SZILUETT
2010. március 9.
Mióta világ a világ, talán azóta létezik ez a kis falucska itt a Vértes lábánál. Apró házak kicsiny ablakai merednek mélabúsan az egyetlen, kihalt, földes utcácskájára. Porába lovas kocsik egymást keresztező keréknyomai rajzolják az itt élő emberek történeteit. Nagy a csend, csak apró neszek kísérik a némán közeledő este komótos lépteit. A nyári nap szolid mosollyal be-bekukkant a lombos erdő leveli között, de már valahol, a horizont túloldalán a hajnal hívogató dallamai csábítgatják. Még sietve, egy eltévedt pillangó keresi cikk-cakkban a hazafelé vezető út hátrahagyott molekula cseppjeinek illatfelhőjét. Amott fülesbagoly forgatja a fejét, rám se hederít, mintha csak egy múló pillanat lennék.
Állok egymagamban, rácsodálkozom e meghitt lét varázsára, miközben pillantásom merengve követi a szürke út kanyarulatát, mely meseszerűen illan tova a végtelenbe.
Igen, emlékszem még, ahogy kitárt karokkal szaladsz felém, mezítelen lépteidre, a felverődő út hamvára, mely lábad fején megpihent. Igen, emlékszem még, ahogy megpördülsz előttem, tarka szoknyád táncára, miként keltett riadalmat a sütkérező galambok között, tovarebbentve őket. Igen, emlékszem még, amint hátravetett fejjel kacagsz ezen, nevetésedben pedig ott volt elbújtatva az örök fiatalság. És még emlékszem, forró csókod ízére, a szemedből áradó tűzvillanásokra melyeket könnyeid tartottak kordában.
Az árnyékok hosszút ásítanak, miközben nappali bogárkák igyekeznek szapora léptekkel titkos búvóhelyükre. Az egyre közeledő alkonyat hűvöskés szellője meg-megböködi ingem gallérját, indulásra noszogat.
Tudom, lassan mennem kell.
S míg erőt gyűjtök, addig a múlt megszokott cselével közelit, összeolvad a valósággal, víziót komponál, elnézően rám sandít, majd újra csapdába csal és elbizonytalanít.
Talán igaz se volt kezed érintése kezemen, talán igaz se lehet, hogy ott a kanyar végén sziluetted vibrál felém szüntelen...
VÁGYAKOZÁS
2010. április 16.
Ott éltél fenn a magasba szökő hegyek, erdővel sűrűn benőtt páradús szirtjeinél, ahol csupán egy árva, boltíves fahíd vezetett hozzád.
Nap, mint nap a fenyvesek árnyékot adó félhomályából néztem a hídra felvezető ösvényt és elmerengtem, mi lenne, ha egyszer átkelnék hozzád. Sokszor láttalak rajta, napernyődet kezedben tartva sétálgattál a kopott fadeszkákon, a tűlevelű fák morajlásai, hetyke nemtörődömséggel szegődtek melléd.
Bátorság! Mondogattam magamban, de misztikus lényed oda merevített a rengeteg ózondús hűvöséhez. Titokzatosságod félelmetes és kihívó volt egyszerre, szépséged pedig a naplemente, ámulatra méltó csodájával vetekedett.
Olykor cinegék pihentek meg a híd korlátján és rozsdabarna mókusokkal incselkedtek, de félelmet nem mutattak, mikor csendben ellépkedtél mellettük. Egy napot sem hagytál ki, mindig eljöttél köszönteni a gyönyörű természetet. Amint megjelentél, a nap sugarai rögtön előbukkantak a felhők fodrai közül s szikrázó fényszőnyeget terítettek lábaid elé. Ilyenkor egy halovány mosoly suhant át sápadt arcodon, mellyel nyugtáztad az égi csillag hódolatát.
Bensőmben lüktetett a vágy, ajkam hangtalan szavakat kiáltott feléd, de csak lestelek félve, mint megszeppent gyermek a valóságot. Jöttödre eltökélt kurázsim - mintegy varázsütésre - elbújt a másnap függönye mögé és onnan kandikált ki. Holnap, ismételgettem magamban mindig, majd holnap már biztos lesz merszem megszólítani téged.
Aztán egy csendes őszi nap után, amikor a hold áttetszővé válik és az idő szemlesütve kér elbocsátást, nem jöttél el. Csak vártalak, vártalak és vártalak még, megannyi izgatott napon át, de te, soha többé nem sétáltál át a hídon...