A versek feltöltése nem időrendi sorrendben történnek, a különböző

szerkesztő programok összeférhetetlensége miatt..

****      

Egymásba dőltek a fellegek

Egymásba dőltek a fellegek,

valahol kivert kutya csaholt,

a hajnal is beleremegett,

karjaiban megfonnyadt a hold.

Szél zizzent, a fény bekönyökölt,

vér pezsdült hulló tűz aranyán.

Félig ébren párnáim fölött

őrzöm az éjt, aludj még anyám.

Leslek óvón, mikor megmozdulsz,

hallgatom lélegzetvételed,

ahogy hegycsúcsokról völgybe hullsz,

meglopom álmod, hogy veled legyek.

Messze jársz, visz hazáig a vágy,

három nap a világ, míg itt vagy,

neked idegen föld, ingovány,

-tudom- ölelő kar otthon ringat.

Hajnalra vársz csak nap-nap után,

míg velem vagy s gyermek leszek én

kamaszos hittel, félszegen, sután.

Az ifjúságom, ha jössz, visszatér .

A verset szerzői (Copyright) jogok védik.  A továbbpublikálás, megosztás  a szerző előzetes engedélyéhez kötött. Forrás:  http://www.artpresszo.hu

2012.06.18.

Földbe gyökerezve

 2012. június 16.

Hordtam neki ölben a fényt

mikor sötétség borult rá

s földbe gyökerezett vadvirág-illata

amit a vágy kisimult égre festett

gyógyír volt ez neki és nekem

ábrándnyi éhgyomorra

ablakáig kúszó vad borostyán

hajnal-szaggatta leheletnyi csend

éltető remény

fájó kiábrándultság

Emléke

ma is űrt hagy bennem

betölt s elbűvöl ahogy fénye egyre jobban éget

magamat vádolom mindenért

ha fenn a mennyben járok

s kérdőre von Isten

megvakulok érte

S addig

addig hagyom hogy földbe gyökerezzen

mindegy ő éltet vagy én éltetem

tudom

mikor rám törnek a kisírt-szemű álmok

anyám sír bennem

s én könnyezem

Mementó

Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt

ajkán szelíd csendben

harmatos dal fakad

megfáradt levelek közt

elalélt

a szél

titkon dédelgetett

vágyairól beszél

füstezüst hajára koronát von a Nap

játszanak szemében

villódzó

sugarak

Szívembe így került

fájón vérbe marva

mint cizellált betűk az ősi aranyba

így bukkan ma is fel

így marad meg nekem

mint fénylő égi jel mennydörgő éjjelen

félbetört varázsa

amit a sors adott

bővizű forrás ma

felüdít

szomjat olt

Őrzöm féltett kincsként

míg a szívem dobban

szomorú

szép szemét

fenn a csillagokban

keres-édes szavát

viharba kiáltón

könnyei harmatát a nyíló virágon

Ő csak ül a kertben

égi hársak alatt

ajkán szelíd csendben mindig

hallom a dalt

mint örökké vált hang a szakadt

lemezen

mélyen sebet szántnak

testemen

lelkemen

s látom hogy integet

mint régen ugyanúgy

még a mennybolt felett millió

csillag gyúl

újra vele vagyok

már fogja a kezem

elment Ő

itt hagyott

miért

nem kérdezem

csak lehullok elé mint az őszi zápor

megfürösztöm testét

az égi párnákon

s a fénylő messzeség

mély álomba repít

Összerakom mindég

széthullt

emlékeit

Kőbe zárt kesergő

(Halottak Napjára)

Kőpalástodon galambok ülnek,

mohazöld fátylat ereszt rá a köd.

Ma is hallom, hogy sír, hogy reszket

a kifeszített csont-fehér idő,

a félbemaradt csillagmozdulat,

kezed tört íve, ahogy aláhullt

fáradtan az örök csendre,

mikor magához hívott az Isten,

hogy arcába nézz a Napnak,

mielőtt halhatatlan leszel,

s ízekre szed a föld méhe.

Mert belőle vétettél,

-tudom már-

imára kulcsolt könnyek közt

rendezgetem márvány ruhád,

az összefércelt virág-pillanat

tétova gyengeségét,

hogy erősnek láss Anyám,

s porrá lészen minden,

ahogy az ige szól

midőn befejeztetett.

