Rezdülésnyi pillanatban
megállnának a hópihék.
Feltekint, ami alant van,
sóhajtva: - Hullj, ha hullni kék...
A kóró magában mereng.
Szél zümmög. Az odalett nyár
fűzfuvolája jégtől rekedt.
Mézgás fatörzs emlék-nektár.
A csend magával ragadó.
Az idő vadlibák éke:
eltűnik majd, akár a hó,
ujjainkra olvad, s vége.
Fényes lap: mögötte nincsen semmi,
mattult üvegen sem látni ott át,
s benne csupán az arca fintorát
tudja - hunyorogva - észrevenni...
Hiába! Nem elég képben lenni!
Sem most, sem későn, vagy kicsit korán,
amit lát, más, mint mit szem kibocsát:
nem Ő, hasonmása lehet neki.
Az vagy, amit az üveg titka rejt,
minden más csak tükörből visszavert
optikai csalódás és látszat...
Egyenes állású a valóság.
Visszaverten fordított a jóság:
sok lomha érzékszervet kijátszhat!
+++++++++++++++++
Az elrejtett másik Én is játszhat,
ha van benne elég hajlandóság
- és a tiszta kép így lesz adósság!
Háttal fordított kártyalap-látszat,
melyet a sors szeszélye kikevert,
s nyerhet az is, aki blöffölni mert.
Téved, aki véli, így fog menni,
mert meglátta szerencsecsillagát,
ami kósza fényként csillog csak át,
és elég a tükröt odébb tenni!
Egyszer késő lesz már észrevenni
a tükörképnek torzult fintorát
- mint a múlandóságunk kis nyomát -
amikor előtte sincsen Semmi...