Csonka János versei

Vigyél el

 2011. szeptember 19.

Szép, rózsás magányt szedtem,

a kertből hoztam a szobába,

itt ül mellettem a teagőzben,

árván, egymagában.

Földbe zöld szárát tűzve,

tegnap még a rúzsos alkony leste,

szelíd csendben olló penge

metszetét keresztezte.

Zavaros cseppek öntözik,

mint eső az évszakot függönyös ködben,

félénk szirmát estére asztalra teríti,

gyönyörű kalapját földre pödörve.

Vedd öledbe bánatom,

Te karcsú nő, rabló kezed vigyen,

én is csak ember vagyok,

lassan hervadó éveimmel.

Magunkról magunknak

2011. június 25.

Tengődő önmaga szobrot áll,

nyűgöt nyomott vánkosára és elaludt.

Ki görcsön emlékekkel emigrál,

arra ma, az ég villantja a vakut.

Vedd hátadra a világot,

főleg az elveszett boldogokét

vedd és vidd, s mit néma szád adott,

legyen csak hagyaték.

Szél akadt a házfedélbe,

este van már, alszik az alkony a dombokon

gazdag a te lelked erszénye,

amid volt, ahhoz mindenki csak rakott.

Ajkad nincsen számra szabva,

meddő a medre és száraz szó van abba,

kinek ékes verse rongy ruhája,

szíve piros zászlaját, hiába lobogtatja.

Távoli gondolat

 2011. augusztus 15.

Együtt leszünk, együtt ma még,

együtt a vén semmivel,

ennyi jutott, ennyi csak,

ami volt, most foszlik el.

Én már nem leszek,

tollat ejtek, tollat és papírt

nem írok, nem beszélek,

átölelem a gyilkos kínt.

Tüdőm még sóhajt,

csak egyet, s nem kérdem miért,

miért a bánat, miért van itt,

miért elém rakja a hosszú sínt.

Legyen udvara a fájdalomnak,

legyen, és benne acélnyelv és szablya,

ne börtön, kínos öröklét,

szántsa föl kedvem az ég, villám hasítsa!

Elkékülten és hidegen köszöntsön,

ne vigyen több kísértésbe,

s ti nincstelen évek jöjjetek,

folyjatok belém, de tiporjatok is össze!

Én már nem hiszek,

nem tudok, eltűnök és nem leszek,

a hideg lesz kabátom,

a hideg szemetek.

Szenvedésre szépeket,

feledésre szép megnyugvást, ha kérhetek,

borostyán ágyat, puha koszorút,

zsenge ölelkező földet.

Gondolatfestő

 2011. március 19.

Nézz

felnövekvő - ágaidra,

ahogyan a napsugarak pácaiban

piroslik az almabor,

olykor eső termést mos

és zöldül a mező,

bokádig ér a tavasz.

Ha fa lennél, nem faragnék

belőled kályhámba,

ahogy a szél szedi mohón

apró virágaid,

úgy ember ne tegyen markába!

De ha gyümölcs lennél,

ízed negédes édenét

az érzések poharába gyűjteném,

és óráim alatt kiinnám,

mint aki csókot szűrne száján,

s ajkad lenne ajkamon

megvetett puha párnám.