Látod, jéggé dermedtek a rózsák,

a csillagok megolvadtak.

Lázas vacogást szül a lélek,

mikor égő fáklya a test,

önemésztő árnyalak csak.

Késő a jaj, a megbocsájtó ima,

gyertyalobbanás.

Hiába gyújt megbánó fényt a szem,

idegpályákat rángat, tévelyeg,

keresi bűntelen önmagát.

Nincs kezdete, nincs vége,

csak a szétzuhant pillanatot

hurcolja, őrzi itt kitartón

a széllel perlekedő morzsalét.

Parányi tűz, kristályvarázslat,

álomkép, gyászláng a csend.

Felsajdul bennem bárhová lépek

s megvakít a múlt, ha visszanézek.

Sejtelem, rejtély minden szó,

ami számvetésre késztet,

a sírhant, a tört koszorúk,

egy kézvonásnyi jel kőüzenete,

a pergő aranymázban,

megmásíthatatlan

és örök.

Mondd, mit ér a könny, a sírás,

holt virágok bánatüzenete mit ér?

Kérdésre sóhaj a válasz,

mozdulatra mozdulatlanság,

csendre jajkiáltás.

Életre halál.

Nem segít azon, aki nincs már,

rajtuk nem fog se áldás, se átok,

megbocsájtanak, hogy megbocsáss

némán mellükre szakadt földdel.

Ha fejet hajtasz s letérdepelsz

sebeidet sebeikkel gyógyítják,

mint összetört orgona

holttá vált hangját az éter

mennyekig szállva, szétszóródva

a lélek húrjain a trónusig fel...

A perselybe dobott fillérekért

nem jár több feloldozás,

hisz garasnyi tér csak az oltár

s minden kimért szerep.

Díszlet, áhítat,

mit a sors ad egy életért cserébe

kesergő hitben,

hisz gyarló az ember,

akár bűnös, akár bűntelen,

csak tévelyeg, útját veszti sorra.

Imát rebeg önmagáért, mert esendő.

Magát vádolja és magát menti fel,

mintha önön sírja előtt állna.

Túllép Istenén, s csak hiszi,

hogy legyőzhetetlen, hogy óriás,

hadakozik élettel, halállal

s mindkettőtől fél

homokszemként lebeg nyitott tenyerén,

várja zuhanását.

Ítéletet mond mások felett,

lesi a bedőlt sírokat,

csupasz kereszteket,

s megjegyzi, hogy ki járt itt.

Mióta elmentél, nem eresztelek.

Elvittelek magammal téged,

csillagzatom tartópillérét,

kiömlött zúgását a harangoknak

emlékeim kegyhelyére,

hogy tovább éljek

és élővé faragjam szobrodat,

megtanítsalak újra járni,

ahogy te tetted ezt Anyám,

mintha halál sose lett volna,

csak a végtelen élet, amiről meséltél

s én elhittem minden szavad,

ahogy ma is, mert nem hinni vétek.

Mit számít, hogy megöregedtem,

hogy egyidős vagyok veled,

s elloptam arcod ráncait,

szemedből az ég tiszta kékjét,

hogy mosolyoddal mosolyogjak,

könnyeiddel sírjak,

s hangoddal kiáltsak. Ne még!

Hordom kettőnk sorsát, míg élek.

A tiédet már s még az enyémet,

mégis tőled kérek tanácsot

bolyongva erények és vétkek közt,

míg az éj sötétje hull s betemet,

hogy összezúzza üdvösségem.

Nézz le rám,

már hagynám, hogy korholj,

hogy minden percem számon kérd.

Eltűrném azt is, hogy megalázz,

hogy általad sújtson le rám az ég.

Lassan erősödik a hitem,

ahogy gyérül bennem a kétség,

mit kivárni nem volt erőd,

kiérlelte azt a hűvös messzeség,

belém marta a zord idő,

hogy tudjam, addig élhetek,

míg bennem létezel és befogadsz.

A rám ruházott juss jogán

viszem tovább békéd s haragod,

hogy halálos kínnal is tudjak élni

s mi eddig éltetve táplált,

-ösztön, kényszer, felismerés-

keserű nyugtot teremtsen

békémmel s haragommal

végig a feloldozásig.

Megyek veled.

