Sajnos a verseket nem sikerült megjelenésük sorrendjében feltölteni..A másolások során a különböző programok kompatibilitásának hiánya miatt..
Késik a csend...
2010. augusztus 17., kedd, 19:22
Vénül a Hold
ráncolja homlokát,
kunyhónak támaszkodik az este...
köd hajol le a fákról
rászáll a síró ereszre.
Késik a csend.
Szél parolázik
a fákkal,
fakul a zöld, térdel a nyár...
az ég partján, színeit pazarolva
ívét bontja el
egy szivárvány...
Kép: saját...R
A lelkemen jársz...
2010. szeptember 8., szerda, 20:48
A lelkemen jársz,
mint eléd terített szőnyegen.
ha lépsz, lépj, kérlek, csendesen,
mert megrepedhet, s az fáj nekem.
Este, ha játszol, tedd azt óvatosan,
hisz mindenkinek csak egy lelke van.
2007.
Fotó : Saját.R
Csak én hallom...
2014. október 18.
Sokáig hittem, egyedül vagyok,
mint nyírfák közt felnövő szomorúfűz,
Csillagok közé ékelődő hold,
kinek foltos testére száradt a nappal kenőcse.
Virágaimmal simulok egy légtérbe…
Kék madár repdes köröttem,
szárnya sebére meleget fújok, dalol…
csak én hallom, hogy ének.
Mások hiába zenélnek.
Minden titkomat szirmokba fonva
jártam ég és föld között,
rám hajolt az ég, ringatott a rét,
a felhők fölött kékbe öltözöm…
Foto: Győri Zoltán ( internet)
2010. július 19.
apró kis szirmokon , pihen a fény,
árnyékot rajzol rá az est
Úgy élj,
ahogy hited diktálja,
mint az égbolt, mikor csillagokat fest:
szabadon, mint a dombok közt szaladó patak,
s mint a madár, kitől nem kérdik, hova száll,
mint alkonyatba tördelt napfény, ki hajnali ébresztésre vár.
Élj úgy, nevetve, mint amikor még nem
hajolt rá a tegnap a mára,
s rongyos dalaim nem sírtak bele
a fülledt, nyári éjszakába...
2010. október 17., vasárnap 18:48
könnycsepp
csak nézem…
lágy selyemnek érzem
fürdetném arcomat
opál fényében -
hegy mögött
bagoly sikolt
szakad a rojt…
*
éppen akkor bújt el a hold
mikor gondolatom hozzád indult
nem volt elég a fény...
visszafordult.
2009-08-09 08:28
Tudom, nem kellene, hogy fájjon..
De fáj!
Hogy maradnom még mindig muszáj!
A madarat irigylem, ahogyan repül,
én csak a lépcsőn ülök most is egyedül
és kapaszkodom egy fénylő holdsugárba
arra várva ,
tán utat mutat nekem,
hol az a hely, ahol békémet meglelem.
Vagy talán ez is csak varázslat..
s az ördögök a lelkemben tanyáznak,
kacagnak hangosan?
Mi ez a félelem?
Ezerszer kérdezem magamtól
választ nem kapok.
Tipródnak bennem a gondolatok.
Miért nem csendesül hát a lelkem,
miért kellene bárhova is mennem?
Mert az otthonom nem lehet csak egy ház,
ahol léptemre pusztán ebem vigyáz...
Hát akkor hova tartozom?
Hol van az én otthonom...
s hova kell engem majd eltemetni?
Ahol gyermek voltam, onnan már eljöttem..
s itt, ahol majdnem gyökeret vertem
már csak testemmel vagyok.
Oh, Uram ! ....Mondd akkor most hova tartozom
s kihez?
Nem felelsz? Te sem tudod?
Nézed, ahogy kezemet összekulcsolom..
s a vívódást az arcomon.
Már nem vagyok sehol
sem földön, sem égen.
A lépcsőn ülve még mindig azt kérdem:
Hol van az otthonom?
Aztán a lekvárt kevergetem..
a kérdésről egy percre megfeledkezem
valaki éppen csengetett.
ide jött, mert engem keresett....
Valami hiányzik.
talán a hajnali pára,
melyet ablakomra leheltek a csillagok?
A reggeli fény , mi sötétet tördel?
Hallom, ahogy sírnak a fenyőtobozok...
felriadok éjjel,
s rám reszeli bánatát a hold.
Tenyerembe bújok,
szétomlik köröttem minden ami volt,
s mintha behorpadtak volna a holnapok,
oly lélektelenül konganak,
s az est falának ütközve
fájdalomtól gyötörten ordítanak.
Valami hiányzik.
csukott szemhéjamon reszket a csend
s lassan
jégkristállyá válik valami odabent...
2010. március 26., 22:06:19
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=wrshow&id=26244&catid=main
Más vagyok
Ruder Jana, 2007. augusztus 29., szerda, 10:26
Én nem az vagyok akinek látszom
nem vagyok sem selyem, sem bársony.
