Tövismadár
Csöndben párolog
rólam a tegnap
s a botcsinálta látnok
(ki nem ígért tépett jövőt)
most nagyon mélyen hallgat
míg az óra rágja a kemény percet
s a huzat szürke füstöt kerget...
Fészket rak a hűvösség
a csontkalitka mélyén
szabadulni vágy
az ezerszer
becsapott
piros tollú
csapzott
madár...
Léleklékek
1.
Szemeimben kopjafák merednek a múlt hamvain.
Sűrű erdejüktől nem látom a jövőt,
ködben oldódó jelenemre
erőtlenségem borít rongyos szemfödőt...
2.
Balga fejjel azt hittem:
küzdeni vagyok a földön
Tán épp a ma reggel az, mikor
halóruhámat felöltöm.*
3.
Bűneim rég beszántották
életem száraz napraforgószárait -
Tanulsággá porladt humusza
táplálja versek százait.
4.
Ócska egy mondás:
"A felhők felett mindig süt a nap."
Ugyan kit vigasztal, mikor
életem úgyis árnyékban maradt?
5.
Mily pihentető is tud lenni
néhány percnyi tűnődés...
Üvegcsendemet magány követi
akár a bűnt a bűnhődés.
6.
Nyirkos magány szorongat,
ködnehéz az éj
sóváran szomjazok álmokat -
a csend az égig ér...
(2009. december 1. * halóruhának nevezik a Dél-Alföldön az utolsó ruháját az embernek.)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Itt felejtett a nyár
Aranyos gúnyáját magára vetve
Hátat fordított a bús nap
A rávarrott nyárral csendesen
Elballagott a hegyeken túlra
Bágyadt sugarával intett nekem
Mint aki nem jön erre újra...
De itt felejtett néhány levelet
bár lent a néma avarban,
lábam nyomán, mint rendesen
hűvös, bús szél jajong
őszbe szürkült reggeleken
én is úton vagyok...
Magányom is feltámad, mint a szél
Mellettem hallgatagon andalog
A fejem fölött összeboruló fák
lombjain a fény egy utolsót ragyog
Még itt vibráló melege nyomán
Egykedvűen én is tovább ballagok
Nyáreste
Telt bujaságban tombol a nyár ma
Alkonyi naptól izzik a táj
Zöld-színezüst levelével a nyárfa
Bűvöli csöndben az esti határt
Fecske cserél denevérrel a légben
Csacska cikázó táncfigurát
Távoli tónak a fény-haja lebben
Szél bodorít neki lágy frizurát
Lenget a felhő fátyol ezüstje
Izgat a fűszeres éji kaland
Hangulatos kis padra leülve
Illatozó hárslombok alatt
Hajnalig álmodat őrzöm
Lengedező hűs szellő
Integet száz falevéllel
Hozza meg illatos álmod
Lopva a balzsamos éjjel
Csillog a félhold csónak,
Csúszik a csillagos tóra
Álmaidat tova hulló
Csillag váltsa valóra
Hajladozó liliomnak
Csordul harmatos kelyhe,
Távoli lámpán táncol
Tétova éjjeli lepke
Vízimalom kerekével
Gyöngyhajú csermely játszik,
Kismadaram puha fészkén
Félelem nélkül alszik.
(Nyári antidepresszáns gyógyszernek szántam.)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Örökké veled
Mióta elsodort mellőlem az élet,
A sorstól szerényen annyit kértem,
Lássam újra igéző pillantásod,
Mint egykori édes első ajándékod.
Hát megadatott újra égő szemedbe nézni,
Abba az egybe, melyet felbírsz még nyitni...
Szó itt felesleges, hisz nem is telne
Egyetlen tüdőd így is túlterhelve.
Mint egykor, elém sem jöhetsz már
Karcsú lábaid kénytelen feladták...
Szép kezed ernyedten nyugszik
A tolószék karján...
Egészségemet irigyelnéd talán,
Ha nem éreznéd, titkon
Engem is zabál a kegyetlen
Programozott halál.
Hisz egyazon pohárból ittunk mindketten:
Életet, szerelmet, mérget mérhetetlen.
A fekete szárnyú angyal ránk vetette szemét,
Hogy elrabolja régi vágyaink értelmét.
Mindketten tudjuk, mégsem győzhet soha,
Szerelmünk örök, hallhatatlan csoda!
Mert akkor is, mindig is egymásé leszünk,
Ha megszűnik végleg dobogni a szívünk.