Indul a Föld,

S hová szem nem ér fel,

megvakít az ég.

Hosszú az út, ne aludj még Anyám,

hisz eleven sírod vagyok,

magamban élőn beástalak.

Ma neked adom ezt a napot.

Így várja el illem és külcsín,

talmi tűz, pásztázó csalfa fény.

Megmutatom porszem önmagam,

s téged az én Istenemnek,

ahogy lelkemmé válva

látatlak ma is,

mikor felbukkansz bennem.

Lázadok csak, emésztem a lángot,

mely lobog s összeköt

a síron túl, s innen.

Ami volt, s ami lehet még.

Az élet.

Itt vagyok, s itt vagy te is,

elhoztalak téged, ideértem

egy szál virággal

ahogy minden évben,

hogy élőből itt kiterítve

újra lássalak.

Seres László

Minden a régi

2010. szeptember 11.

Ha a szemem lehunyom,

minden a régi,

amit bezár

s foglyaként őriz:

az emlékezet.

Köröttem hamvába dőlhet

a világ,

nekem így marad meg mind.

Dühöngj csak lakópark,

pláza-orkán, aqua-sikló,

toronyház, kristályég,

roncsderbin kicsorbult táj.

Ígérhetsz szebb jövőt,

nem érdekelsz.

A megcsapolt múlt

értéktelen felszín.

Ha lehunyom a szemem,

nekem ott a liget, a tó,

a pad, ahol vártál, ahol öleltelek.

Vakká válva ma is

vonzza a lelkem

az utca, a tér, a ház

s benne te, meg anyám

életre szépült vágyban

reménytelenül,

mert ki kell nyitni szemem,

akkor is, ha fáj, s félek,

hogy ott állok újra

majd magamban

egyes egyedül.

Nem kérdezek semmit

2011-01-10 19:49

Nem kérdezek semmit, mit is mondhatnál,

hisz gyolcsból szőtt szólepled az álca.

Ellobbant tarlótűz hamva a nyár,

avarba hullt álmaink románca.

És a kérdéseket se magyarázom.

Önző vagyok, hogy boldogabbnak láss

magadnál, akkor is, ha megalázol

s elemészti szívem a hallgatás.

Mit elvettél, már nem adhatod vissza.

Mélybe zuhantam, mint a kőszikla.

Még beléd kapaszkodom, mindhiába.

Nem kérdezek semmit, hogy visszakérdezz,

elsiratlak mielőtt...visszatérhetsz

újra társnak. A társtalanságba.

• Seres László alkotásai

Apámról

 2011-01-07 13:07

Apámról nem tudtam,

mikor szeret.

Engem.

Féltestvérét a fiának,

vér szerinti kölykét,

mert az voltam én.

Bátyám és húgom közt.

A középső gyerek.

Pedig szeretett,

visszafojtva érzelmeit,

hogy ne is lássam,

ahogy sorba vesz minket

és az időt, mely rangot adott.

Bátyámtól indult a húgom felé,

vagy tőle a bátyámig,

hogy megossza velünk magát.

Én mindig köztük voltam,

mint az átlag.

A se nem kicsi, se nem nagy,

az ebből még nem, abból már igen,

adok, kapok

tépelődő kis suhanc,

mint folyó partjai közt a híd.

Átcsapott rajtam a szeretet

iszapmély melege,

rám emelte borús felhőszemét

derengő napjáról

s átszökött a fény hatlámpás szembe.

Jött viharléptekkel,

mikor leállt a munka

s hozzánk sodorta a déli harangszó.

Anyám mindig ebéddel várta

kipirultan, hogy mit alkotott

reszkető varázsa a létnek

szinte a semmiből.

Apám szerint csak egy tál étel volt,

összeütött.

Ideje se volt, hogy tudja, mi az

és élvezze ízét a csodának,

mintha a mennyben járna.

Nem válogatott soha,

csendben félretolta, ha nem kellett,

vagy köztünk osztotta szét.

Mi hittük, nem ízlik neki

és sajnáltuk anyánkat.

Ma már tudom,

az éhség is szeretet,

ha mást éltet

és bűn ott a jóllakottság.

Így élt ő köztünk.

Megbúbolta fejem egy koccanásnyit,

kicsit elmosolyodott

s már ment is.

