Míg múltadtól
nem távolodsz el végleg,
addig nincsen béke,
míg hagyod, hogy az ítéleted
ostobán vigyék kísértésbe
a tegnapról még ittmaradt szeszek,
addig nyugtod meg nem leled.
Mert bűnt ítélni részrehajló keggyel
olyan, mint imát mormolni sereggel,
miközben templomot fosztani indulsz.
Ne azt tagadd, ki tisztességre vágyva
zokogva őrjöng, mert álmaidnak lánca
úgy szorítja, mint a fenyvesek sötétje.
Míg van, ki jó szándékok köntösébe
bújva csak rettegésben
tartó hálóját fonja köréje
s Te szárnyszegetten hagyod, hogy a méreg
megfosszon minden jótól végleg,
míg lelkedben felmentést találva
naiv sajnálatod kihasználva
ott lapul a múlt minden hibája
a sorsod bevégeztetett.
Zokogva nézheted
halott szerelmed
s gyermeked.
2010. június 17., 10:18:17
Csak egy kis pimasz fogpiszkáló-sóhaj
lebben meg bennem – könnyű óhaj
s mint lágy mezők felett a bölcs madár,
kezem, ha meg-megérint, mikor alszol már
tűnődve gondolok az érdes vágyra.
Álmod vigyázza bársony puhasága
szivemnek. Mintha nem is lenne tested.
A mosolyom se látod, amint elmerengek.
Az éj gyűrött és láthatatlan hull rám.
A képzeletbe visz egy vonzó hullám
s hol homlokod határán egy göndör tincsbe
kapaszkodnak vén ujjaim, mint kincsbe,
úgy szomjúzom a hajdanvolt meséket.
Olyankor bármire képes lennék Érted.
2010. május 28., 07:51:46
Mint hajdan lompos csillagok,
robbanó, ifjú hajnalok,
sebesen izzó álmok, éjszakák,
olyan, ha érint édes szád.
Tűnt szele visszatér a nyárnak,
szorgos szerveim jegyben járnak
Veled, ki alkonyati lázban
karolsz belém e vén világban.
Az ösztönökből elcsitult,
de időtálló vágy lesz. Múlt,
jelen, jövő most egybeolvad,
bronz csillogásodért a holt nap
feltámad. Nézd, a bársony évek
mint lengnek a fák fölött, ha félnek
az elmúlástól. Ám zöld ágra ül
hitük, melyben majd börtönül
a messzeség csodája bujkál.
Édesen alszik az áradó táj.
Ha sorsunk egybekötve összeérnek
a hánykolódó gondok s visszanéznek,
lámpást gyújt régmúlt szerelem,
bölcsebb, mint volt, hát bízz velem.
Elalszom, kedves, aludj velem Te is
s velünk alszik majd el a holnap is.
2010. május 27., 08:39:13
ÓDA ( Szonettkoszorú )
1.
Csak azt tehetem érted,
mit ember megtehet…
Leültem írni éjjel,
már csend volt künn az utcán
s a szó is lassan megjött
és vénen, ágyra hullván
- mig ízlelgettem - szállt rám
a bűvös szédület.
Volt ott egy kis kobold
a tündérmesékből bújván,
hófehér hableány – s mint
ha száz pikkely nevet,
úgy hányta-vetette
a cigánykereket;
a pajkos Pán meg játszott
egy rezgő nádfuvolán.
Közöttük tűntél fel,
mint kél a csepp a habban
s mint vadludak, ha rejtik
aranyló szárnyukat;
majd lényed ritka fénye
a csilló mozdulatban
eltűnt, hogy lassan, végleg
már szálló álmodat
viselve jöjjön a való
világa pilla-halkan:
szeretni téged az, mi
csillagnak kábulat.
2.
Szeretni téged az, mi
csillagnak kábulat,
gyermeknek csöppnyi játék,
csodák és nagy remények,
a párhuzamnak belső,
kavargó ellentétek,
titoknak búvó hangok,
léleknek ámulat.
