silk írásai -1
Időtlen évek –
„Íme az ÉLET”
Óvatos mozdulatokkal kászálódott ki az ágyból. Hiába, no, nem mai gyerek már. Megpaskolta még ráncos eresre aszott kezeivel a szépen azsúrozott párnát, had legyen a pihe benne egyenletes. Kicsit nehézkesen emelte, rázta fel a dunyhát, ereje sem a régi már, gondolta. Beleolvasztva karját annak egy-egy nagyobb, habzó gödrébe, egyenlítgetve azt ki, hogy makulátlan fehérsége vetekedjék annak simaságával.
Sóhajtásnyi jaj szó hagyta el majd fogatlan ajkait. Benne volt minden apró ízület és izom, véna és visszér zokszava, kárhoztatva azokat, az időt.
Hangosabb nyögés társult a krémszínű, kézzel kötött harisnya felvételekor. Hisz alig akart engedelmeskedni a görcsbe rándult ujjaknak, engedve ki erőtlenül a szálat a szorításból. A sötét barna szoknya jóleső indulattal takarta teste egyenetlenségeit, s mi maradt még esetleg, azt a kötény pótolta kicsit később. Levette még előző este a székre készített nyersselyem blúzt. Kedvtelve simogatta, érezte az anyag hűvösét, úgy érezte, szinte fényt varázsolt az arcára. Sietve próbálta a gyöngy gombokat begombolni, bármennyire nem engedelmeskedtek az apróságoknak ujjai, mert érezte a fényt, látni akarta…. Még tiltakoztak lábának ízületei, ezért óvatos mozdulatokkal tipegett meleg papucsába bujtatott lábaival, elkerülve a hirtelen mozdulatok fájdalmát.
Szeretettel simogatta meg a komódot, kedvtelve nézegette rajta a karcsú nippeket, a különféle keretekbe foglalt életek emlékeit. Kapta hirtelen a kötényét marokra, hogy némi port törülhessen róla, hisz nem való az oda.
Lassan emelte fejét fel, egyre feljebb… még rápillantott az óra szép faragására, de szeme már gyorsabb iramot váltott, már a réztálca fényessége vonzotta, amiből a függöny réseibe bújt napsugár szinte tükröt varázsolt. Rápillantott.
Hirtelen kapta a kefét, s a korábban gesztenye haját szürkévé varázsolta időbe feledkezett. Már nem látta, mennyire fogyatkozott meg az a kicsikére befont varkocs.
Nem látta a fakó színeket, az arcára fagyott ráncokat, szemölcsöket, a májfolt is eltűnt hirtelen…
Édes barnán csillogó szempár nézett rá. Olyan friss boldogan, hogy belerázkódott. Kibontva copfját, szinte érezte korábbi súlyát hajának, szinte belemerítkezett a keze a megannyi tincsbe, rendezgetve előre, hátra, legelőnyösebb formára. Megsimította bőrét, s ujjai kegyes hazugsága alatt egy ránc nem sok, annyi sem maradt… Rózsás orcákat látott, fényes pírral, apró cseresznye szájjal, az ifjúság üdeségével. Kicsit másként fordítva a tálcát, lejjebb, hogy lásson még foncsorba varázsolt csodát, a vanília selyem narancsossá változott, élővé, szinte fényben fürösztve önmagát… napsugaras nyarakat idézve, édes emlékeket, egymásba kapaszkodó, erőt adó kezeket….
Sehol sem volt a való, az egyedüllét szürkesége, a magány sikoltása.. A veszteség fájdalma…. Csak egy bimbódzó fiatalságába bújt virágszálat látott, hajdani pompájában…
2010. július 14.
http://www.youtube.com/watch?v=5ZUw78FXpG4
Frederic Chopin Nocturne In E Flat Major
2010. július 15., 21:34:50
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer rám….
Az alkotó hozzáfűzése:
Soha ne engedd, hogy letöröljék a mosolyodat...