Tányérom gőzén át

formáltam tovább tűnő alakját,

amíg láttam.

Anyám érezte szeretetét

és hiányát sokszor.

Ki tudja, honnan merített

hitet, erőt magába,

s adta át nekünk azt,

mikor neki is szűken jutott.

Látta rajtam, mi bánt,

ahányszor elment az apám

s magamra hagyott.

Kötényéhez szorította arcom,

hogy ne lássa könnyeim,

mintha ő hordaná bűneit a világnak,

úgy súgta fülembe,

látod fiam, szeret apád

s csontig hasított belém ölelése,

ahogy vigasztalt,

magát meg okolta.

S ami hiányzott nekem

gyerekként apámból...

ő csendben mindig

bepótolta.

• Seres László alkotásai

Ősz felé

2010. október 4.

Már leülök kicsit,

mellém hull a nyár.

Leveszi terhét

vállamról a sors is,

mintha itt hagynám.

Nem rég jött,

már megy.

Ígért

s elhagy, mint a többi.

Keresztre feszültem velük.

Nekem olyan

minden tavasz, nyár,

mintha ősz lenne

s én lennék a végzetük.

S mégis

kínlódva

vinnem kell tovább.

Magamat, meg őket.

Fel a vesztőhelyre.

Ágyunk a hold

  2010.07.07.

Bíbor a mennybolt

már elalélt

árnyat akaszt rá

földig a fény

köd üli keblét

vak paripán

este van érett

csend a világ

harmatezüst tőr

döfte le őt

térden az éj most

fordul a Föld

Jöjj ide Drágám

bújj Gyönyörűm

üstökös űrláng

szomjas ölünk

ringat a felhő

csókol a szél

hogy ne legyen Ő

csak Te meg Én

Csillag a párnánk

ágyunk a Hold

Hajnalig...aztán

lesz...valahogy

A verset szerzői (Copyright) jogok védik.  A továbbpublikálás, megosztás  a szerző előzetes engedélyéhez kötött. Forrás:  http://www.artpresszo.hu

Kidőlt a tó

(Egy festmény margójára)

2010-07-03

Kidőlt a tó

a part is ráhajolt

a vérző nádra

keserű-zöld

hegygerinc fut

sikong a szél

Istenig lát

ki azúrkék tüllruhát

öltött a tájra

lelkéből sarjad

itt minden virág

bodorfüst reszket

felhőfoszlány hull

kibomlik szürke arannyal

átszőtt teste

ecsetnyomok

színek

formák

akácsor tűzvörösben

felgyújtja síró

csillagát az ég

hogy lásd

kit itt hagytál

befogad

halk szelíden

ölmeleg csendben

örökre

mint aki végleg

hazaérkezett

(Kép: Horváth Piroska)

Senki fia

(Pedig és Mégse fiának dala)

Pedig

tenyérbe vett szívvel

jöttem a világra

Mégse

kellettem senkinek

ki szívesen látna

mint magzatát a diófa

ha telt rügye lobban

mindegy bölcső vagy bitófa

sarjad a lombokban

Pedig

anyaölre vágytam

féltsen aki kihord

Mégse

lehet az anyátlan

aki születni fog

legyen erőszak vagy gyönyör

gyümölcse a násznak

hogy létéért könyörögjön

a mag a kalászban

Pedig

dús nektárt ígértek

rám csordult mézben

Mégse

lettem más csak bélyeg

tört rész az egészben

levetett rongy akit elnyűtt

ösztön élet Isten

mintha csak vérpadra került

volna aki nincsen

(2010 június 08)

Mementó

2009-05-03 06:52

( Anyák-Napjára emlékezve)

Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt

ajkán szelid csendben

harmatos dal fakad

megfáradt levelek közt

elalélt

a szél

titkon dédelgetett

vágyairól beszél

füstezüst hajára koronát von a Nap

játszanak szemében

villódzó

sugarak

Szívembe így került

fájón vérbe marva

mint cizellált betűk az ősi aranyba

így bukkan ma is fel

így marad meg nekem

Mint fénylő égi jel mennydörgő éjjelen

félbetört varázsa

amit a sors adott

bőviző forrás ma

felüdít

szomjat olt

Őrzöm féltett kincsként míg a szívem dobban

Szomorú

szép szemét

fenn a csillagokban

keser-édes szavát

viharba kiáltón

könnyei harmatát a nyíló virágon

Ő csak ül a kertben

égi hársak alatt

ajkán szelíd csendben mindig

hallom a dalt

mint örökké vált hang a szakadt

lemezen

mélyen sebet szántnak

testemen

lelkemen

s látom hogy integet

mint régen ugyanúgy

még a mennybolt felett millió

csillag gyúl

újra vele vagyok

már fogja a kezem

elment Ő

itt hagyott

miért

nem kérdezem

csak lehullok elé mint az őszi zápor

megfürösztöm testét

az égi párnákon

s a fénylő messzeség

mély álomba repít

Összerakom mindég

széthullt

emlékeit

Éjfél

2010-05-10 09:58

Percelget a ma, még ölbe vesz.

Rám veti elnyűtt köntösét.

Lassan hunyorít fáradt szemem,

függönyt ereszt rá a sötét.

Széthullt könyveim az asztalon.

Tollak, elsárgult füzetem

felett magába fordult a csend,

összezuhant lélegzetem.

Elnyúlnak a betűk a kézben,

szétfolyik minden gondolat,

lassul, akár a szívverésem,

eltemetem a gondokat.

Félbe vágott szavak egymáson,

ütközőre vont vagonok.

Várják a hajnali indulást

füstös pályaudvarokon.

Csak az óra surrog szüntelen,

léptei neszét hallgatom,

szűzi táncát fénnyel és árnnyal

szekrényen, ágyon, falakon,

ahogy ölelkeznek egymással

szótlanul magamra hagyva,

mintha én sürgetném az éjfélt,

hogy menjen.Ő meg maradna.

Záporban

Dobol az eső a bádog ereszen,

gőzölögnek a macskakövek.

Rőt bokrok közt meghúzódva számolom

a füzérben hulló gyöngyöket,

a körberingó víztócsák habfodrát,

záporfüggöny susogó neszét,

ahogy a felbukkanó fényeken át

könnycseppként szitál, fut szerteszét.

Így peregnek éveink, évek után,

sóhajtásnyi öröm csak a lét.

Ellobban bennünk, mint csillagragyogás

minden nap önzőn a holnapért

s elárasztja szívemet, mint vezeklőt

a csendes templomi áhítat.

Most érzem csak, hogy mily parányi vagyok,

egy csepp a tengernyi ég alatt.

Hordozlak

2010-05-06 13:12

Magamban hordozlak mióta élek.

Ha elátkozol, akkor is áldalak.

Éveim fogynak, mint égő gyertyaszál

s látod egyre több leszek általad.

Te adsz erőt, mikor gyengül a karom.

Hited lobogása éltet, táplál.

Óvjuk már a hulló homokszemeket,

hol a hajnaltűz ébren talál ránk.

Földre borult arccal gyónom meg neked

a be nem vallott férfi bűnöket,

egy élet árán feloldozást adhatsz,

ha kísért még emléknyi bűvölet.

Hisz úgy fáj nekem, ha nem vagy itt velem,

mintha lángok közt parázson járnék.

Nem sóvárogtam talmi kincsek után,

hogy vagy, az a legnagyobb ajándék.

Köröttünk világrendszerek estek szét,

én őrzöm égre karcolt névjegyed

földi csillagmását s úgy várom csendben,

veled az utolsó ítéletet.

...és

(Horváth Piroska

festőművésznek)

...és leborulnak eléd a színek

ölelnek fénybe csókolt árnyak

szerelem ez mit megfest a szíved

hódolat a nyíló virágnak

kibomlott szirmok parányi csodák

mikor ujjaid hozzáérnek

feltárják titkukat úgy hozod át

a semmiből a mindenségnek

...és kész a mű Isten is megcsodálja

örökké él harmatnévjegyed

míg lehajol s leszakít magának

mint akit virágnak teremtett

(2010 május 04)

/A kép Horváth Piroska alkotása/

Bűnhődés

Lehoznám neked

még egyszer a Holdat

részeg éjen, ha gyötör a láz.

Csillagrendszered

ájult foglya voltam,

elvakított káprázat, varázs.

Mert hittem vakon

a mézédes szóknak

s megőrjített karodban a vágy.

A ringó tavon

jaj az elalvóknak,

vonz a mélység, vonz a magasság.

