csendesen

Mary-Anne,  2011-01-10 16:52

ülök csak csendesen

...álmoktól mentesen

előttem kincseim

...szétfoszló nincseim

bocsásd meg vétkemet

...köddé vált létemet

sosem volt sorsomon

...táncot jár démonom

ki széttör teljesen

...könny áztat csendesen

öröklét-kincsemet

...meg nem szült versemet

magamban hordozom

...sorsommal foltozom

soronként így halad

...minden perc ott marad

szavakban bánatom

...lelkem szétoszthatom

ha értesz Kedvesem

...bújj mellém csendesen

• Mary-Anne alkotásai

röviden

2010-06-24.

vagyok gyönyörből kín,

csupasz életből álom,

vagyok lázongó szín

hideg, szétfoszló vásznon...

sínek / 1937.12.03. /

erővel fekszem melléd _ fájnak a vonatsínek

karod ölelve megvéd _ nem kiáltunk senkinek

szavaid halkan szállnak _ csak fülemben csengenek

a fák riadtan állnak _ nem szólhatnak senkinek

halkan dúdoló szádat _ hideg dallam festi meg

nálad szent társ a bánat _ kíntól szíved megremeg

testedből meleg árad _ az angyalok intenek

összedőlt élet-várad _ elfújják nagy istenek

az elme az csak lázad _ testek csendben fekszenek

meghaltak veled-nálad _ százezrek kik értenek

ezerszer fekszem melléd _ szemeid úgy fénylenek

tisztán lángoló elméd _ szóból sorok rejtenek

Napsütésben

Ne szólj, kedves, csak a szél bújt be

leomló, aranyló hajszálaid közé,

a Nap próbál kacérul fényt fúrni

lezárt, pihenő szemhéjaid mögé.

Megsimítja a szép napsugár

felé fordított izzó-fénylő arcodat,

messzire viszi a szél halkan,

elégedetten felmorranó hangodat.

Meleg tenyered alatt csupaszon,

buján simul el karfája a széknek,

boldogan suhan be táguló tüdődbe

sok apró atomja a légnek.

Míg e történések lassan, elcsábítva

megtöltik az egész lelkedet,

lábad mellékesen az enyémhez dugod,

ezzel felvidítasz engemet.

Remete

Eltelt egy nap. Fejemben a világ dobog.

Fogadalmam megvolt. Már egyedül vagyok.

Magam a magány. Odakint eső zuhog.

Friss élmény még. Szent jövőm itt bennem ragyog...

Eltelt száz nap...

nincs szó...

hidegen áll szobám...

nagy a csend...

oly nagy...

ürül már rég fejem...

egyre várom, hogy eljöjjön az én csodám...

hogy megtaláljam az életben a helyem...

Eltelt ezer nap. Hozzám beszélnek a fák.

Hallom zúgni a néma kövek hangjait.

Hangtalan magamban keresem válaszát

Istennek. Könyörgöm fedje fel titkait.

Eltelt sok nap.

Rég,

már túl rég nem számolom.

Bent él lelkemben

minden szó

és mozdulat.

Mit az Úr rám szabott harc nélkül vállalom.

Nem vagyok. Csak elméjében egy gondolat...

Hozzád szólva

Legyél hát fáradt testem támasza

ha égeti az élet

sötét napokban legyél

daliás harcosa

a fénynek

folyton kutató lelkemnek

legyél te a minden

magadhoz vegyél

ha a rossz álmok felkelnek

és menekvésem nincsen

mikor a kínok-kínja feszít

áradnak a könnyek

mikor a rettegő világ

körém dróthálót terít

és nem érzem ha könnyebb

csak legyél velem mint rég

hisz tudjuk hozzám tartozol

mint a letépett virág

mely szárát érzi még

és sikolyra könnyel válaszol.

Halni készülve

Lelkemből kiírni vágyom

minden elpusztult szép szavam.

Elmondani hogy világom

már olyan árva hontalan.

Írva fájdalmát az észnek

elárulni most önmagam.

Lelket adni még a szívnek

hogy célt találjon általam.

Szép szemedben égjen fényem

hisz jól tudod hogy nem leszek.

Nem lesz az ki arra kérjen

hogy mentsél meg vagy elveszek.

Két kezem ég felé nyújtom

hidegek most a csillagok.

A sötétben el kell jutnom

oda ahol már nem vagyok.

S oda jutva majd én nézem

miképp telik el életed.

Hálát adva ragyog fényem

hogy én lehettem végzeted.

Felszárítom minden könnyed

messze viszem a bánatod.

Legyen lelkednek az könnyebb

ha soraimat olvasod.