Ez olyan hülyeség! - csapott nagyot a levegőbe a nő. Adhatta volna inkább magának pofon gyanánt, szépen orcájának mind a két oldalára helyezve, csattanósan. Megérdemelné – gondolta.
Így sem jó, s úgy sem, sehogy sem. Miféle kereszt rakódott rá? Esetleg átok?
Á, ugyan, hajtotta rögtön tovább a gondolatot. Mindenki tudja, attól tartani kell, hisz visszaszáll. Hetedíziglen. Szóval, vigyázz, jól figyelj, mire nyitod a szád!
„Kicsi nagyon fáj, hogy nem vagy már a régi kismadár,
már nem csicseregsz, már nem hízelegsz,
nem nevetgélsz már
s én nem tudom, hogy mit is tegyek, de nekem ez így nagyon fáj….”
Értette…pontosan.
Elfáradtam, feladom… hitte kicsit korábban. Győzte magát okos érvekkel, nem volt nehéz. Adott volt a távolság, s egy rakásnyi különbség. Egyébként is olyan kis kurta idő hozta érzések, lassan egy éve már… Ki gondolta volna…
Szóval, egyre inkább hárította a kapott emlékeket. Kopni hagyta volna a szíve karcait, kicsit belemosódni a távolba. Hitte nagy badarságában, hogy lelke rovátkái fátyolosodhatnak. Volt ez már így. Aztán a férfi, mintha érezte volna…
Ugyan, mintha! Hisz úgy érzi a nőt, mint az saját magát, szóval szinte pontosan tudja a gondolatait, érzéseit. Amikor érezte a távolságot, lépett rögtön. Előre kell támadni, az a nyerő helyzet. Persze, jöttek a bajok is. Abban pedig tudja, soha nem hagyná őt a nő. Ilyen kis hülye fajta. Önostorozó meg mazochista, szóval, ma így nevezik ezt disztingváltan. Nem akarta terhelni, de ki-kibukott belőle a keserűség. Elfáradt, volt, hogy fel is adta. Kellett hozzá a nő, az erő.
Érdekes is ez.
Az erős férfi nyújtja oltalomra, remegő kezét. S mégis, ha kell, előbújik sejtjeiből az erő. Építi újra életét, remél, tartja a lelket magában, másban. Hisz.
Az élet pedig bumerángként csap vissza itt és ott és mindenhol. Kapkodja a fejét, de még küzd. Érti, de nem akarja megérteni a kedves hárításokat. Aztán keserű sértődöttséggel veszi tudomásul a nyílt szavakat. Hisz megbeszéltük…hallja.
Bünteti is a nőt. Taktikázik ártatlan mocskossággal. Beletocsog a lelkébe. Könnyű dolga van. Könnyű dolga van?
A nő pedig csak nézi az érzéseit. Foltozza a sebeket, engedi a szálakat… el… Libbennek el az éterben, vagy a repülőgép kondenzcsíkjában….el..
Ekkor néz bele a körötte hullámzó gondolatokba, képekbe. Igen, már az eldugott képek újra ott tolonganak, édes mosolyt csalnak, amik válnak keserű epévé… mert kell az, biztosan. Szinte látja mély, opálos zöldességét.
Az-az óvatos érintés, szinte érzékelhetetlen, édes játék… aztán a féltő, óvó kéz már nem is akasztja ki az ujjaikat egymáséiból… aztán ahogy ott térdepelt előtte, miközben ő szeretettel fürdette ujjait fürtjeiben…. Aztán az a másik pillanat, ahol már a nő fejét hajtja ívbe egy másik mozdulat, egy másik érzés. Egy óvatlan gyorsasággal kiszáradt ajkat ízlelő nyelv… egy kert, egy virág, egy otthon… A víz hangja, amint hol süvítve ordít át sziklába vájt lyukon, hol alig csobbanással csókolja a part menti köveket. A golf pálya füvének szőnyegnyi selymessége… illatok, ízek, pillanatok keringenek benne.
