett álmaim öntöm kehelybe
ezeregy éjben mécsest gyújt ajkam
ringó ringatással viszlek meséken
titkokat rebegő andalító dalban.
Repülő szőnyegről intünk csillagoknak
illatos kerteken átutazunk
ringó ringatással ölembe veszlek
lámpás nélkül meggyulladt tüzek vagyunk.
Varázslatos világ ébred az éjeken
csorduló álmaim álmodhoz ér
ringó ringatással igéző mesémet
fátyoltáncban lebbentem vágyaid elé.
Kéknefelejcs
Más ország faragta bölcsőm
ott, hol magyar kéz ringatott
magyar száj dúdolta altatóm
szerető anya-szó nyugtatott.
Magyar föld adott ennem
míg idegen csizmák taposták
a közeli hegyekről elnéztem
a határokkal bújtatott hazát.
Nagyapám furulyán mesélt
"Kéknefelejcs, kéknefelejcs" - sírta
elkopott temető nyughelyén
magyar szíve pihen a sírban.
Minden szerettem elment
itt maradt nekem a bölcsőm
s ha születnem más országban kellett
magyarságom enyém, az örököm.
Elárvult szavak
Árva szavak koppannak a porban
felemelném, jaj, kinek adjam?
elhalkult csendnek hiába moccan
halott virág, eltemetem
őszi eső a mélybe mossa
a tátongó űrbe zokogja
legyen a fekete föld foglya
őrizze a csúf gödör
most virágtalan néma lázban
álomban, meszes csigaházban
elrabolt kincsek várában
hervadtan nyugszanak.
Ébredés
Pillámra lopakodott a reggel
besurrant a redőny rácson
bíbor palástú fénylepel
napsugár csiklandozza arcom.
Szemem pihen, még álmodom
a pillanatban tartom lehunyva
érzem tested melegét a vánkoson
illatod fészkébe bebújva.
Halkan neszez a lépted
öröm sóhajt súg a padló,
ahogy talpad alatt feléled...
Mily finom az ilyen kakasszó!
Mosolyba csurran az ajkam
szemem nyitom csodára várva
tested sziluettje éltető balzsam:
ott állsz a félhomályba.
Megfordulsz, tárt karom fogad
szárnyaló szívem körbeölel
opál szemed az enyémbe olvad
felejthetetlenül szép ez a reggel.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Szorosan ölelj
Ne engedj veszni, ha mennék.
Ne engedd közénk a felleget
rajzolj kettőnkről repkényt,
vágtázó lovakat, szerelmet.
Ne ígérj nagyokat, nem kell.
Szirmokat apránként szórj rám
bújtass, csukj el szemeddel
hadd feszüljek álmodban hozzád.
Ne engedj menni, elvesznék.
Magaddal szorosan köss gúzsba
béklyót testeddel fonj körém
falazz be az eleven húsba!
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Nevenincs
Fülelnek vakon a hajnalok
szem-tátva süketek az esték
te láss és hallj, ha odabújok
magamat kitárva, melléd
nevenincs aggály az ajkon
oktalan okokba sétál
én kezemet kezedre hajtom
rezzenetlen simasággal, némán
gondokba libben az ölelés
arcokra feszül a holnap
mi altassunk mindent, mi sötét
lehunyt szememből olvass
s túl az elsietett perceken
ha feleszmél az emlék
érezz majd a rejteken
akkor is odabújok melléd.
Szállnak a darvak
Szállnak a darvak, s mint mézédes dalnak
emléke bennem marad
nézek utána, az elszálló nyárnak
az idő mily könnyen szalad.
Magamra gombolt reggelek hűvösén
még átszivárog a meleg
otthona egén, a napfény kel üdén
meztelen karomra lebeg.
Zörgőre sárgult levelekre lépek
most új ez a lecsengett zenemű
virág illatból utolsót tépek
a holnap csak távoli-keserű.
Kitombolta magát egy évszak
nyugodt múlással csendesül
intenek felém a búcsúzó darvak...
ne hagyj kopáran, egyedül.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)