Fövényi Sándor - Főnys versei - 4
Születésnapomra
Amikor születtem, már vörös volt a napkorong,
és valamiért rettegve köszöntött a fény.
Talán szerette volna, hogy ez az apró poronty,
majd Isten lesz valahol a semmi peremén.
Anyám azt mondta, csillag hullt az első éjszakán,
ám királyok helyett csak a koldusok jöttek.
De elhozták nekem a messzi tájak illatát,
és én kacagtam az éjbe göngyölt földrögöknek.
Lassan felnőttem, dühödten, kegyelem kenyéren,
olyan lettem, mint a sárba tépett jázminok.
néha saját keresztemre vert a vérem,
és röhögtem, hogy magam előtt térdre rogyhatok.
Hiába gőg, ha mindig azt az életet néztem,
mely a villámok sújtotta alvégen lakott.
Persze vertem papot is, és öklömmel becéztem,
álnok imával zárt cifra templom ablakot.
Most itt állok talpig hófehérbe öltözötten,
vállamon pogány őseim feledett gyásza.
És tudom, hogy meghalt Isten, mert ahonnan jöttem,
ott az én nevem sírták a világ porába.
2013. február 25.
Követ a kőre
ezzel a verssel búcsúzom tőletek,
ezentúl sötétben élek mint a gyűlölet,
nem adtam el magam, kinek is fájna,
ha nekem nincs, másnak még lehet kabátja,
de minek a lélekfojtogató forró láz,
mikor minden szó engem gyaláz,
úgy érzem a most, olyan akár a gyerekkorom,
szíjjal, botokkal, bántó szavakkal álmodom.
sosem kértem, és sosem ígértem semmit,
próbáltam az embernél emberebb lenni,
de ha köptek, nem töröltem, toroltam,
nincs ház, akkor is ha van, hát tovább vándoroltam,
ahogy öregedtem úgy gyűltek köröttem a dombok,
apám, sok ősöm már vadgesztenyelombok,
és láttam nevem fakuló arannyal a kövekbe vésve,
virág helyett köveket hoztam, követ a kőre téve.
2013. február 01., 15:16:40
Lóna
fekszem az ágyon, köröttem csend,
mintha halott lenne ez a ház,
a vízcsepp sem koppan a porcelánon
kinn a konyhában,
és a vezetékekben sem szuszog a gáz.
számon szomorkás mosoly,
és csak bambán bámulom a plafont,
az éjjeliszekrényen gyógyszerek,
üres vizesflakon,
egyik helyen a lemálló tapéta,
száraz nyelvével semmit lefetyel,
azt hiszem lassan feladom.
régi szeretőim, most mind elém állnak,
a kihasználtak, az elhasználtak,
ma már mások rongyai,
bár vannak köztük tisztes családanyák,
a nappaliba képzelem Lónát,
ahogy téli zoknit köt nekem.
hiába van másik kedvesem,
ez tudom, hogy örökre elkisér,
akár az őszi szél,
mely szikkasztja könnyem,
így sója dér a fákon,
ezért az én földemen sosem havazik,
csak ez tép, mar, hogy valami mindig fájjon.
szaladni kéne, mindegy merre,
csak az itt, az ne itt legyen,
mintha a tapéta gyógyszert nyelne,
a vezetékből ömlik a gáz,
és zöld zokniban fut rohan velem a ház
valamerre......
2012. november 27., 11:17:33
Dunai ősz
ülök egy kőrézsűn, valahol Pest alatt,
és hallgatom, amit a lusta víz locsog,
néhány fürge fodor a kezembe harap,
ujjamon mégis mosoly mereng, holott
hideg van, tán' még az életem is fázik,
pedig lelkem jókora meleg nagykabát,
felriad a szél, a köd lassan szétmállik,
így látom az ártéri fűzfák kócos haját.
a csenevész akácos tenyerén vászon,
mert apró tőrein fennakadt a pára,
és az ezerszer szúrós tövisrokkákon,
készül már a vén ősz szürkeszínű sálja.
hajnalodik, a köveken árnyékom zörög,
akár a parthoz verődő konzervesdoboz,
és a napfény az örvényekben úgy pörög,
mint egér, amit jóllakot macska pofoz.
messze-messze kinyitja szemét az ég,
de még csend, a szél a várost átkarolja,
majd cserepekre töri a Duna tükrét,
és a villamoskerekek alá szórja.
2012. november 10.