Majd egy másik séta a közeli erdőben, kerülgetve a pocsolyákat, mikor csodálkozott a nő, hogy hová tűnt a másoktól megszokott védelem, hogy hagyja és engedi a másik… aki megérezve a pillanatot, már nyújtja is a kezét… késő…
A remény hangjai fonódnak a féltékenységgel talán? Akárhogy is, meglepő.
Mert csak ízlelgeti a nő, hogy ha most valaki más kapná meg ezeket… az… hiába minden, be kell vallani… fáj….
Ezért kell a pofon. Ébresztő van. Az összerendelt utaknak is van idejük. Csodálkozva hallotta, hogy a döntés a kezében lesz…. Meglátja majd…
Ha semmi se jó…ha gazdag lesz, ha nem lesz gazdag, neki semmi sem jut…
„Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer , mosolyogj egyszer már
Én elfáradtam , feladom már, asszem hazamegyek..….
Csak mosolyogj….
2010-06-26
Presser Gábor: Gazdag fiú szerelme
http://www.youtube.com/watch?v=sIobhpUzMhE
2010. június 26., 23:15:20
Az éneklő fa meséje
Gyere! Kucorogj ide az ölembe édes! Rendben, Maci is jöhet.
Egy titkot osztok meg veled. De csitt! Senkinek egy szót se. Megígéred, ugye?
Adj még egy puszit, s engedd, hogy belefürdessem ujjaim szöszke tincseidbe…
No, ha készen vagyunk, akkor figyelj….
Egy este, amikor a szúnyogok döfték belém fullánkjukat, én pedig semmivel sem törődve ültem ott mégis, még a csapkodást is elfeledtem, akkor történt az eset. Belefeledkeztem a látványba, s mint amilyen picinykének érzed magad te most, itt, az ölemben, én is oly csöpp mafla voltam ott, annak az óriási hársfának a tövében.
Talán megérezte lelkem rezdülését, hogy bűverőjéből szabadulni nem tudtam, vagy talán valami más miatt, de egyszer csak szinte virágaival borítva rázta meg magát, s belesuttogta a fülembe énekét.
Az éneklő fa meséje
Tudod, kezdte, olyan nagyon szép az élet! Nem csak látni, érezni, hallani is lehet. Csak figyelj jól, te is nyisd ki jól picinyke füled.
Valamikor régen, olyan nagyon régen, amikor a nagymamádat ringatta bölcsőjében a nagymamája, csak úgy belefeledkezve a világba, akkor döntöttek az életemről - kezdte halkan suhogva, ringatva meg leveleit.
Kicsiny magoncról nevelődtem vadon. A szél zsongta csak, hogy nem maradok én ott, lesz majd nekem sok-sok társam, szép életem. Igazán már senki sem emlékszik arra, hogy honnan is kerültem én a Kastély kertjébe. Arról, pedig még csak szóbeszéd járta, hogy a kert nem is igazán egy egyszerű mezei porta lesz, hanem arborétum. Pihenője a kisasszonyoknak, hűsölője a gavalléroknak, menhelye a falu megfáradt lakóinak.
Bár az idő a törzsem szépen növesztette, barázdálta az árkaival, egyre csak gyarapítva azokat, hogy-hogy nem, mára már a kastélyt jócskán túl is szárnyaltam - sóhajtott kissé nehézkesen.
Hálásan gondolok a gondos ültető kezekre. Ma is emlékszem arra a csodálatos érzésre, ahogy gyökereim a frissen ásott gödörben jólesőn nyújtózkodtak – kéjesen emlékezett vissza a fa. Pont úgy, mint egy kényes kiscica tenné. Már nem is sirattam társaim, hisz új barátok vettek körül. Egy apró szőke copfos kisleány, hatalmas masnival a hajában, piros kis ruhájában szökdécselt hozzám nap, mint nap, énekelt, s szeretettel ápolgatott. Apró kannácskájából locsolgatott, pici kezeivel meg-megsimogatott. Suhogó szoknyás kisasszonykák táncoltak körbe-körbe, s én úgy tartottam volna velük. Szinte szédültem bele. Gyöngyöző kacagásuk vidította szívem.
