Fel a fejjel, Morzsa kutyám!
Mért nézel rám olyan, bután?
Lám csak jó az isten, jót ád,
Meg ne fogjad anyám tyúkját!
Átszaladgál a küszöbön,
Az sem baj, ha odább lököm.
Fennhéjázva kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.
Dehogy verik, ő a sztár itt!
A ládára is felmászik,
Csipeget jó búzát, darát,
Kis celebnek érzi magát!
Megkérném én, tyúkanyó kend,
Jól jönne egy fertálynyi csend!
Írnék önről egy kis verset,
Hallgasson el addig kelmed!
Morzsa kutyánk, figyelj te is,
Amíg írok, ne légy hamis!
Rólad is szól, régi cseléd,
Megérdemled, hogy benne légy!
Száz év múlva is olvassák,
Anyám tyúkját, Morzsa kutyát.
Megjósolom egykettőre...
Belelátok a jövőbe!
Petőfi Sándor: Anyám tyúkja - evokáció
Hadd maradjak...
Hadd maradjak melletted én hétfőn,
vigyázok rád az utcán, a lépcsőn.
Szép füledbe suttogom majd néked,
párosan szép, hidd el ez az élet!
Hadd maradjak melletted én kedden,
hiszen itt laksz szerelmes szívemben.
Kedden lesz jó majd kettesben lenni,
így mi közénk nem férkőzhet senki!
Hadd maradjak szerdán is teveled,
hogy megvalljam forró szerelmemet.
Csókot adok, százat is e napon,
ám a többit csütörtökre hagyom!
Hadd maradjak csütörtökön nálad,
átölelem finoman a vállad.
Ma jönnek el a sötét fellegek.
de ne búsulj, napsugarad leszek!
Hadd maradjak nálad én pénteken,
oly szomorú a kedvem énnekem.
Eső esik, kinn a világ szürke.
mért is mennénk ki a vizes fűre?
Hadd maradjak szombaton is veled,
sétálgatunk, s én fogom a kezed.
A ligetben vén fák adnak árnyat,
míg tűz a nap, s delelőre járhat...
Vasárnap is hadd maradjak veled,
együtt töltjük így az egész hetet.
Azért nézek reád ilyen kérdőn,
kezdhetnénk majd mindezt újra hétfőn?
Őszi séta
Hull a fáról a levél,
felkapja az őszi szél.
Belemar az avarba,
szép arcodba kavarja.
A fejeden nagy kalap,
mondd csak, mért vagy hallgatag?
Köd borítja az eget,
hadd lássam a két szemed!
Ha már szürke fenn az ég,
legalább a szemed kék!
Mosolyogj rám édesem,
mint fényes nap... , édesen!
Hisz már gyönge sugara,
olyan sápadt, suta ma.
Fogd meg a két kezemet,
hadd járjon át szeretet!
Forrón, mint a tűnő nyár,
ami nem jön vissza már.
Dúdolgass egy régi dalt,
míg tapossuk az avart...
S én hallgatom... , hallgatom,
csönd virágzik arcomon.
Nézd, hogy őszül a hajam,
óh, a nyár de messze van!
Mind elmennek a jók
Átutazó az ember itt,
csak jött, s már távozott.
Nézd a végtelen időt,
hány lelket hozott?
Hol vannak a katonák,
kik nyertek sok csatát?
A halált le nem győzhették,
nincsenek ily csodák!
Hol vannak a művészek,
a csodás alkotók?
Csak műveik őrzik nevük,
mind elmentek a jók!
Átutazó vagy, jól vigyázz,
itt hagyod lábnyomod.
Az utókor ítél majd meg,
ha vizsgád elbukod...
Legyél szerény, légy emberi,
adj, alkoss, boldogíts.
Az igazat, szépet keresd,
bús lelkeket vidíts!
Átutazó az ember csak,
itt nincs örök hona.
Oly röpke élte tovaszáll,
s itt marad illata...
Lenge szellő visz rólunk hírt,
végtelen a létünk.
Maradjon hát emlékünk szép,
mert majd újra élünk!
Debrecen, 2008. 06. 21.
Emlékek útján
Alattam egy cabrió robog,
felettem az őszi nap ragyog.
Szívemben egy régi dalt zenél
a bágyatag, októberi szél.
Dalt duruzsol a motor nekem,
átszáguldok hosszú éveken.
Erre jártam harminc éve már,
most rohanok hűlt emlék után!
Arra megyek, száz határon át,
hol meglátom kis talpam nyomát.
