Csaló élet
Rezzenésnyi pillanat,
az élet szúr, vág, harap,
megfojt már,
minden kimondott szó.
Csak zuhanok, mögöttem
hány befagyott folyó.
Véres holdak, lombtalan fák
visszazuhantam az egekből,
elpártoltam a szerencsétől.
Előttem az utak, csak futnak,
semerre házak, ajtók,
hol várnának.Törött tükröm
már fel nem ismer, kabátom
halotti lepel.
Néma az éjszaka, megfolyt
a csend szava.Megfulladok,
feketék az erek, a homlokomba.
Szaladnak előlem a múltak.
A jövőm kőfala, átlépni már
nem tudok rajta.
Futni kellene, reménykedni
a színekbe, megrepedt szívem
elveszett vérébe.
A gyomromba ráng az éjszaka,
ugye nem volt hiába?
Merre van a remény, merre
az a kis fény?
Kopogó hang, koporsómon,
fekete föld,
megszűntek a neszek,
Te csaló élet, átvertelek!
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Eljöttem érted
Támadni újra és újra, elűzni a mát,
jöjjön a szebb jövő,
durva kőmagány helyett, legyen
csiszolt márvány az élet.
Nem adni fel, ha valami kell,
vérrel és karddal,
meg nem alkuvással küzdeni.
S felmutatni a napnak, itt van,
elhoztam, ő az enyém,
ezt akartam.
Harcolni kell a szív erejével,
a vágytól reszketők hitével,
hogy elérhető ami kell.
Nem adni fel, a falak mögött
nem lehet bezárva a vágy,
csak hit kell és lesz szabadság.
Támadok, küzdök az északi sark
szívűek ezrei ellen,
hiába állnak utamba, szívem
most acél, kezemben a remény
az igazság pallosa.
Nem adom fel, győzni kell,
én kellek neked, hallottam
szavad, megyek, megyek.
Áttöröm magányod börtönének
falát, nem állíthat meg semmi.
A tűz ha lobog, nem kér csak vesz
és én elveszlek!
Legyőzöm őt, a magány mögött
leső sötét erőt. Ki vagy te halál,
hogy utamba állj, érte jöttem,
ő az enyém.
Tudom, hogy van esély, csak legyen
óriás a remény.
Nézd milyen nagy vagyok, bennem
vannak a vágyak, a sóhajok,
melyektől lettek most a viharok.
Széttéplek, te fekete senki,
ő az enyém. Eljöttem érted,
megharcoltam az éltet,
a világ lettél bennem, győztem,
itt vagyok szerelmem!
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Vég nélkűl szeretni
Vég nélkül szeretni, örökre
nem nézni a naptárt,
az évszakokat feledni.
Este vagy reggel, mindegy
kéz a kézben menni,
az utcák reszkető fényébe.
Elveszni az álmok türkizkék
ködébe.
Nem látni semmit,
csak érezni téged.
Ajkaid reszkető mámorát inni.
A fényeket ellopni a mának,
ne várjatok kishitű mindennapok,
zúzott, kőszívű magányok ki innen fussatok!
Vég nélkül szeretni mindent,
ami te vagy, a mosolyod,
az ajkad, álmomban elsuhanó
árnyad, tisztaságod.
Ízed számon, gyöngyöző,
friss patak víz, olthatatlan
szerelmem, csak te olthatod.
Mily szép is is hangod,
nem kell, hogy szólj,
akkor is hallom,
mert bennem vagy.
Dallamod csillogó gyöngysor,
mint éjszakába a csillagok.
Reszkető fényükben
álomhosszú csókok,
érintések ájulásába zuhanni,
oda adni magunkat egymásnak.
Minden percben meghalni és
szebbnek születni újra.
Meddig lehet így szeretni,
vég nélküli hulláma lenni a
gyönyörnek.
Szeretni még téged,
ne legyen vége
örökké tartson a nappal,
örökké az éjszaka.
Végtelen fonálként szőni
a szerelmes szavakat,
emelni belőle falakat,
elbújni mögé
Gyermekként játszani,
csodálni egymás virágait
táplálni a lelket, hinni benne,
hogy élni csak így érdemes,
csak így lehet.
Bár lehetne vég nélkül szeretni,
csak lehetne,
kifulladásig, örökre!
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?