Hangulat-temetőben
tipródik emlékezetem,
a régebben történteknél
csendes áhítattal mereng;
mit és miért kellett temetni,
mitől volt oly nehéz szeretni?
Gondolatban mindig hozzád érek,
így lett múltunk énem fájó része,
olyan vagy, mint szájban a seb,
melyre a nyelv folyton odatéved.
Eszem próbálja a feledést,
törölné emléked sajgó érzetét,
de az ész csak balga gyermek,
lázadó, felnőtt vágyak visznek.
Volt s van közt bűvészkedem,
ragasztanám, ami összetört,
homályban táncoló arcod
egy kihúnyt valósághoz köt.
A szám néma, nyelvem dadog,
mindent a képzeletre hagyok,
mely önálló életre kel, s
a remény színeibe mártott
varázs-ecsetjével megteremt.
Igaznak látszol!!! Feléd nyúlok,
ám csak színeket találok;
fantom-tested szertefoszló,
szívem sírjában porladó,
szomorú illúzió...
Fullánk rovata (fullank.virtus.hu)
Nem kértem én anyát és apát,
szelíd erőszak szült a Világba,
úgy lettem az emberi faj tagja,
ahogy esőcsepp választ tócsát.
Osztoztam milliárdok sorsán,
melyben életnek halál az ára,
hitem kevés volt az igazságra;
fennakadt létezésem titkán.
Életem, bár félig sem enyém,
mégis magaménak szeretném.
Végül mindent elveszítek.
Nyúlik az idő s nem lassít,
jót és rosszat egyként elhajít.
Így fogynak el az életek.
Fullánk rovata (fullank.virtus.hu)
Egyedül járom az utat,...alkonyodik,
csípős szél marja finoman arcom bőrét,
majd otthagy, a fák ágai közt motoszkál,
némán lógó leveleket rezegtet lustán.
Az országút végtelen, poros szalagja
messzeségbe veszve kígyóként kanyarog,
a lenyugvó Nap zárt ablakok tükrében pózol
s a félhomályban hosszú árnyakat rajzol.
Néhány fény-nyíl táncolva fényporrá válik,
ők a feltörekvő est utolsó, vértelen áldozatai:
minden naplementében szomorúság bújkál,
bánatában kicsit talán megáll a Világ...
Felnézek a tölgyek sötétedő lombjára,
kusza zöldjük olyan, mint fátyol takarása,
melyből női arcként bukkan elő a Hold,
arcán ezüst félmosollyal a fák fölé hajol.
Ezüstje végigfolyik az ágak száraz bőrén,
fénycseppeket hagy levelük zöld erezetén,
az est árnyai tolvajként viszik a nappalt,
kísértet-színbe vonva fákat, bokrokat.
Valahol messze egy harang szól búsan,
hangja lomhán úszik a levegő-óceánban,
nem hagy maga után nyomot...oly elhaló,
mint az ablaküveghez ütődött pillangó.
A holdsarló eltűnik,...aztán felbukkan,
homályos égen futó felhők szakadásában.
Szelíd csillogás ömlik el,...fénye körbefog,
megállok,...elbűvölve nyújtom a pillanatot.
Fullánk rovata (fullank.virtus.hu)
Ültem...mélyen magamba süppedve,
sokadszor ömlött rám múltam
felgyülemlett keserűsége.
Valami csavart belül, elöntött,
fojtogatott, rámtiport és összetört;
mintha szomorú elefánt lépkedne.
Vállam önálló életre kelt: rázkódtam,
ahogy magában álló fa szélviharban.
Feszítő érzések tömege
igyekezett kitörni testemből;
kövér, sós cseppekbe ágyazódva
jelent meg szemeim sarkában,
majd arcom barázdáin át
legördült nyakamba...Sírtam.
Bőröm fakó-nedvesen csillogott,
megtörve hagytam, hogy bánatom
szürke bársonya bevonjon.
Reménytelenség boltozódott fölém.
Nem igaz, hogy a sírás segít,
csak vizes lesz az arc...
és marad lelkem kolonca
keserűségtől átitatva.
Nem megkönnyebbülést hoz,
....inkább legyengít....
az arc merev lesz...a szem ég,
lecsüngő, görnyedt vállak, s
üres tekintet sötéten mély árka
marad a belső vihar nyomában.