Egy pillantás, máris ott leszek,
hol gyermekként lepkét kergetek.
Sárga homok... mezítláb futok,
hozzád anyám, rám fogsz várni ott!
Régi házunk málló, roskatag,
kacagásunk őrzik vén falak...
Míg tapostam rozsdaszín avart,
reám a szél mennyi port kavart.
Mégis milyen tiszta voltam én,
meg sem fakult szívemben a fény!
Autóm zúg, az utat eszi,
szemeimet sós könnyem lepi.
Áldott korom elrohant tova,
gyorsabban mint cabriók sora.
Rohan kocsim, túl a kanyaron,
emlékeim mögöttem hagyom.
Már csak a szél borzolja hajam,
dúdolok egy kis dalt egymagam.
Vízimadarak
Mondd csak kedves marabu,
téged miért mar a bú?
Inkább lennél pelikán,
ki a halat nyeli tán?
Kócsag jár itt, szürke gém,
a békáknak nincs remény.
Ott ahol a gólya jár,
vízre száll a pelikán.
Darumadár az égen,
vidd el az én reményem!
Messze földre híreket
küldözgetnék én veled...
Fogok kárókatonát,
jól elkötöm a nyakát.
Halászik majd énnekem,
lesz estére ételem!
Rózsaszínű flamingók,
menekül a vízipók.
Míg kecsesen állanak,
horizonton jár a nap.
Itt úszik sok vadliba,
hangzavar van, galiba!
Felrepül a tőkés réce,
szárcsa is a tavak népe.
Nádirigó, albatrosz,
tudja víznél nem is rossz.
Lakása a sűrű nádas,
párja is van, kivel házas.
Közeleg a karcsú hattyú
tojásból kelt, ő nem fattyú.
Bíbic lépked, s poszáta,
nem a halak komája!
Parti fecske cikázik,
bogarakkal cicázik.
Elmereng a gulipán,
milyen is egy tulipán?
Danka sirály vijjogó,
hallja a sok vízlakó.
Napba néz a bölömbika,
elköszönünk tőle, szia!
Részeges locsolóvers
Itt van már a húsvét előttem,
szombat estém szesszel belőttem.
Alkohol az ember jelleme,
vasárnap is inni kellene...
Hétfőn megyek locsolni, hölgyek,
várnak rám a hegyek s a völgyek.
Bejárom a várost, s a kertet,
mindenféle háznál tekergek.
Finom kölnim zsebemben lapul,
így kóválygok a szesztől vakul.
Jaj csak egyet el ne felejtsek,
azt a rövid locsoló verset!
Mert ha agyam csődöt mond sajna,
nem fakadnék locsoló dalra.
Akkor annyit mondok csak néni,
minden kölnim rád borult, nézd ni`!
Parfümöm sincs, kedves hajadon,
mi folyhatna fénylő hajadon.
Meglocsollak én mégis, hiszed?
Megragadok egy vödör vizet!
Kérem én itt az összes italt,
mi háznál van, s hazáig kitart!
Reményem ez, de hogyha mégsem,
hol a kocsma? Fejembe vésem!
(Debrecen, 2009. október 3.)
(Debrecen, 2010. 04. 17.)
(Debrecen, 2010. április 3.)
A költészet napján
Fehér a tógám, földig ér,
fejemen zöld-arany babér.
Kezemben lantom hangja zeng,
miközben lelkem elmereng.
Körülvesz ím a múlt köde,
hogyan jutottam fel ide?
Arany a sarum lábamon,
ébren vagyok, nem álmodom?
Alant, mint fénylő csillagok,
városok, falvak állnak ott.
Bámulom én a fényeket,
lám üdvözlik ők lényemet.
Köröttem bércek állanak,
mint büszke, erős várfalak.
Parnasszus hegyén állok én,
költők és múzsák szent hegyén.
Ma költészetnek napja van,
és árnyak gyűlnek, oly sokan.
Kezükben gyertyafény ragyog,
fénylenek, mint a csillagok.
Indulnak ők, mint áradó,
medrét átlépő nagy folyó.
Költőknek népe merre jár,
nincs arra korlát, nincs határ.
Hókeblű múzsák járnak itt,
felszítván költők vágyait.
Látod a homlokom ragyog?
fénylik egy múzsa csókja ott.
Ma költészetnek napja van,
tejúton jár egy fényfolyam.
Látod ott mennyi név ragyog?
a költők mind-mind csillagok.
Utánuk nézek réveteg,
üdvözlöm én e fényeket.
Hallom a csendnek hangjait,
- ma éjjel szentek járnak itt...!