Emily Bronte: Az éji szél
Fordította: Rossner Roberto
Langymeleg nyári éjen,
Ablakomon hold ragyog,
S a nedves rózsafákon
Csillognak harmatok.
Némán ülök, merengve,
Hajamhoz ér a szél;
Tündöklő égről, s békésen
Alvó földről mesél.
Nem vágyom épp szavára,
De suttog szüntelen:
„Mily sötét lesz az erdő!”
Súgja sejtelmesen.
„Én szólok, ha lomb susog,
Kis álom-hang kering
Sok milliónyi, s mintha
Lélekkel bírna mind.”
„Dalnok, csitulj el! – szólék –
Fülem, bár élvezi,
Csak azt ne hidd: zenéjük
Elmém elérheti.
Játssz illatos virággal,
Fácskákkal is lehet;
De bennem hagyd magára,
Mi ember-érzület.”
Ám békén nem hagyna már:
„Ó jöjj! – s csókkal jelez –
Erődnek ellenében
Hagyd, hogy meggyőzzelek!
Nem voltam-é barátod
Mindig, ki hűn szeret?
Az éj hulláma volnék,
Ki játssza e dalt neked.
S midőn szíved már nyugoszik
Sírkerti kő alatt;éááááááá
Lesz majd időm a gyászra,
S néked – hogy légy magad.”
Emily Bronte:The Night-Wind
In summer's mellow midnight,
A cloudless moon shone through
Our open parlour window,
And rose-trees wet with dew.
I sat in silent musing;
The soft wind waved my hair;
It told me heaven was glorious,
And sleeping earth was fair.
I needed not its breathing
To bring such thoughts to me;
But still it whispered lowly,
How dark the woods will be!
"The thick leaves in my murmur
Are rustling like a dream,
And all their myriad voices
Instinct with spirit seem.
" I said, "Go, gentle singer,
Thy wooing voice is kind:
But do not think its music
Has power to reach my mind.
"Play with the scented flower,
The young tree's supple bough,
And leave my human feelings
In their own course to flow."
The wanderer would not heed me;
Its kiss grew warmer still.
"O come!" it sighed so sweetly;
"I'll win thee 'gainst thy will.
"Were we not friends from childhood?
Have I not loved thee long?
As long as thou, the solemn night,
Whose silence wakes my song.
"And when thy heart is resting
Beneath the church-aisle stone,
I shall have time for mourning,
And THOU for being alone."