2011. március 19.
Most akármit mondanál, úgysem hinném el. Inkább hazudj csendet, - de csak az igazat szóld - ne hagyd nálam árván ringani a szerelmet. Csupasz ágakra zuhanó fényekből lopj körém villanásnyi reményt, hadd lássam arcod minden rezdülését. De ne késs, érj mellém, hisz ott várlak ahol a múlt a jelennel összeér.
Pillantásod mögé akarok veszni, elbújni hangtalan, - ne fordulj el, csak a tegnapot vetkezem - mert ez az idegen, zajos idő eltakarja az alkony arcát, míg engem könyörtelen, percről percre kitakargat.
Fázom, mint síró szélbe kapaszkodó csontkarú fák, rajtuk varjútestben himbálódzik az idő, - átkozott, céda magány, hess… - roppan bennem minden szívhanghoz hasonló, életnyi dobbanás.
A vagy, és a nemlétezek határáról üvöltök feléd, és néha félek ezektől a befele fájduló szavaktól, nem tudom, hogy most mi vagyunk, vagy csak te voltál mindig, és én majd valamikor leszek, talán másban tükröződve, vagy hozzád visszahajolva a tegnapban. De most nincs előttem, és nincs utánad. Az egyszer-álmodott ezerszínű világban se irány, se út.
Emlékekből menekülő árnyak lépteit nyeli el a horizonton szétterülő végtelen. Félelemmé kuporodik idebenn a várakozás, két sóhaj közt a múlt körbefon, nem enged, bilincsként szorítja két kezem, minden mozdulata fáj.
Elrejtett álmainkra vetkőzve kergetnek az érzések, érintések. Gyere közelebb, nézd, Göncölszekérre ültek a játszani vágyó isten-gyermekek. Látod a láthatatlant? Hunyd le szemed, érintsd kezeimmel az érinthetetlent, emelkedj velem az ígéreteken túlra, halld a hallhatatlant, s találj rá a ki nem mondott szavainkra.
Felettünk mélysötét az ég, rajtunk keresztek súlya, - enyém, tied, mienk - árnyékuk visszanyúlik a tegnapokba.
Kuporodj hozzám – mint anyjában a gyermek – lélegezz (be)... még… még… Arcomon rám csókolt néma csendek illata, íze, az est kitárulkozó szárnya mozdulatlan a lopott fényben. Örvényekbe húz ölelésed, vágy ívébe feszül testem, beléd simulok. Zuhanunk a szédületbe.
A percekbe suttogó pillanatok lassan átringatnak valami másVilágba, az ébrenlét és az álom határán, súlytalan lebegve, szíved átlüktet csupasz testeden, mezítelenségemhez érnek az éjbe született árva csendek. Csitulj ölemben alvón, ma már nem születhetünk újra, keresztünket Isten örökre szívünkre rajzolta.
Tavaszodik odakinn, idebenn hangtalan záródnak a hideg falak, körülöttünk szűkül az idő, fogy a levegő. Az ablakra rajzolt jégangyalok a hamisan fénylő napban lassan leolvadnak.
Talán így múlnak el a gyermeki álmok is az összeomló, hajnali ég alatt, ott ahol a múlt a jelennel összeér…