Te megtagadtál

az első kakasszóra,

mikor még alig hajnalodott.

A vérző Napnál

várok rád azóta,

hogy ajkam Judás-csókot lopott.

Itt vagyok, látod

lábad elé hulltam,

eljátszom az okos ostobát

és megbocsájtok

jövőnek és múltnak...

Csak hagyjál még aludni tovább...

Érccé kövült...

Érccé kövült napjaid egymás után

formálta vaksors, hűs mesterkezek .

Nem életmű ez még, de felsejlik már

a távol, ahová megérkezel.

Aranyban fürdesz a férfi delelőn,

emlékeid féltőn rakosgatod.

Nem kívánod az éji tivornyákat,

lázas vitát, huszáros attakot.

A széllel se fordulsz szembe, mint régen.

Hol vad csörtet, nem törsz már új utat.

Elhulltak mind a dédelgetett álmok,

nem dönget öklöd bezárt kapukat.

Égi táltosod bölcsen visszafogod,

tűz feszít belül, nem vad lobogás.

Nyár öle ringat még a felhőtlen égen,

nem mondod azt se, hogy volt szebb, hogy volt más.

Szavad megcsendesült és tisztábban szól,

mint kősziklán zúgó hullámverés.

Vízbe dobott kőként elmélyültté vált

minden gondolat, minden érvelés.

A napokat már nem kell számolgatnod

hulló esőcseppként, aszályt ver el.

Füröszd meg szíved, ha rád tör a hajnal,

mikor Isten karjaiba emel.

Szállnak az évek, már észre se veszed,

körötted szél fúj, vagy hóvihar dúl.

Repít földi utad a végtelenbe,

hogy megpihenj a csillagokon túl.

Hordom a keresztet

Még befonja testem ág-boglyas cserjéd,

mályvaillattal ölel lombkarod,

várom a vágyak kristálytűz csendjét

mint hálaimát esti harangok.

Tobzódok csak, kéjes, vad unalomig,

magamba olvadva, mint az ostya.

A völgy tüzétől hólepte csúcsokig

az utat veled rég kitapostam.

Úgy élek itt, mint a földbe zárt mag,

megbújva, hogy ne halljak, ne lássak.

Árnyat bontó szövétnek gyenge lángnak

hamvadt tüzem meg égi varázsnak.

Még se vonz az öröklét, elveszthet,

te adj menlevelet évről-évre.

Megvallom bűnöm, hordom a keresztet,

hogy felérjek arcodhoz a fényre.

Öles szóval

(József Attilára emlékezve)

Mikor elment, még akkor se kellett.

Az tagadta meg, akit szeretett.

Mintha egy eltévedt gyerek volna,

játszik a sírból visszahajolva.

Gúzsba kötve nyirkos boltív alatt

szivárványt álmodik. Azt, hogy szabad.

S rendet itt e csupacsősz világban,

hol a szívben ostorcsordítás van.

Öles szóval, hogy hallják élők, holtak,

üdvözültek és elkárhozottak.

Csak annyit kért, kik olvassák a versét,

ha hazudják is, kicsit szeressék

Szívtelenül

ma már a pohár hív meg

egy-egy koccintásra

magammal magamért

mikor a szívem

érted kiteszem

s meghalok egy kicsit

itt legbelül

s várom hogy hozzám

visszatalálj

ülök révetegen

úgy nézem csendben

hogy folyik szét

bíborvörös vérem

s hogy válik bennem

a bor újra vérré

míg megérkezel

és átesek néhány

vérátömlesztésen

Fohász az esőért

2011. március 16.