Az eső édes bájitalként frissített, lemosta por-ruhám, s élénkzöldre ecsetelte leveleim. Itatott, etetett. Mivel felfelé tudtam nyújtózkodni csak, hát nőttem fel, fel, szinte az égig, hátha megsimogathatom lombjaimmal az égen legelő bárányfellegeket. A szél felborzolta, s leszárította a reszkető cseppeket, a napsugár cirógatása nyomán pedig egyre több és több bimbó feslett édes nektárt nyújtva a látogatóimnak.
Minden évben eljött az-az idő, amikor énekre keltették szívem.
Jött a méhek hada, a fekete-sárga darazsak serege, apró zümmögő rovarok részegedtek meg édes illatomtól. Mint egy menyasszony, ki sárga virágruhába öltözik, apró, libbenő virágcsodák nyújtották kelyhüket az éhes vándoroknak. Nem bántam én, nem, dehogy! Vigyáztam,óvtam őket, róttam a szelet, ne fújjon most épp nagyon, hisz a kórus tagjai lassan már mind megvoltak, hangolták természet adta hangjukat.
Itt egy ciripelő, amott egy zümmögő ad rá választ, majd bele-bele dong egy dongó, csak úgy aláfestésül. Jöttek persze az énekes madarak is, hisz korlátlan éléskamra nyitott ajtaja csábította őket. Egyszer-egyszer beleénekeltek, de a megbújó rovarokra vadásztak inkább. A sok zümmögő, dongó, döngő, zsongó-bongó hang egyszeriben megtalálta a közös ritmust, s mint egy halkan altatót dúdolgató anyuka, énekre kelt a hársfa. Lágyan ringatta lombjait a szél aláfestésül, levelei táncoltak, még az ugrándozó mókusok is halkabban neszeztek, nehogy megzavarják a szépséges dallamot.
Megfáradt vándor ült le gyanútlanul a tövébe, hisz a nap már delelőre járt, s árnyékot keresett védelmére. Épp, hogy letörölte izzadt homlokát, s fektette le az árnyékba kopott köpönyegét, talán szívét is rendes mederbe kerítette egy pillanat alatt a csoda, meghallva a fa énekét. Édes álom jött szemére, s hozott csupa jót, mit magának kívánhatott.
A kis fa csak énekelt tovább, csitította a megfáradtakat, altatta a korábban álmatlanokat, gyógyította a fájdalomtól megtört szíveket, lelkeket, hisz nem volt senki, aki ne feledkezett volna bele énekébe. Elmenni mellette senki sem tudott anélkül, hogy időt feledve ne hallgatta volna, akár csak néhány percig, pillanatig zenéjét.
Engem is valahová távoli világokra vitt dallama, soha nem járt tájak kergetőztek a valósággal. Harmat pettyezte vállam, pillangó szállt a hajamban megbúvó hársfavirágra…
Úgy szerettem.
Ez a váratlan béke, harmónia gyógyírként hatott, szakított ki oldódó sóhajokat, vágyat, hogy el ne múljon soha, soha ez a pillanat…. Mint egy pihe, úgy szállt el minden gondom, bajom.
Lehet, hogy a szél csalt játékot fülembe, ki tudja már. Az érzést, mit adott, életemben sem tudom hálával megszolgálni.
Manapság az emberek megfeledkeznek a varázslatokról. Elmennek mellettük nagy sietve, gázolva át mindenen és mindenkin. Észre sem veszik a szépségeket…
Nos, kicsim, csak hunyd be kis szemed, engedd, hogy apró csókkal zárjam pilláid, s dúdold álmodban is a hársfa dalát….
Érezd illatát, tartsd meg emlékezetedben, soha nem feledve... van egy hely, egy öreg hársfa, akinél oltalmat találsz!
http://www.youtube.com/watch?v=fd3a189vcVc
Secret Garden - Nocturne
2010-06-13
2010. június 13., 20:24:04
'...amolyan kis megtört köszönet'
- Emlékszel? Emlékszel milyen volt, amikor még gyökereid a földbe martak, s szép sudár koronát növesztettél? – kérdezte a pipacs,szemtelenségébe szinte belepirulva...
