Szilágyi Erzsébet versei

Wang Fu-nak

Bölcselkedni az élet értelméről szavakban, 'mondd, mit érlel'? 

Örömmel fogadnak szüleid, mint a kisdedet, még ha véletlen szerettek életre. 

Lefotóznak, ahogy nősz, fejlődsz, okosodsz, s már zsákot is cipelsz, 

Csörgőt adnak kezedbe, hogy rázzad, zajt csapsz, hogy rád figyeljenek. 

Emlékezni nem fogsz, mi s hogyan történt veled, de mesélsz, 

S hisznek neked, mint Háry Jánosnak, mert szép, ami igaz nem lehet; 

Simogatnak szavakkal s dicsőítenek, oh, mily bölcs, ki csak puszta képzelet; 

Éveid fagyűrűkben sokasodnak, s minél többet tudsz, annál üresebb leszel. 

Génekről szólsz, őseidből lettél te is eggyé. Belőled friss ágak hajtanak.

Az ember tragédiája

Korán kelek, le se fekszem, 

félek, ma engem temetnek, 

olvasnám a nekrológom, 

írjam meg én? jobban tudom! 

Meghalt! elment! elhunyt! - szörnyű, 

sír a család, s megkönnyebbül; 

végül is halni születtünk, 

csak hogy korán lesz-e végünk, 

vagy kapunk még haladékot - 

magunk zárhassuk a kaput. 

Mi a korán, mi a késő? 

Minden mi él, az egyenlő. 

Csecsemő is nyugszik sírban, 

öregembert víz sodorja...

Van ki tudja, mindez miért?

Kitaláltuk Isten nevét.

Viharban

Szürkül az égbolt, gyűlnek a felhők,    

sercen a szikra az ég szövetén,

nyögnek a lombok, reccsen az ág is,

sípol a féktelen északi szél.

Szárnysuhogással csapkod az ablak,

repked a függöny, mozdul a kép;

csattan az ajtó, nyitva felejtve,

bújj ide, kedves, tombol a vég.

Fűzfapoéta

Nincs egyebem,

csak a szavak,

költő lennék,

kertek alatt.

Költő lennék,

de nagy falat,

aki lenyel,

torkán akad.

Aki lenyel,

beleszédül,

feje fájdul,

meg is rémül.

Soraimnak 

híre szalad,

tódul a nép,

s dalra fakad:

Ó, nagy költő,

remek! remek!

felülmúlni 

nem is lehet!

Én meg némán

eloldalgok,

itt a porond,

harsogjatok!