Purzsás Attila  versei:

Felhőjáték

Ülök a parton, a fehér felhőket nézem,

némelyik, mint tejszínhab folyik szét az égen,

fodrozódik bele egyik a másikba,

ráfolyva a fákra, a Napra ásítva.

Már káprázik a szemem oly sokáig nézem,

s gondolataimban mind formákba képzem:

egyik, mint vitorláshajó úszik az égen,

lobog a fehér vitorla a tengernyi kékben,

a másik cigarettafüstként száll ide-oda,

majd egy repülő szárnyán foszladozik tova.

De lám, mi az a feketeség amott az ég alján?

Benne cikázó villámok, mint millió talján

ördög, gonoszkodik a nyári napsütéssel,

borítva rá fekete paplant dörgedező kéjjel,

s lesz a nyári napból csúf fekete éjjel,

öntve szakadó esőt szerte-szanaszéjjel.

De mily` gyorsan jött, úgy süvít is tova,

mint nyugodt prérik megbokrosodott lova,

s vágtat el messzire a végtelen égen

fekete maszatként a tiszta kékségben.

Készül már a Nap is, elköszön a mától,

színezve az ég alját egyre lejjebb táncol,

s a tűzvörös korong eltűnik komótosan,

magára húzva éjpaplanát, lepihen lassan...

Ébredj kicsim

A hajnali pára még

az erdőszélen lebegett,

elnyúlt az éjszaka,

a pirkadat keresett új teret,

percről-percre változott,

formálódott a táj,

az éj utolsó fekete csíkja is

felszívódott már.

Lassan láthatóvá váltak

a természet gyűrött szövetei,

ébredezett a környék,

lágyan kisimultak vonásai.

Millió tarka pillangó

rebbent fel a szélben,

mint szárnyra kélt virágszirmok

tűntek el a messzeségben.

Apró katicabogárka

egy fűszálon ringatózván

gyöngyöző harmatcseppekkel

küzdött némán,

a kicsiny vízcseppekben

mint millió tükörben

nézegette pöttyeit

büszkén merengően.

A fák ágai közt lassan

átsurrant a nap sugara,

mint jó anya gyermekét,

a tájat simogatta.

Felpezsdült az élet,

mozgásba jött a láthatár,

milliónyi élet tudta

- mintegy jelre -

mozdulni kell már.

Felébredt az erdő,

s a kis folyó hűs vizében

megmártózott a napsugár is

azon melegében.

Ébredj hát, kicsim, te is, vár egy új reggel

és szerető ölelésem, mi már sosem enged el.