Beszélnek rólad sokan,
rút vádak, bókok érnek.
Én jöttem megtalálni
e rendben járt utad!
s ha messze mennék tőled,
mutass egy más utat -
bizalmat adj, hogy tűnjön
csaló előítélet.
Hogy nap jő: csalsz vagy sírsz, de
az est dunnáján újra
elalszol. S álmod mélyén
egy fáradt kisnyulat
becézgetsz, altatsz – aztán
az éjből visszahullva
a párna hűsén ébredsz,
hol kelő bódulat
enyhíti gondod s indulsz:
mesét keresve újra –
magam születtem néked:
örökzöld mozdulat.
3.
Magam születtem néked:
örökzöld mozdulat,
hol kis világ a színpad
s nem nyájas, nagy porond
és minden, minden érték,
mi künn csak rossz, bolond –
itt úgy lehet az ember
ezerszer boldogabb,
hogy édesdeden vágyik
szeretni s játszik, zsong,
derül és könnyezik
és minden fordulat
maga a szerelem – de
halálos kábulat,
ha kinn a díszruhákra
kívánva tekint. Mondd,
te tudnál így szeretni?
Szeretni: türelemmel.
Kivárni, míg a hajnal
eljő a kék meleggel,
míg fényre dől az árnyék
és hűse eltemet?
Csak adj egy zugot nékem,
a többit én teszem.
Majd onnan írok néked
örökszép verseket:
sutábban, mint a gyermek,
de szebben, mint lehet.
4.
Sutábban, mint a gyermek,
de szebben, mint lehet,
majd így szaladnak hozzád
e gonddal szőtt sorok,
s szerelem lesz a világ:
nyarakból elhozott
szikrázó, szép sugallat,
ünnepi tisztelet,
becéző jóság, álom,
titokban meglopott
valóság, tévedések,
törékeny rendelet
és vágyak, melyek mélyén
majd mozdulatod vezet –
s mint rád figyel, majd úgy lesz
szerelmes magzatod.
Olyan e vers, mint néma
barát a mindenségben.
Vigaszod fájdalomban,
erőd a szenvedésben –
mert érted jött világra,
s nem ellened mutat.
És látom: éjjelente
belé sugárzik álmod.
És egybeforrnak bennünk
világok, valóságok –
egy értem alvó árny e
sorok közt felkutat.
5.
Egy értem alvó árny
e sorok közt felkutat
s mint bennem alvó játék,
keresem szüntelen,
s ahol a játékaim
magam elől rejtem,
ha oda elvinnélek
a gyermek indulat
hogy lenne képes szárnyát
az éber értelem
bilincseibe verten
kibontani! Sokat
veszítenénk, mint árvák,
kik hagyták anyjukat,
apjukat halni – s vádolnám
e verset: életem.
De csitt! a zár megzörren,
csikordul hangom, hallod?
Legmélyebb zúgainkban
palástjainkból közös,
patinás szőttes készül,
csillan a gépeken
ezernyi bájos mosoly,
dolgoznak apró karmok
s fogacskák nyomában
elmém szaladnak örökös,
bús kétkedéseinktől
szép nyílt tündér-szemek.
6.
Bús kétkedéseinktől
szép nyílt tündér-szemek
mámortól sáppadó
barnája rám kacag.
Mellettem felragyog,
nyitódik ingatag,
de künn, mint árva virág
ha soha nem nevet.
Befú az esti széllel
tajtékzó képzelet,
szobámban itt hagyott
alakja öl, ballag,
mint bűnök ágya, rám ül
és nyersen megragad –
csatázik menthetetlen
s ejt végzetes sebet.
Fel hát! te ördög világ!
szivem ma nem lesz béred!
Párnámba hullhat könnyem, mert
nincs néki nem-lehet!
