Pethes Mária versei
Fejezetek a valóságból
(Származási helye: KÁRÓKATONA
1
Egyetlen szótól szétesett a létezés,
amiről azt hittük felépíthetjük magunkban
a házak faláról lepergő alkonyok vakolatából,
fűszálak felrobbantott ikertornyából,
a lábunkhoz fekvő kertből, ami alól
esténként vakondsötét szivárog.
Felajánlottuk minden szép percünket
abban a reményben, hogy összeáll
szemünkben a szerelem mátrixa,
és fájdalom nélkül összeforr
a sóhajunktól meghasadt levegő.
Megfogadtuk, hogy testünkkel védelmezzük
a valóság sebeiből szállingózó pillangókat,
és a könnycsatornáink fölött keringő,
a föld déli pólusát kereső fecskéket.
Nem mozdultam mellőled, látni akartam,
amint a fotel karfájára hajtogatod levetett
álmainkat. Tudni akartam, megédesül-e
az éjszaka íze, ha kiejtem neved.
Fölismeri-e szemed ikercsillaga
a véglegességet, ha eléd terítem
szikrázó húsomat.
2
Túl a hajnal kőkerítésén seregélycsapatok
szőnyegbombázói lyuggatják az érett
gyümölcsök harangjátékát.
A Tó úszószigetén egy hattyúpár bomló
teteme, fullasztóan édes vérüktől
elrozsdálnak a nádszálak kardlapjai.
Akár itt is maradhatnánk, mert ez
bevezetés a valóságba, de besúg bennünket
az Időnek az előítéletes világ.
Elvadult tekintetünktől megriadnak
a halak, és sosem tanulja meg
legszebb szavunkat a végtelen.
Vagy ha mégis, helytelenül szótagolja:
szab
ad
s
ág,
de akkor szájára ver a szél.
3
Dalolhatunk a lebomló évszakok
tápértékéről, berajzolhatjuk
a büszkeség pontatlan térképére
az összetartozás hegyvonulatát.
Odaállhatunk a hullámok elé,
hogy ne véshessék tovább
az együttérzés mészkőpartjait.
Kifenhetjük a Nap fénykaszáját,
hogy megkönnyítsük a békés
búzaszálak halálát.
De a saját mozdulatlanságukon
töprengő ingókövekből tétova
hangok hasadnak, amikor
megérkeznek a kőfaragó szelek.
Égre karcolt üzenet – Boros Ágotáért
Mit tegyünk, jaj, mit tegyünk
a kisiklott karórákkal? Sosem
ölelkeznek már mutatóik.
Légpárnás felhők úsznak,
begyűjtöm a csillagokat,
elmosogatom és tiszteletedre
hiánytalanul visszadobom
őket az égre.
Jaj mit tegyek, mit tegyek?
Halott anyám hangját játssza
oda-vissza az éjszaka. Az energia-
takarékos hold alatt tücskök
beomlott óvóhelyénél gyászzenét
ciripel az idő. Megszökik előlem
az út, de Isten egy vérző galagonya-
bokor mellett, integet.
Majd ő hazavezet.
Mit tegyünk, jaj mit tegyünk
az Interneten elárvult felhasználó-
nevekkel, az égre karcolt üzenetekkel,
mert reggel mindig gyorsvonatszél
érkezik. Neked kell kiegészítened
az elgázolt mondatokat. Szemünk
árkába évszakok zuhannak.
De mi lesz a liliomok nélkül maradt
koronákkal, a harangok áhítatával?
Jaj, mi lesz velünk, mi lesz velünk,
hogyan egyensúlyozzunk a frissen
ásott sírok mellett? Hány halál rabolja
ki még hatodik érzékünket, hány
hiány telepszik még mellkasunkra,
míg egy felülírhatatlan virradat
elrongyolja torkunkban
a visszafojtott sírásokat?
Agárdi kvartett – Utassy Józsefért
1
Mielőtt az emlékezet
porrá őrli, adjatok nevet
a legszebb nyaraknak.
