Mary-Anne, 2011-01-10 16:52
ülök csak csendesen
...álmoktól mentesen
előttem kincseim
...szétfoszló nincseim
bocsásd meg vétkemet
...köddé vált létemet
sosem volt sorsomon
...táncot jár démonom
ki széttör teljesen
...könny áztat csendesen
öröklét-kincsemet
...meg nem szült versemet
magamban hordozom
...sorsommal foltozom
soronként így halad
...minden perc ott marad
szavakban bánatom
...lelkem szétoszthatom
ha értesz Kedvesem
...bújj mellém csendesen
2010-06-24.
vagyok gyönyörből kín,
csupasz életből álom,
vagyok lázongó szín
hideg, szétfoszló vásznon...
erővel fekszem melléd _ fájnak a vonatsínek
karod ölelve megvéd _ nem kiáltunk senkinek
szavaid halkan szállnak _ csak fülemben csengenek
a fák riadtan állnak _ nem szólhatnak senkinek
halkan dúdoló szádat _ hideg dallam festi meg
nálad szent társ a bánat _ kíntól szíved megremeg
testedből meleg árad _ az angyalok intenek
összedőlt élet-várad _ elfújják nagy istenek
az elme az csak lázad _ testek csendben fekszenek
meghaltak veled-nálad _ százezrek kik értenek
ezerszer fekszem melléd _ szemeid úgy fénylenek
tisztán lángoló elméd _ szóból sorok rejtenek
Ne szólj, kedves, csak a szél bújt be
leomló, aranyló hajszálaid közé,
a Nap próbál kacérul fényt fúrni
lezárt, pihenő szemhéjaid mögé.
Megsimítja a szép napsugár
felé fordított izzó-fénylő arcodat,
messzire viszi a szél halkan,
elégedetten felmorranó hangodat.
Meleg tenyered alatt csupaszon,
buján simul el karfája a széknek,
boldogan suhan be táguló tüdődbe
sok apró atomja a légnek.
Míg e történések lassan, elcsábítva
megtöltik az egész lelkedet,
lábad mellékesen az enyémhez dugod,
ezzel felvidítasz engemet.
Eltelt egy nap. Fejemben a világ dobog.
Fogadalmam megvolt. Már egyedül vagyok.
Magam a magány. Odakint eső zuhog.
Friss élmény még. Szent jövőm itt bennem ragyog...
Eltelt száz nap...
nincs szó...
hidegen áll szobám...
nagy a csend...
oly nagy...
ürül már rég fejem...
egyre várom, hogy eljöjjön az én csodám...
hogy megtaláljam az életben a helyem...
Eltelt ezer nap. Hozzám beszélnek a fák.
Hallom zúgni a néma kövek hangjait.
Hangtalan magamban keresem válaszát
Istennek. Könyörgöm fedje fel titkait.
Eltelt sok nap.
Rég,
már túl rég nem számolom.
Bent él lelkemben
minden szó
és mozdulat.
Mit az Úr rám szabott harc nélkül vállalom.
Nem vagyok. Csak elméjében egy gondolat...
Legyél hát fáradt testem támasza
ha égeti az élet
sötét napokban legyél
daliás harcosa
a fénynek
folyton kutató lelkemnek
legyél te a minden
magadhoz vegyél
ha a rossz álmok felkelnek
és menekvésem nincsen
mikor a kínok-kínja feszít
áradnak a könnyek
mikor a rettegő világ
körém dróthálót terít
és nem érzem ha könnyebb
csak legyél velem mint rég
hisz tudjuk hozzám tartozol
mint a letépett virág
mely szárát érzi még
és sikolyra könnyel válaszol.
Lelkemből kiírni vágyom
minden elpusztult szép szavam.
Elmondani hogy világom
már olyan árva hontalan.
Írva fájdalmát az észnek
elárulni most önmagam.
Lelket adni még a szívnek
hogy célt találjon általam.
Szép szemedben égjen fényem
hisz jól tudod hogy nem leszek.
Nem lesz az ki arra kérjen
hogy mentsél meg vagy elveszek.
Két kezem ég felé nyújtom
hidegek most a csillagok.
A sötétben el kell jutnom
oda ahol már nem vagyok.
S oda jutva majd én nézem
miképp telik el életed.
Hálát adva ragyog fényem
hogy én lehettem végzeted.
Felszárítom minden könnyed
messze viszem a bánatod.
Legyen lelkednek az könnyebb
ha soraimat olvasod.