Örökre porba döntöm
a fegyvert, rút szeszélyed!
s te tündér! hívj! s ha bántlak
vedd vissza csöpp kezed;
hol önnön vétkem minden,
megbújok szép szerényen.
Bakóm lesz szívedből hullt,
csalódott éneked.
7.
Bakóm lesz szívedből hullt,
csalódott éneked.
Mint űrön tompa kút, a
visszhang: faarcú bába.
Kong és mesénkbe puffan
keselyük mérges árnya;
elalél benned, s halott
kísérőd nem leled.
De szomjam selyme mozdul
s e vágyba nemsokára
- mert férfiszomj a nő -
feltámadok neked,
s hogy eltakarjam, hogy
talán még félhetek,
csókot sebezve szállok
reszketve száraz szádra
s ölellek kínjaimból
születő szerelemmel,
szorítlak könnyeimtől
zuhogó félelemmel;
mohóság férge bújja
tündöklő melledet,
kegyetlen kacaj dörgi
tűzforró nevedet
s hol alvó sátorodnál
döngetnék kapukat
vigyázz, hogy fegyveremmel
ne sértsem álmodat.
8.
Vigyázz, hogy fegyveremmel
ne sértsem álmodat,
ölelj, és szelidebb lesz
köröttünk minden este
s míg bőröd reszketését
felhők alatt meglesve
fürödnék habjaidban,
ölemben ágyadat
megvetném.Párnád mélye
hűs tajték cseppje lenne
és forró, két tenyerem
takarná arcodat.
Mert féltelek, ne fázz, és
ne bánd a harcokat,
melyek mögött a jóság
szelidebb nem lehetne,
mert van-e óvóbb pelyhes,
parányi érintés
a gyermekszívnek lassú
cirógatása hely’t?
Utadon kísérnélek,
húznám a szekered,
kopottas, szűk kabátom
ne szégyelld kérni, és
csaláncsípéstől fájó
bokádat hűs havon
titokban megpecsételt
sorsomba ringatom.
9.
Titokban megpecsételt
sorsomba ringatom
mély, bújni-kész varázsból
született kicsi vágyad
s felleg-hívó, bizsergő
kacérság hívja várad
terméből szökkenőben
eleddig holt karom
s megfejtve félelemnek
tükrét boszorkányságnak
sötét homokján égve,
csapzottan tavaszom
búgó harangjait már
zsibongva hallhatom:
nyílik szíved kalitja -
s engedve bíztatásnak
mellém ülsz bátran, szépen
- a bőrünk összeér
s bársonypiros kis ujjad
begyétől megremeg.
Birkózik most a csend. Hull
arcomba önfejűség,
hull bűneinkbe bújtan
pirosló, ifjú vér,
hull, hull és leplezetlen
a vén vágy feldereng:
hegycsúcsok magasából
sikoltó, forró hűség.
10.
Hegycsúcsok magasából
sikoltó, forró hűség,
dübörgő, bitang végzet,
fekete sír, szabadság
romján jajongó átok,
tipegve tűnő gazság
bohém kis blúzod bontja
az örök kényszerűség
diadalokra vágyó,
kapzsi terén; vigasság
csodája, hol körötted
vibrálva dörgő szükség
kutatja tűz-szerelmed
s mint öldöklő feszültség
palástját bontja szörnyű,
vicsorgó, morgó rabság.
Óh, mennyire szeretlek!
csuprát a forró méznek
eltörném, hogyha látnám,
belőle mások kérnek,
kitárnám kapuit
kígyómarások ketrecének,
betörném ablakod és
majd parázna fényeket
marnék szembogarad
szívébe, hol sikongva félted
lavinák vágyát tűrő,
szorongó életed.
11.