A tiszta érzések liliomairól se feledkezzetek meg,
mert eljön a lemondás évszaka, és keserű avar
dédelgeti a virágtöveket, és sziromajkuk
kicserepesedik a szélben.
A kert magától él. Nem tudja, mit, miért
csináltok. A kerítés tudatküszöbén
túl ismétlődnek az évek. Az eső
rozsdamentes gombostűire szúrja
az araszoló lepkéket. A hőmérséklet
ingadozását jegyzi a termés.
Madarak hangjával hömpölyög a lég,
és eljönnek a dacos szelek,
lobos szemekkel kutatják a leggyengébb
virágot. Akkor legyen elég bátorságotok
kimondani legszebb nyaratok nevét.
2
Estére megszelídül a harag a szélben,
elszórja a fasorban a címzett nélküli,
szemrehányó leveleket. Szinte holtan
ülsz, fejeden a csönd glóriájával,
mintha itt sem lennél. Nem tudlak
szavaim csapdájába ejteni, hogy még
jobban megszeresselek.
Csak nézem, hová fakul szemed
fortélyos csillagképe? Olyan nyugodt vagy,
mintha a Tó hullámai benned énekelnék
a legszebb kánont. Keserűséged
villámain Isten köpése serceg.
Úgy ülsz, mint türelmes öbölben
a hordalék. Csak én látom féltett álmaidra
zuhanni szempillád súlyos redőnyét.
3
Újra építjük a várat. Sziklatömbökből,
hogy erős legyen. Verítékünk rajta pecsét.
Ma reggel az ajtón könnyedén
beköszön az ősz. Hellyel kínáljuk,
de nem marad. Nyomában felrikolt
a ködben bolyongó darucsapat.
4
Íme, itt vagyunk, akikről
már nem feledkezhetnek meg
az eső tűi, a batikolt falevelek.
Vagyunk az utolsó őrtüzek.
Szólnom kellene, mégis hallgatok,
pedig tudom, egyedül te vagy
képes felverni a parthoz lapuló hullámokat.
Éjjel felriadok, mert véredben hallok
kondulni egy vészharangot.
Nyitott szemmel alszanak az asztalon
hagyott tárgyak, csak szemüvegedről
szakad megállíthatatlanul az eső.
A tehetetlenség szonettje
Lenyugszik szemed fekete tengerében a világ.
Méltósággal viseled a tehetetlenség hatalmát.
Borostyánná alvad múltunk csillagképe, és
itt settenkedik a kert alatt egy újabb tél,
hogy zálogba vegye a virágok csókját.
Megszöknek az éjszakák, lelécel az ágy is
alólunk. Az álmatlanság olimpikonjai
vagyunk. Számoljuk a hőemelkedéses rózsák
zihálását a fény elhagyott kagylóhéjában.
Siess, mert elfut az idő a krónikás ég alatt.
Mindent neked adtam, ezért vagyok még.
Legszebb esélyeinket sorolom,
hogy marasztaljalak.
Mi lesz az utolsó szó amit elhallgatunk?
Dal az olvadásról - Gönczi Juditnak
Szíved behavazott síkságán kószál az este,
lábnyomából a csönd iszik. Titkolt nyarak
fejfáját faragja a fagy. Amit megtagad a fény,
azt a falra veti az árnyék. Szemed mély
vízében örvény munkálja a dolgok felszínét.
Az elmúlás kulisszatitkait rögzíted a sötétség
zsákutcájában. Ködös utak kísértenek,
tőrbe csal a vízszintes. Elűz és visszavár
a föld. Versenyfutásra hívja az örökzöld lián
az időt. A kerítés kiáltja ki a győztest. A hófúvás
nyelvórát kér a széltől, de folyton egyet szajkóz:
Kötöttségek nélkül könnyű a visszavonulás.
De új hajnal édesget magához, és egy rigó-
kiáltással megkezdődik az olvadás.