Télidő

Rezdülésnyi pillanatban

megállnának a hópihék.

Feltekint, ami alant van,

sóhajtva: - Hullj, ha hullni kék...

A kóró magában mereng.

Szél zümmög. Az odalett nyár

fűzfuvolája jégtől rekedt.

Mézgás fatörzs emlék-nektár.

A csend magával ragadó.

Az idő vadlibák éke:

eltűnik majd, akár a hó,

ujjainkra olvad, s vége.

Tükörszonett

Fényes lap: mögötte nincsen semmi,

mattult üvegen sem látni ott át,

s benne csupán az arca fintorát

tudja - hunyorogva - észrevenni...

Hiába! Nem elég képben lenni!

Sem most, sem későn, vagy kicsit korán,

amit lát, más, mint mit szem kibocsát:

nem Ő, hasonmása lehet neki.

Az vagy, amit az üveg titka rejt,

minden más csak tükörből visszavert

optikai csalódás és látszat...

Egyenes állású a valóság.

Visszaverten fordított a jóság:

sok lomha érzékszervet kijátszhat!

+++++++++++++++++

Az elrejtett másik Én is játszhat,

ha van benne elég hajlandóság

- és a tiszta kép így lesz adósság!

Háttal fordított kártyalap-látszat,

melyet a sors szeszélye kikevert,

s nyerhet az is, aki blöffölni mert.

Téved, aki véli, így fog menni,

mert meglátta szerencsecsillagát,

ami kósza fényként csillog csak át,

és elég a tükröt odébb tenni!

Egyszer késő lesz már észrevenni

a tükörképnek torzult fintorát

- mint a múlandóságunk kis nyomát -

amikor előtte sincsen Semmi...