Lavinák vágyát tűrő,
szorongó életed
páncélja lassan hosszú,
ostoba indulatok
és kényszer-szülte bűnök,
vicsorgó hangulatok
vágyától remeg, mígnem
kormos kis lelkedet
egyszer csak eltalálom
s mint álló felleget
megfojtom önmagamnak
fékezhetetlen hangok
áradatával, mint
gátakba ölt patakot
szorítom ujjaimmal
s a muszáj-érveket
mámoros erővel az
ormótlan szenvedélyek
birtokló bájaitól
halottra csókolom
és egyre bújva, futva
tovább a kísértések
keserű börtönébe,
harapva hullik szám
szívedbe. S vége. Csönd hull
a könnyeimből s már
merengő felleg lelkén
hold-tested elhagyom.
12.
Merengő felleg lelkén
hold-tested elhagyom.
Tapogatózva jöttem
világra néked egykor,
akárcsak most. A csend:
tömött hiány, de benne forr
gyászomnak némasága,
az ősi hatalom.
A hallgatás csak álca,
szélhámos lélek-lektor,
békesség hazug szárnya
kezéből hull a gyom
közé, mit elvetett a
sors. Hány és hány halom
subája őrzi léptem
s múltamnak méhe egy sor
kifacsart látomásból
táplálja magzatát.
Mint egyetlen gyermek, kit
ha óvni tudtam volna,
élhetne – úgy hiányzol,
s ha van is ügyvéd,
ki gyilkosságom védi,
már késő oldozást
találnom. Messze vagy, míg
neved kiáltom osonva
mennydörgő buktatókon
kísérsz, hol fáj a szükség.
13.
Mennydörgő buktatókon
kísérsz, hol fáj a szükség.
Szerelmet nem találva
magamban s benned: élek
s ti mogorva vágyak, ó,
ha visszatérhetnétek
magasba tartva, szállva
lelkem, e pici ürgét,
kit kiöntött testemből
s befogta büszke lényed -
nevetve futnék feléd
s cirógatóan ülnék
magányos álmaidba.
De várnom már vad dűnék
homokján nincs remény,
szavadba buja vétek
koppan, mint jégesőben
szolíd virágra jég.
Kalandunk csapzottan és
fagyottan húzza össze
szíveink zöld palástját
és kormos lelkedet
nem éri vígasz s álom.
Börtönt – sötétet – rég
találtam íly szelídet
s hol rám fonódik csöndje:
kóborló tested ébreszt,
e föld ha eltemet.
14.
Kóborló tested ébreszt,
e föld ha eltemet.
Helyem keresve hordom
titokzatos magányom
és kísértő sóhajjal
ellopja társaságom -
nem adhat reményt nékem
a szép emlékezet.
Csönget majd hív egy hang, mi
gyalázat: létezett
és várt, de megtagadta
taposta bennem álmom
gyermekded csillagán a
hitet, s míg látomásom
zavart volt, hazug s tüskés
most sugarán remeg
egy apró fény, picinyke
szigorral önmagába
bújt mesém felfakad, hol
utolsó könnyed látva
futok előle, majd a
gyanakvó fényeket
- fejfádat - felveszem
s mint kínzó átkot hordom.
A bús rögök fölött már
nem érdem felzokognom.
Csak azt tehetem érted,
mit ember megtehet.
Mesterszonett
Csak azt tehetem érted,
mit ember megtehet.
Szeretni téged az, mi
csillagnak kábulat.
Magam születtem néked:
örökzöld mozdulat -
sutábban, mint a gyermek,
de szebben, mint lehet.
Egy értem alvó árny e
sorok közt felkutat:
bús kétkedéseinktől
szép nyílt tündérszemek,
bakóm lesz szívedből hullt,
csalódott éneked,
vigyázz! hogy fegyveremmel
ne sértsem álmodat.
Titokban megpecsételt
sorsomba ringatom
hegycsúcsok magasából
sikoltó, forró hűség-
lavinák vágyát tűrő,
szorongó életed.
Merengő felleg lelkén
hold-tested elhagyom.
Mennydörgő buktatókon
kísérsz, hol fáj a szükség.
Kóborló tested ébreszt,
e föld ha eltemet.