Anyámhoz
félek, anyám elmegy a madarakkal,
pedig marasztalom szebbnél szebb szavakkal,
és ígérek neki álmot, mesét,
hogy minden reggel megfogom kezét,
ügyetlen imát, amit érte mondok,
ha fújja a szél, hát a szélnek rontok.
bevallom neki, még kisgyerek vagyok,
olyan, mint azok a furcsa angyalok,
kik törött szárnyakkal a földön járnak,
és örökké zuhannak, de sosem szállnak,
csak mennek kékesőben, vaslámpák ködében,
igen anyám, az vagyok, én vagyok középen.
és ha egyszer neveden szólít az Úr,
öklöm az égbe, így minden csillag meglazul,
hulljon le egy, mert nekem kacagtál,
kettő, mert ha vert az éhség, enni adtál,
a harmadik azért, hogy nem lettem szolga,
hulljon mind, előtted sorba, meghajolva.
2012. szeptember 19.
Senki vagyok
Pesten születtem hatvanegy telén,
már vén volt az éj, és épp havat hozott,
valami furcsát láttam anyám szemén,
mikor a hajnal vörös sarával szoptatott.
így lettem mezítlábas csecsemő,
akit kapualjba felejtett a sorsa,
csak vártam, míg fogam, körmöm kinő,
egyik majd életem szétmarcangolja.
most így ötven valahány évesen,
méla poétát játszok fel-felröhögve,
senki vagyok, sírtam temetőkben részegen,
mégis szívem helyén mintha mennydörögne.
és minden éjszakába beleüvöltök,
magányos vadként, ha vas csattan rajta,
örjöngve tépem lábam, véremben fürdök,
de csak a táj hallja, alig rebben a zajra.
itt fekszem rozsdásan, ahogy születtem,
mint valamikor régen hatvanegy telén,
azóta a hajnalok megalvadnak köröttem,
és a rojtos ég viseli fogam, körmöm hegét.
2012. szeptember 08., 18:19:43
Körúti nyár
a kirakatokban elkenődött színek,
celofáncsomagban fuldokló lila férfiing,
kassza csilingel, törött műköröm billeg,
vénülő kurva pár könnyű bugyit fizet,
egy próbababa hideg fagylaltról álmodik.
kinn a körúton tántorgó villamos,
előtte-mögötte ezüstös csiganyál,
és mint valami zörgő joghurtos doboz,
amit jóllakott macska pofoz,
kitárt ajtajából a járdára hull a nyár.
izzadt levegő hintázik a villanydrótokon,
néhány autó ásítozik a pirosnál,
és a Duna mint, gondos távoli rokon,
hűvös szelet cipel a rojtos fodrokon,
és kérdi a várost, tegnap mit álmodtál.
vad duhaj vihart, felelnek a fáradt házak,
poros ablakot mosó vihánc esőt,
langyos kora őszi éjszakákat,
hullócsillagként sárguló jelzőlámpákat,
így jobbkézszabály van minden nyári délelőtt.
2012. augusztus 02., 17:03:04
Utolsó szerelem
Már tudom, hogy örökre elvesztettelek,
nem lesz vén ebünk, s a térden kockás takaró.
Hajunkba' magányunk vitorláját kibontják a szelek,
és homlokunk ráncain bukdácsol a millió szálú ezüst hajó.
Én még talán írok a régi szerelmekről,
de ez is majd valami unott megszokássá válik.
Eszembe fog jutni, hogy szedert ettél a tenyeremből,
remélem fanyaríz' lelkem majd a kék messzeséggel játszik.
A jósnő hosszú, de keserű életet ígért,
emlékszem, akkor nevettem és nem hittem el.
Bár szerettem Istent, de az ördög csókolt véremért,
megkapta, s most visszaadja, amit e szomorú álom érdemel.
De ez az utolsó szerelem járt nekem,
éreznem kellett a kínt, s a gyönyörű ragyogást.
Ahogy a földön fekve, őrjöngve a sarat marta kezem,
mint megbukott színdarabban, olyan olcsó volt a búcsúzás.
Azt mondtuk vékony jégen táncolunk,
s téptük egymást, de hálni más karjába' háltunk.
Hittük, hogy hártya-létünk sosem szakad be alattunk,
ha mégis, akkor Jézusként mi is az aljas vádak tükrén járunk.
Add a szád még egy végső pillanatra,
az enyémről Júdás mosolya már régen lefagyott.
Tudom, hogy olyan lesz mintha a semmiben havazna,
kérlek takarj be lélegzeteddel, így forró illatodban felolvadhatok.
Főnys
2012. március 01., 22:52:35