Vagyok durva posztó, kemény vászon
tüskés bogáncs, s mint pók a hálón ,
úgy járok tétován élet és halál között,
mert bennem már az is felöltözött.
Arra vár, mikor hajtom le végleg a fejem,
akkor már nem lesz kegyelem,
többé föl nem emelkedem!
Nem leszek ócska rongy sem már...
csak hamu, csak fű, csak sár.....
2009. november 16. hétfő, 05:48
Elcsipkézett harag marja torkomat
elhagyott, megfonnyadt tegnapok sarkaiban.
Hideg tapaszt gyűrt számra az éj,
s a novemberi köd ölében
korhadnak a szavak.
Hatalmas kendőjét leteríti a tél,
elfedi hazug arcát a pinceszagú ősznek.
Bennem meg eltitkolt mondatok időznek
lehajtott fejjel a csendre hallgatok .
Fáradtan dőlnek el a bátortalan pillanatok
Kezedért nyúlok
s nem találom…
Hiányodtól sírva ébred fel az álom.
Betokosodik a szenvedély
s a napokat is lassan számolni kell...
majd úgy megyek el
ahogy jöttem -
barátságtalan ködben -,
egyedül, szótlan…
lelkembe betonozott mosolyoddal
2010-11-11 22:09
Időnként messzire vitt utam
oda, ahova nem járnak sokan.
Erőm engedte, hogy szálljak,
de az éji csend eltörte
a képzelet-szárnyat...
elhagyott hangom sírt
a magány asztalán,
egy rozsdás falevél fonák oldalán.
Nyújtózik az ősz...
hosszan lelóg egy pókfonál,
ha majd a tél gallérjára száll,
megállok. Ideje már...
Szembenézek a sötéttel...
rám guruló közönnyel,
a megszokottság rongyaiban járva...
színeket tenyerem vonalaiba zárva
hagyom, hogy ölébe rejtsen a múlt.
De te emeld magasra fejed.
Arcodon ott van a jel.
Ne félj...
velem már nem vétkezel.
Agyag és kövek...
2011. január 23.
...
Esett az eső, akkor... januárban.
Dörgött az ég.
Agyagba ragadt cipőben álltam ...
Köröttem tömeg, s apró kis kövek...
Sírtak az esernyők,
én temettelek.
A hang ... s a félelem,
mikor koporsón koppant a virág.
Plébános mondott imát...
Az ég erősen dübörgött,
s koszorúkat mosdatott.
Kövekre hajoltak a gyászszalagok...
Vén platán ágai közé
szorult a bánatom,
huszonegy éve őrzi
agyagban hagyott lábnyomom.
2011.03.29.
Múltból szakított sóhajom még nagyon fáj,
amikor újra és újra feltör a mélyből.
Árnyékként követ , oly sok éve már
s nem enged repülnöm.
Nem maradt semmim sem,
csak száraz faleveleket
gyűjtögetett a lélek:
kezedhez érnék, de a valóságtól félek.
Ablakomhoz letérdelt a tél
s tavaszi szonátám
már semmit sem ér.
Messze hajolnak el egymástól a hegyek,
s az utat - melyen hozzád indulhatnék -
eltorlaszolta az idő.
Közös perceinkre ráhull a köd,
elrozsdásodik a beszívott levegő.
Elvetélt minden gondolat, mely feléd szalad,
én mégis naponta építgetem a hidat,
bár megkopaszodott a remény,
már nem vagy idegen.
Meleg fényű takaró vagy a lelkemen.
Távoli harangszó , ami a csendbe rakott fészket,
s mozdulatokból fonott néma ígéret,
hogy múltból szakított sóhajom
lassan elpihenjen,
megszelídüljön a könnyem
simogató két tenyeredben.
------------
2007. Ruder Jana alkotásai
Mi már sosem leszünk azok,
akiket egy fedél alá rakott
az álmodozások szele-
olyanokká sem válunk
kik racionalitásuk
mezsgyéjén
sakkoznak maguknak teret.
Nem simulok bele a tájba.
Amikor lent a jó, az égre nézek -
s ha mindenki
fölfelé mutat,
lehajtom fejem.
Ez a szerelem.
Óvatosan pillantok rád.
Másfele figyelsz.
Allűröktől mentes övezet.
Az esték játszótérre néztek.
Homokvárakat építettem -
Neked.
Kis lapátommal egyengettem az utat... vártól - várig.
Kéktől a szivárványig
Alagút nélkül.
Hajnalok görnyednek súlya alatt.
Fuldokol a csend. Beleszédül...
Az évek lapátom alá görbülnek.
Már tudom.
Kiáltom és suttogom:
Sosem leszünk azok,
akiket egy fedél alá rakott
az álmodozások szele.
Mégis...
Homokváramban én is
homokszem vagyok...
Ruder Jana2011. április 10..