(Akkor a mama mindent elvitt magával)
Négyéves vagyok.
Ülök falnak és Istennek támasztott háttal.
Szitakötőszárnyú angyal csörtet
be azzal az örömhírrel,
hogy a kis Jézus Nazarénus
megszületett.
Ülök a hiánynak támasztott hiánnyal,
eltűntek szememből
csillagszórós örömszikrák,
el az égők csillogó, reszkető sora,
ünneptelen fordul
fal felé az este mamátlan mosolya.
A vacsora halleves.
A lében leborotvált arcú
törpeharcsa vigyorogna,
de mama eltakarja.
Az ablakok izzadt,
kifelé bámész tekintete elveszett
a szeretet centrumában,
béke-arcait mama elvitte magával.
Mint életunt pontyot, -
- zsúfolt akváriumból;
az ünnepet idén is kifogjuk,
engedelmes halszemekkel
köszöntjük a kisdedet,
akit mama egyszer ölbe vett,
a fa alatt kerestem akkor
és általában reményhez
támasztott hiánnyal.
2011. november 28., 10:46:55
2010-09-12 12:19
A határ riaszt, azt hiszem: a van a nincs.
Vetül az égre, fűre, fára a 'mennék, de
nem tudok, nem merek' dinamikája.
Rossz bilincs. Rozsda tartja, vasszigor.
Unt idő fészkel rajta: a talán lehet,
esetleg, mégis, egyszer, valamikor.
Széppel telített képeken osztozom
veled, félelem. 'Nemes kohézió.'
Szél szeszélye mozdít, - átlendít
sok-sok végzeten. Aztán gömbölyű
kavicsokra száll a megfogyott érvei
ellenére is bőkezű nyár.
Határ ha van, ha nincs, riaszt. Tudom,
valameddig eljutok itt. Hitem a vágyig
felajz és elvezet a vezethetetlenig.
Ahol roncsolt napok önmaguk fényét
rezegtetik fonnyadt leveleken. Élet és
halál között félpárnás magány a Csend,
ha nem vagy itt teljes lényegig velem.
Az ablakban tarka macska ül, szőrén
a nap szuszog, bágyadtan ragyog.
Lassan be kell csukni a szárnyakat,
hűvös éjszakák jönnek, lombpirosító
őszi hónapok.
2010-06-19
Tegnap utcákat nevezett el rólam a
félelem, ahol lemeztelenített valóm
simogattad: tékozló őszinteségem,
szád fölszívta sosem volt-vétkem.
A Szerelem azóta szabad, amióta
elvesztünk egymás számára végleg:
kínzók és megkínzottak.
Minden szókimondott hallgatás
csak hasznavehetetlen végtag.
Itt ülök a tanácstalan, kép nélküli
képzeletben, a számodra láthatatlant
fogom, itt valószínűsíthető a pillanat:
Reggel, csésze, innen felszedhető a
nap, párnámról a meleg, a könyörtelen
szabadságot iszom e kehelyből; kötetlen
és tőled független mozdulataimat.
Távoli városok hideg sebeit nyelem,
amihez immáron vajmi kevés a közöm,
feliszom harcaim, külország-hangod,
láthatatlan vagy, bezápult péntek,
kiiszlak e méregpohárból egyszer és
mindenkorra téged.
Általad lettem magányos.
Magányod tőlem való.
A remény, amelynek tartozéka voltál,
többé vissza nem hozható.
Elévült jövőidőnkben visszaadlak
a semmi-terhű haszontalan múltnak.
2010-05-07 08:28
Náthásan prüszkölő lombok között éles
madárfütty sikolt, apró rigó sötét tollait
rázza. Szürke ég csurog gyümölcsfák közé,
fényes a levegő, hiányod felül a házra.
Csapzott sorokba zárt, kibogozhatatlan
bánat esőz. Alvó bokrok közé rejtettelek,
míg összemosta szívünket az ősz, jámbor,
zsoltáros áhitatban suttogtam a neved.
