Beri Róbert versei:
Májusi vallomás
Elosontam hozzád, virágot is vittem.
Csokorba szedtem a tavasz illatát.
Ágyadban pihentél, édes drága kincsem
aranyesős május első hajnalán.
Holdfény cirógatta a virágok szirmát.
A csillagok is irigyen figyeltek.
Megdobbant szívem, hisz’ oly közel voltál,
midőn azon tűnődtem, mennyire szeretlek...
(Hajdúdorog, 2008. május 1. 3 óra 40 perc)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Végzet varázs
Kába varázsa árad a csendnek.
Gyöngy-palástjában hallgat az éj.
Bú-pataksodrás árva szívemben.
Áltató ábránd reá a fény.
Tél hideg csáppal támad a reggel.
Lehullnak lelkemről vértjeim.
Rút vallomása gyengült hitemnek
Szorongó szerelmem kínjai.
Karmazsin színben látom a napot.
Máglyaként lobban a hamvadó vágy.
Délibáb rebben, vágyom angyalom,
Könny-harmat ajka lüktetőn vár.
De éltető-kínom elmémet mossa.
Orkán üvölti: Végzet varázs!
Zubogó vérem kétségét ontja.
Földet söprik a széltől a fák.
Most megadón tűrök. Elvész dacom.
Hűs borral oltom lángsugaram.
Szív-lantom reszketőn imát dalol.
Réveteg irtom vágyaimat.
Budapest, 2010. január 15. 10 óra 15 perc
2010. március 26., 18:05:18
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=wrshow&id=26239&catid=main
Lennék poros utca...
Lennék poros utca, hol végigvezet utad,
vagy alakodra vetülő bágyadt lámpafény.
De lennék hajadat libbentő langyos nyári szellő,
magasból árván figyelő sokcsillagos ég.
Bár volnék válladra hulló tölgyfának lombja.
Boldogítana ez a meghitt, közös utazás.
És záporok alkotta, bármely apró tócsa,
benne tükröződő arcod, röpke pillantás.
Lehetnék tested hűsítő levegője,
szirmok közé bújtatott, vadító illatfelhő.
Kedvesen szólaló selymes zenei hang,
mely bódító mámorral felkap és elragad.
Bárcsak puha párna volnék, fejed támasza.
Habkönnyű takaró, mely betakarja Álmomat.
S jó volnék szobád űrjének, esti csendnek is.
Részévé válni napjaidnak, lehet nagyobb kincs?
Akarom, hogy legyek még nyikorgó ágy és ajtó,
leírt betűk, szavak, mondatok, könyvek lapjain.
Kerti szék, melyben megpihensz hosszú út után,
hol öledbe veszed hóbundás kiscicád.
Változnék pincében érlelt, "vérszínű" borrá,
szomjoltó mámort adva neked.
Lennék ajkaid között lédús gyümölcs,
mely hűsítve árad szét benned.
De lehetnék ablakodon tél rajzolta virág,
olvadozva párás leheleted nyomán.
Vagy nyári tájkép ecsetvonása a vásznon,
mit lelked rezdülésével csodálsz.
Lennék a mindenség e tüzes érzelemben!
Szárnyaló poéta, vadregényes messzi táj.
Soha nem csorbuló dicsfényű erély.
Kemenceforró szerető, higgadt megnyugvás,
Lelked húrjain játszó virtuóz zenész.
Ám nélküled csak hangjegy vagyok a kottán,
magányosan zendülő, összhangzat nélküli zaj.
Lassan elfogyó dacos grönlandi gleccser.
Zsákmányát vesztő ragadozó szirti sas.
(2001. október 6. 23 óra 20 perc)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Rám csöpög a csend
Rám csöpög a csend, s a lét síkján
ezernyi rezdülés üzen, míg magányom
terhes foglyaként lassan kivérzik szívem.
A jelen mélybe ránt s megtipor, arcomba üvölti
szózatát - "Megvívhatsz még száz csatát,
ám a sírhant eltakar életed borongós alkonyán!!!"
Bennem a kétség felzokog, vajon mit remélhetek?
- Ne várj megváltást! - susogja a téli szél,
hisz gondjaid örvénylő tengerén léket kapott csónakod,
s ha majd zárt szemed mögött látod az égi fényt,
tudni fogod, az ítélet meghozattatott.
Hát jöjj keserédes végzetem!
Ne dobbanj szív! Ne érezz! Ne remélj!
Göcsörtös élni akarás ne babonázz szüntelen,
hitvány fogság az, mit kínálsz énnekem,
s bár lelkem mindig szabad madár,
most hadd győzzön a leláncolt gyötrelem,
miképp végtelen csöpög reám a csend
s lassan az univerzum örökletes része leszek.
Robbantson milliárd sejtre a végzet,
hogy eljussak a téridő minden szegmensébe,
hadd legyek része az anyagnak,
üzenve mennynek és pokolnak:
Üstökös leszek, csóvámmal beborítom a zord eget,
hogy csodáljon az, ki eddig megvetett!
(Hajdúdorog, 2009. február 7. 15 óra 25 perc)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Vitorlát bontott a kedves
Tépett virágszirmot perget a szél
a kerti sétány platánja alatt.
Szomorúságba vész a gondolat,
arcomon napfény, csillanó arany.
Szeretni akartam a lehetetlent.
Mámorzamatos csókjára vágytam,
ám vitorlát bontott a kedves,
s bennem régi emlékek fájnak.
A meg nem értettség szirtjén állok.
Vágyam tiszta, távolba révedek.
Ajkamon lázas csók enyész:
Isten látja sóvárgó lelkemet
(Budapest, 2009. augusztus 1. 12 óra 55 perc)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Alkonyi csendben
Megbújt az őszi alkonyi csendben.
Hallgat a rét is elszomorodva.
Az ég szeme pilled, már nincs erejében.
Csillagok hívják, jöjjön haza.
Álmát az erdő mélyen alussza.
Fák ágai mint megannyi kéz.
Nyúlnának érte, de visszautasítja,
ha enged szívének, tudja elvész.
A tisztító eső elmosná bűnét.
Ám nemet int, tudja vétkezett.
Gyöngycseppet hullajt, zeng az ég;
megválthatja vele az életet.
De mind hiába, ő csak egy árnyék!
Sorsában ott a végtelen!
Ha volt a világon őszinte vágy még;
az övé az, hazudni képtelen.
Most ébred az élet, hajnali reggel.
Ködtelen földeken friss patak.
Ám nem unja érezni még ezerszer.
A kedvesen becéző napsugarat.
(Hajdúdorog, 2005. augusztus 17. hajnali 4 óra 40 perc)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Örök fény
Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.
Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,
És elhallgatni csend a csendben
szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.
Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.
Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!
Romjaimból felépíteném álmaim,
hogy te légy benne beteljesült végzetem.
Halványodnak, tompák a csillagok.
Te jössz, beragyogod kínzó életem.
Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.
S szemed kékje hoz örök fényt nekem.
(Hajdúdorog, 2006. augusztus 26. hajnali 4 óra 50 perc)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?