Szécsényi Barbara versei:
Gondolatok, míg vártalak
Szobrozom a pályaudvaron.
Előbb a tavasznak kellett volna jönni.
Arcomon évek-óta-várás nyűgök,
szarkalábak, melyek sokéves őszök
tarlóin szaladtak erre,
s maradtak itt.
Szép kabátot akartam venni
és nyárról áthozott illatot
- pár gallér mögötti sors szorít -
mely roncs-szelídre fagyhatott
az állomáspad törött gerincén.
Gőzölgő magány takarózik
a szemközt oldalon.
- Kisiklik bennem a várás -
nekem a pillanat vonalán
kéne menni, de ez az oda nem állás
és oda nem nézés
szégyen-meztelennek maraszt.
Amíg jöttem, komor képeim
felaggattam a fákra.
Majd másik úton indulunk haza.
Cigarettán nyugtatom kezem,
s mint imbolygó fáklya
kigyúlik arcom,
megremeg hátamon az állomás fala.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
úgy foglak versbe
ideges játékaimmal nem keverlek
úgy foglak versbe
ahogy hinni mernek
szívek újszülöttjei
magzatot: hordalak
ereid szövöm kis kék erekbe
eggyévalónk áramoltatom
válj oltalommá
nevelj fel jó szülődnek
az irgalom érje el kezünk
hányszor fontam gyönge ujjaim
halálgondolatra...
hiszed?
nem értem át
oknál több legyél
s úgy foglak versbe
mint utolsó kalászt
őriző kenyér
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Egyenetlen
Hagyd lépteim (talán kérnem is kár)
Távolról követsz szűk macskaszemmel.
Bármerre dőltem - a válaszoknál
egyenes maradt törzsemben az ember.
Hagyd a sok követ: odébb gurulnak.
A sínek közelét ne told, ne féld;
s ha nincstelen hagy utamon egy új nap
keresek végül magamnak reményt.
Add a hangod üres kohóknak.
A visszhangokon melegszik kezem;
menj. Menj távolabbra, s holnap
talán maradásodat követelem.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Már úgy hazudok...
Miért lenne más-e nap?
Ma ugyanúgy távolokba vesztél.
Lobogó hajamban a gyászselyemszalag
feketébb a korhadó keresztnél.
Jöttöd, s az, hogy visszahulltál
neved betűi, negyven évnyi tested
ma éberebben éget és vörösen lobog rám
olyan tűzzel ahogy kinevetted.
Azt mondtad: - ne félj, örökké vagyok!
De megsejtettem úgyis menni tudnál.
Tizenhat éves hiányodba nőttem
s már úgy hazudok, ahogy Te hazudtál.
Az ősz ölében
Elosont a nyár. Az út-széli fák
sorfalat állnak. Csupasz ág-bogokkal
feszülnek az égnek - sóhajt a táj -
elmúlásunk szelei kaszálnak.
Az erdők öles magányán csillan
még gombányi pír, pár zöld moha;
s az avarrá hamvadt koronák
közt reszket a harmatok mosolya.
Varázsos az ősz. Illatos szőnyeget
terít a földre halk szavú esők nyomán,
kápráztat még nyár-meleg reményeket -
ám telet dajkál hűs ölén a holdsugár.
(2008. ősz)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
egészen
ami csak félig lehetnék: árva
te váltod egészre - a világra
hagysz - most én hagylak el
vagyok aki magáért felel
és vagy te: külön-más-mező
élni élsz, de mégsem létező
csak távozó elvesző anyag
lehetsz - akaratodba fagy
kezem örök érintetlenül
marad a mozdulat - közénk feszül
a látszatunk: vér-kapocs-fiak,
- de nincs mögötte hús
csak pattanó inak -
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?