koma versei:

fonalak

(Forrás: http://fotozz.hu/teljes_kepet_mutat?Foto_ID=212228)

lombjukat földbe rejtik most a fák

lassan visszaszivárognak a könnyek

összegyűrt lepedő lett a világ

hegyek fölé magasodnak a völgyek

reccsen fájdalmasan a nyelv

dióhéjakból pattannak ki a szavak

minden csontossá vált kéreg mögött

zsugorított, kiszáradt emberi agyak

égre meredő barna pókhálóként

lustán vékonyodik el az élet

ragacsos fonalak földhöz rögzítenek

pedig zuhannék neki a fénynek

taszít a gravitáció

lábam alá lassan ég kerül

angyalként akartam élni eddig

...most halni szeretnék emberül

sétára hívtak a zajongó tavaszi fények

fákon fakadó rügyek ragyogó mézga-dalai

olyan jó volt a dermedt téli csend után

valami életet hallani

szivárvány-szárnyú zümmögő-zajok röpködtek mindenütt

az újjászületés zengett fülembe

harsogó fényeivel simogatott a zenitre hágó napkorong

szél érkezett és körbe futott nevetve

az önfeledt pillanatokban megfürdettem

fáradttá aszott testem

kábultan, szédelegve álltam

ragyogott az ég felettem

szikráztak a fények

vakított minden visszavert sugár

hidegek és élesek voltak még a kontúrok

a halott-fehér tél után

még érezni lehetett a fagy leheletét

még hallatszott a hó-roppanás

de már csak emlék volt mindez

már átjárta lényünk a ragyogás

már biztos volt a győzelem

már ünnepre gyűltek az élők

már zöldről kezdett mesélni a föld

és langy esőt ígértek a felhők

2010. április 10., 06:39:38