hadd hulljon az eső ázzon a rét

add vissza Uram az élet hitét

csobban a reketyés úgy könnyezik

imára emeli gyöngykezeit

lilára fonnyadt a bodza fürtje

csókot lehel rá a víz ezüstje

kamilla szürcsöl bomlik a kontya

görcsökben nyújtózik minden kortyra

zizzenő fényostor erdőn mezőn

záportus kelti az éledezőt

búzatábla ring ring vele a táj

felhőn legel az úszó birkanyáj

szomjazó tó Istenhez esengve

hálaimát rebeg minden cseppre

milliónyit kit az égi kegy ért

csendben a megmentett életekért

hadd hulljon az eső ázzon a rét

add vissza Uram az élet hitét

tócsák köré gyűlve hangyabolyok

akár az emberek most boldogok

kis halak békák és vizipók

ébrednek zümmögőn a vérszívók

szitakötők, legyek, szúnyogcsapat

lárvákat raknak ringó nád alatt

suhogó füzesek ízlelgetik

a széthulló áldás hűs cseppjeit

hadd essen még Uram éget a könny

ha nem vagy itt velünk csak szomj gyötör

magunkra hagysz mi meg visszasírunk

te vagy a bölcsőnk és te a sírunk

minden cseppben te vagy és te éltetsz

veled a halál is semmivé lesz

hadd hulljon az eső ázzon a rét

add vissza Uram az ember hitét

Tépelődő csendben

2011. március 19.

Csitt,

hallgasd a csendet.

Most bontja ricsajok hálóját,

s reccsenti ágait a fáknak,

megbújva zümmögőn,

mint aki bűntelen

vihart kiált.

Hallgatsz,

már nem kérded tőle,

- mondd, mikor indulsz s merre.

Magadba fojtod mindazt, ami fáj.

Könnyek morzsolják fel a szerelmet,

mely a tiéd és az övé.

Mégis te fizetsz most érte,

Kilincsen hagyott kézmeleg

simogatna még

tépelődő csendben,

ha utána mennél...

Így múlik el

|2011.03.20.

Púposodik már a mézízű avar

rozsdáll a gally

letört ág visszabeszél

csontsárga kezek

borzolják a fákat

könnyittas levelekből

kicsordul a szél

gyümölcsálmát

vajúdja vissza

aki féltőn lombkart

föléje kitárt

Most földbe szúrt

lándzsa-jegenyék

kéklő hegyén dér ül

holt gyermekeit

siratja a világ

Vágott rendek sorban

a ledőlt fények

az árnyak is lassan

hozzánk hajlanak

nincs szomja éhe

a kifosztott földnek

dermedt tűz ölébe

belehal a nap

Így múlik el

felettünk az élet

mint aki szerelmét

szélbe kiáltja

mit is kezdhetnénk

a semmi ágán ülve

ifjan

az örökkévalósággal

Seres László alkotásai

Szívemben tisztaság van

2011. április 4.

Szelek fürdetik a hullámokat,

fenn vizipókok, lenn aranyhalak.

Fénykötélen hintáznak az árnyak,

dél van, rákondít a templomharang.

Tejfehér fodrot fest most a Körös,

öleli a kéket a mézsárga,

mélyízű zölddel csobban az arany

s hull az ezüstszürke a barnára.

Indát vet víz alatt rám a hínár,

mennybolt kering fenn, türkiz fényt ereszt.

Szétnyílt tűzgömbből zuhan rám a Nap,

kőteste márvány, mint a sírkereszt.

Csobajos csend lett mélyben a fohász,

óbor éget így szikkadt garaton,

lemosom magamról bűneimet,

iszap hull kristálynyi zuhatagon.

Itthon vagyok, testemre tetovált

tájként lüktet a múlt szívem felett,

őrzöm láthatatlan emlékeit,

 mint aki végleg hazaérkezett.

Hűvös ölelésben bölcs mélység vonz,

vízre hajlok, mint a fűz, s holt ágam

érzem, megered e szent folyónál,

s a szívemben újra tisztaság van.

Egy megsárgult kép

Seres László, 2011. szeptember 9.

(Adrienn unokámnak)             

Egy megsárgult kép...

hogyan fessem meg

égi szépségét

a kis cserfesnek,

kopott cellulóz

tündér-varázsát,

- ha festeni se tudok -

hogy lássák

szeplőcskéit

a pisze orr körül

és hajtincseit,

ahogy göndörül

kékes-szürkén fenn

szeme csillagát,

mely rózsaarcán

szendén csillan át,

mosolyát apró

pórusok között,

hová istenarcú

angyal költözött

s ajkait, mely nyit

és sohase zár,

és hull a szó,

mint mézédes nektár,

ahogy e pöttöm

a Napra felkacag,

zizzenő fények

elvakítanak,

kihull a kép

kezem közül sután,

hogy fessem le

ennyi idő után.

Akit ma látok,

rá se ismerek,

hisz felnőtt lett ő...

és én lettem gyerek.