Falak mozdulatlanságomhoz szoktatott
dobogása éberen tüntet. Álmatag tárgyak
egymásra néznek, melyikük mellé ülhet
haragvásom. Ködlámpás csend feszít meg.
Látod; ügyetlen szavakat tépdesek, sápadt
papírosaim sorra beszakadnak. Helyet
keresek hozzád-leselkedő-énekemnek, az
estre szomorú glóriás fényeket szór a holnap.
Repülnék. A reggel szárnyaimra ül.
A nyirkos hétfőből kicsurgó
csöndcseppek vesznek körül,
mellém telepednek kancsal hónapok,
gyanakvó szintezésű vagy-vagyok.
Talán véletlen volt, hogy eljutottunk,
vonszolva tulajdon vágyaink, álmaink,
a bizonytalan semmiből az előszobáig.
Nincs nyavalygás, csak hétfőteleníteni
kellene, a szavak medrében státuszt
találni, friss célokat csöppenteni bele.
Lépni, vagy szállni, a magasságokat
mélységteleníteni illene, a bűn
televényt vakmerővé zsugorítani.
Festeni, hazudni ebbe a messzenéző
szürkeségbe valami enyhekék eget,
vércse-hangon vijjogni kikeletet -
- veled-nélküled, vagy egyszerűen
szemközt ülni azzal, aki kontúrozatlan
rajzolat-foglalatban, de már ott van
a képben: szép, valóságszeme
kicsit zavart még, ilyen a szerelmesedés.
Agymosás kéne. Nem kevés.
Ekhómentesíteni a tudatot, lejjebb,
vagy feljebb emelni a lécet.
Méregteleníteni, élni, hétfőtlenül,
cseppmentes ragyogásban lecsupaszítani
a végzetet a napi szókészletből egyszer
s mindenkorra kifelejteni a neved.
A valóságból ne túl sokat...
Látod: ugyanaz a tavasz, - évről-évre,
ugyanaz a bűvésztrükk, - kolduskínzó
tél utáni harc készül, hogy a részből
a morzsákat tőled és neked remélje.
Órád nem áll, tollad dacol kusza-fentről
velünk, akik félbevágott mondatként
ülünk a sámlin, mint az udvaron felejtett
kisgyerekek, oly sokszor élve meg
az egyszer-volt mesét,
az ügyetlen kés-villa-kanál tehetetlen
igyekezetét a konok önérzettel szemben.
Az égen koszos köpeny. (Megint esik)
Lábunkhoz tócsa nő, a padlóra olajos,
színes foltokat maszatol a szégyen.
A tény végzetes ostobaság.
Gyorsabb az óvatosabb tekintet, mert
agyonfűszerezett receptként nem
egyszeri hallgatást hirdet; a könyörtelenül
bekövetkezettet, miközben mi koldulunk,
kunyerálunk a bűvésztrükkből
MÉG EGY PERCET!
In extenso botot kéne faragni.
Ábramenteset. Verőerünkben ütne,
dobogna a nyele, kint lüktetne
a fájás, a tiéd, add még azt a percet,
azt, amit a remény végleg elfelejtett,
fehérek között...
Távol a szemtől, távol
a szívtől a közelvaló
Tudom a szó mire való:
Egyetlenegy dimenzió...
Ott tudunk hinni, hol
mozdulnak a tárgyak
ahol a ragyogás érdem
nélkül ránk kacsint
és simogató, langy
melegbe érkeznek
ujjperceink, aztán
nyúlunk az örömök
után megint...
Ott hiszünk, ahonnan az
emlékek boldog könnye
nem ereszt, imáink felett
süket fül, üres kereszt
Imáink egydimenzióban
átkaink analitikus mása
Tudom, a szó mire való
félreértések forrása
Távol a szemtől, távol
a szívtől a közelvaló
gyöngéd viaszból lassan
szunnyadó tüzem hozom
igazmondó hallgatásom
szívzörejét...