2010-12-13 17:15:00
a gyűrűkön rég megsárgult a tévedés
most már biztosak a csődbe ment évek
egy magára hagyott árva vagyok és
hiányzom belőled ha szemedbe nézek
de te csak hallgatsz akár a naplemente
és könyöklünk némán egymással szembe
üres kezeink hol arra hol erre
talán ha akarnánk sem illene egybe
még várunk egy kicsit; talán vagy hátha
és beleolvadunk a láthatárba
de tudjuk egyikünk sem néz majd hátra
messze vagyunk egymástól s azon is túl
hallgatásunk bizony túl hosszúra nyúlt
pirospöttyös labdával játszik a múlt
2010-04-11 10:57:11
I.
Egy egész világot vettél a válladra.
Túl nagy volt Neked ez a teher.
Összeroppant gyönge tested
az őrült-súly alatt.
Teérted az egész világ felel.
II.
Lassul a világ.
Mi marad itt belőled?
Évekké híztak
a gyötrelmes percek.
De örökre megmaradtak
borzalmas óráid
örök-fájó termékei:
a versek.
III.
Mennyi papírt írtál tele
forró könnytintával?
Én ezt nem tudhatom.
Megváltozott a világ
s megannyi kínjával
most engem gyötör...
de Tiéd a tudatom.
IV.
Bánatfejed fiatal éveidre
már őszre váltott.
Könnyeid még
ma is csillognak
a kisírt szemeken.
Aki megértett Téged,
veled együtt kiáltott,
s ott fekszünk melletted
a vérző síneken.
V.
Kezeidet nem fogta meg senki.
Mindig azt remélted,
hogy Téged valahol várnak.
Nehéz gondjaidat
magadba kellett temetni:
szívedben veszteglő
tehervonatként állnak.
VI.
Szédült iramú
életbe születtél,
de haláloddal lelassult
s szinte meg is állt.
Verseidet mára már
az égig emelték,
de még mindig
megértésre vár.
VII.
Fekete tekinteted
előttünk áll a képeken.
Mennyi gyötrő csalódás,
fájdalom fekszik arcodon.
Örökké fájó és gyötrő életed,
mindenbe kapaszkodó
kinyújtott csontkezed
add nekem...
én megfogom.
VIII.
Gondra s bánatra
hajtott fejjel kellett élned.
Végigkísérte minden
lépésedet ez az átok.
De mégis egyetlen
kézzel felemelted
s magaddal vitted
az egész világot.
IX.
Vonatok jönnek-mennek...
most már: nélküled.
A nehéz éjszakában
pupilládra száradt a hold.
A zárt sorompó
átengedte gyönge lelked.
A versek piros tintája
mind a sínekre folyt.
X.
Kezeid addig nyújtottad,
hogy végül áttapogatóztál
a túlvilágba.
A megértés kapuja előtted
túl sokáig maradt zárva.
Ezért maradtál örökkön örökké;
így is, úgy is árva.
XI.
Ha Rád gondolok:
könnyekké állsz össze
néma szememben.
Minden nap féltelek.
Minden nap átkarollak.
Gyötrő gondolattá tömörödtél
fájó fejemben.
Az öröklét útjára kaptál jegyet;
a legszebb és legnagyobb hajóra.
romokkal épül be a képzelet
az ablakokon túl
lakatlan lakótelepek
a szél lángol
háttal támaszkodik
egy tál hasára
kifordul az alkonyból a hold
és rádermed
roggyant térdű kémények
nincs-is-ablakára
a semmi tengelyében
öngyilkos hurkolja kötelét
épp csak résnyire látok a szobába
egy elárvult szék
felette villanykörte leng
egyetlen tompa roppanás
és elvérzik az éjszaka
(drótra feszül a csend)
2010. április 08., 17:29:57
ízek
Megterítesz, tányért, kést raksz
porcelánfehér reggelen.
Ragyogó, piros almát darabolsz
(ilyen az otthon íze).
Kávéillatot kavarsz,
de csak csöndesen;
nehogy felébressz.
Halkan kilépek a szobából,
jéghideg csempére hűlt valóság.
Oldalára borult üvegpohár a reggel.
Mezítláb érkezik a felismerés:
nekem kellett volna terítenem,
és a spájzban az almák
már túl ráncosak.
(2010. január)
Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,
non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:
A link sajnos itt nem működik.
Tetszik a vers?
koldusok csendje
felsepri a várost az este
átgurul a hold a láthatáron
a játszótéren megdermed a hinta
csillagok gyúlnak a fákon
csak a koldusok csendje talán
ami kúszik a házak falára
s az ablakok árnyakat szülnek
a roskatag éji világra
hátára fordul a csönd
féllábra állnak a lámpák
szívdobogva menekülnek
földbe lapulva a járdák
megkéselt hulla a város
egyedül én vagyok ébren
ablakok mögötti csöndben állok
a vérszagú döbbent éjben
Auschwitz-Birkenau
(avagy a halál másnapján)
Sínek, kapu..., majd újra sínek.
Észrevétlenül kiestek
a ruhákból a testek.
Feloldódtak a színek.
Vér, halál..., majd újra vér.
Még mindig itt lengenek
a meddő gázban a szellemek:
füstjük poklon túlra ér.
Gyerekek, sírás..., majd újra gyerekek.
A roppant fájdalom:
testekből gyúrt sárhalom.
Fogócskázni vágyó tetemek.
Félelem, arcok..., majd újra félelem.
A testetlen holtak
még mindig vagonokat tolnak
földre rogyott vérző térdeken.
Sötét, köd..., majd újra sötét.
Holttestek magas halmokba szórva;
bennük halál kúszik épp csak araszolva,
majd megbújik az éjszaka mögé.
Csend, lövés..., majd újra csend.
Lelkekbe roskadt álmok
előtt áttetszően állok:
egészen más itt: idebenn.
őrlődés
csendet sző a lassú éjszaka
de fel-felhasítják vásznát
feszült denevérek
őrjítő káoszt vajúdnak
izzadt ébredések
szúrt seb vagyok
- átvérzem életem
gyönge szövetét -
leülepszik az éj bennem
s a legalját felkavarva
keresem kezeid melegét
de valami furcsa
törhetetlen kocka a hiányod
áttetsző alakodon keresztül
emléked szivárog belém
pedig tudom:
soha nem lehetsz már az enyém
ez a fájdalom
halálon túlra kopogtat
de ott is NÉLKÜLED vagyok
gyertek egy kicsit
közelebb hozzám angyalok
mert talán most rögtön meghalok
Papp Für János
APOKRIF (AZ ÚT)
IV.
várnak?
mit gondolunk az út végén várnak?
a világok éjszakái mint külön-külön
kis fekete sátrak borulnak a némaságra
átláthatatlan ponyvákkal feszítve
s alattuk ott is tömegek várják
hogy őket is várják valahol
talán éppen itt de leginkább sehol
sehol
végtelen kérdésekben hánykolódunk
süllyed életünk az öröklét vizében
gyanútlan kémleljük magunkat
mindenféle becsapós színében
de ezalatt szívünk
egyre lassabban kalapál
mert elkészül bennünk a halál
valahol
eltanácsolom magam magamtól
nem értek egyet önmagammal
túl szűkek a határaim
s nem elégszem meg
a csupasz szavakkal
többnek kell lennem ettől
én több vagyok ennél
és valahol egészen máshol
el akarok szakadni ettől
a vékonyka határtól
Papp Für János