kevi írásai:
Dadogunk
Marci tizenöt éves volt, amikor először találkoztunk. Súlyosan dadogott.
A feszítő gyakorlatok után mindig relaxáltunk. Lefeküdtünk a szőnyegre, és máris a tengerparton napoztunk. Éreztük, ahogy talpunkat elérik a hullámok, és beszívtuk mélyen a sós levegőt. Ilyenkor folyamatosan tudott beszélni.
- Én miért dadogok?-kérdezte egyszer váratlanul.
- Kiskorodban megijesztett egy kutya. Emlékszel?
- Igen. A kerítésen húztam végig a kezemet, és...hatalmas, fekete kutya volt...téged ugatott már meg kutya ?- kérdezte.
- Igen - feleltem - még meg is harapott.
- Nagyon megijedtél?
- Persze, és utána még egy nagy tűvel tetanuszt is kaptam.
- Akkor te miért nem dadogsz?
- Nem, nem mindenki kezd el dadogni. Te érzékenyebben reagálsz a megrázkódtatásokra, a nagy bánatra, de még a váratlan örömre is.
- De egyszer elmúlik, és ugye meggyógyulok?
- Akár évekig tünetmentes lehetsz, mégis ha tragédia történik, vagy eltalál egy hatalmas szerelem, akkor újrakezdődhet.
- Ez nem túl jó dolog - mondta lemondóan.
- Hohó, ne olyan gyorsan! Az érzékenység mást is jelent. Például, megérted a másik embert, akkor is, ha nem beszél. Érzed, ha fáj neki, és tudsz segíteni rajta. Emlékszel, a múltkor hogy kiálltál Tomi mellett, amikor mindenki más bántotta? És azt tudtad, hogy sok színész dadog? Mégis a színpadon sohasem akad meg.
- Most azt mondod, legyek arra büszke, hogy dadogok??
- Igen, húzd ki magad, és légy rá büszke!
- Rendben van, de akkor most már végképp nem értem, hogy te miért nem dadogsz- mondta nevetve.
Marci pár hónap múlva tünetmentes lett.
Nemrég összefutottunk az utcán. Elújságolta, hogy a Színművészetire készül, és van egy csinos barátnője.
Amikor elbúcsúztunk, egészen közel hajolt, és azt mondta:
- Olvastam a verseidet. Tetszenek. De most már azt is tudom, hogy te is dadogsz. Én a hangokban akadok el néha, te meg a betűkben.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy Marcinak végül is igaza van. Mindketten dadogunk, mert érzékenyebbek vagyunk, mint sokan mások. Ha esni kezd, bennünk a Nap is lezuhan, de erdők leszünk, ha rigófüttyöt hallunk. És rajtunk kívül még rengeteg ember dadog. Ezerféle tüneteink vannak. Talán csak egy tengerölelte szigeten lehetnénk teljesen tünetmentesek. De nem lenne az egy idő után roppant unalmas?
Különben is, akkor ki védené meg a Tomikat? Ki játszaná el a színpadon Rómeót vagy Júliát? Ki etetné meg télen a rigókat? És ki szögelné vissza az égre a Napot, ha mi dadogók egy szigeten éldegélnénk?
Na és persze, ki dadogná el akkor ezt a történetet?
2010. július 22., 07:31:54
Mammami
Pár nappal azelőtt, ahogy vártak, jelt adtam anyámnak, hogy meg akarok születni. Azonnal vonatra ült, mert a főbérlő előre kikötötte, gyerek nem jöhet a házhoz. Apám repülős volt, épp szolgálatban, így egyedül vágott neki a hosszú útnak. Budapest-Nyíregyháza, onnan busszal Kislétáig, ahol nagyapám szekérrel várta. Egész úton fájásokkal gyötörtem, a vonaton a kalaúz komolyan aggódott. De amint megérkeztünk, úgy döntöttem, még maradok egy kicsit odabent. Két hétig húztam az időt, míg végül a legnagyobb hóvihar közepette megszülettem. Március végén ez szokatlan volt, a fél méteres hóban többször is elakadt a mentőautó, kis híja, hogy nem ott láttam meg a napvilágot.
Sűrű hosszú hajjal érkeztem. Anyám sokáig emlegette, hogy terhessége alatt biztosan ezért égett az ő gyomra.
Még pár napot töltött velem, aztán apámmal visszament Budapestre, várta a munka.
Nagynéném a falu ügyeletes dajkájához hordott, aki rajtam kívül még 2-3 gyereket szoptatott. Nagyanyám büszkén mutogatta a szőke hajú, mosolygós kislányt, első unokáját. Hamarosan a falu kedvence lettem. Szépen fejlődtem. December volt, disznóvágás az udvaron, amikor lemásztam nagyanyám öléből, és alig 9 hónaposan elindultam a tűz felé. Beszélni is gyorsan tanultam, mammama volt az első szavam. Anyám, aki havonta látogatott, nem győzte követni változásomat. Mindenkihez kedves voltam, barátságos, csak éppen hozzá nem. Ha ölbe vett, azonnal bömbölni kezdtem, és mammamához rohantam, vagy éppen a hatalmas göndör szőrű kuvasz kutyához. Imádtam a szőrébe csimpaszkodni.
Anyám a kukoricásban sírdogált. A szót, hogy 'anya', még évekig nem mondtam ki.
Két és fél éves voltam, amikor nagymama rákos lett. Pár hónap alatt végzett vele a szörnyű kór. Fiatalon, ötvennégy évesen ment el.
Nem emlékszem rá. Mint ahogy egyáltalán nem emlékszem semmire ebből a korszakomból. Az öntudatlan gyermeki agy kibonthatatlanul őrzi mammami képét. Fekete-fehér fotón nevet rám, emel a magasba.
Azt is csak anyámtól tudom, hogy a temetésén kiszakítottam kezéből a kezemet, és a gödörhöz rohantam.
-Miért teszitek földbe az én mammamámat?! - kiabáltam, toporzékoltam - Adjátok vissza! Ő az enyém!.
A pap félbeszakította a temetést, és addig nem folytatta, amíg el nem cipeltek a gödörtől.
folyt. köv.
2010. augusztus 08., 14:21:42