- Most, hogy említed, mintha sejlene valami….– töprengett a léc.
Rémlik egy picike házikó… édesen töppedt nénike locsol egy növendék fát, s közben szavaival simogatja …„ Nőj nagyra nekem, légy álmaim védelmezője, hogy békét találjak, árnyad alatt… növekedj, nőj nagyra kicsi fa…”
-Mesélj, még kérlek! Mondd, milyen volt, és szeretted e? S emlékszel még a világra, a napfény ízére, az eső suhogására?
-Kicsi, bohó pipacs! – mosolyodott el a léc. Tüzes szíved mintha erőt áramoltatna halott tagjaimba…
Mint erekben a folyékony erő, úgy jön fel egyre inkább életem képe.
Emlékszem… Jöttek a tavaszi záporok, lemosták a tél maradékául hagyott szennyet, a jegek vájta sebeket begyógyította a nap. Igen, a nénike is egyre inkább dédelgetett, s én úgy szerettem nőni, fel, egyre feljebb… Meg akartam hódítani majd az eget, hogy kicsit később megháláljam, vissza tudjam adni a kapott szeretetet!
- És mondd te léc, ment a néni az árnyékodba? Adtál neki hűs pihentetőt, édes gyümölcsöt akár? – egyre jobban érdeklődött a pipacs, fészkelődött, majd kiesett társa mellől.
-Emlékszem … Egyszer csak honnan, honnan nem, hisz ideje még nem volt, esetleg alig, mégis egy bimbót tudtam növeszteni. Illatos virág fejlődött belőle, s a néni öröme határtalan volt! „Óh, ezt el sem hiszem!” - mondta! „ Még a végén az őszi szellő diót érlel nekem, pedig ezt álmomban sem reméltem volna! Köszönöm kedves fa”
Igen, itt pihenek majd az árnyékodban, mesélek neked. Elmondom, hogy az ősz nem fáj… az csak valami pillanatnyi szünet, kis erőtartalékolás, ne fájlald hát az elhullt leveleket, a tavasz majd bőségesen megáld újabbakkal. Elmesélem, hogy a tél a pihenés ideje. Siess az álommal, ne kelljen a fagyokat érezned, csak úgy hidd majd, hogy egy picinykét fájó álom, amolyan szünet… szünet a létben…
Elmondom majd, hogy az árnyékodban hozott édes emlékek, a déli szunyókálások, megpihenések öregségem örömei… s hálás leszek majd neked ezért. Valami azt súgja, itt lelem majd meg örök békém… de te majd ne sirass kicsi fa, én ezt akarom…
Óvatos cseppet ejtett a pipacs… hogy a hajnali harmat bújt e ki kelyhéből, esetleg varázslat történt e, nem lehet tudni. De azt biztosan, hogy selymes szirmaival egyre közelebb és közelebb simult a léchez… Nem bánta a szálkákat, nem óhajtotta most éppen a társát… Szeretetet akart adni vigaszt, félte a mese folytatását… óvatosan remegtek meg szirmai.
Aztán múltak az évek. Tavasz hozta bimbót a nyár kezébe adva az ősz nevelte gyümölccsé… A fa árnyékában pedig az öreg lócán egy megfáradt nénike arcára ragyogott a levelek között kandikáló nap… De hirtelen feljajdult a szél, amikor rongy-csomag módjára csúszott le onnan… estében megsimogatta még egy picinykét a fa törzsét… A fa szíve megszakadt fájdalmában, s könnyítésül óvatosan szállongó leveleivel takarta be…
Ettől a perctől kezdve csak száradt, szikkadt, elszállt belőle az élet…
Már nem érezte a fűrészek éhes marását, nem bánta a gyalu csiszatolását, a koporsószög sem hozott maradandó sérülést…
Ami maradt, azt megvasalva a temető kapujának szánva őrizte csendben az emlékeket….
Míg egyszer egy kacagó kisgyerek két szál piros pipaccsal örvendeztette meg….
http://www.youtube.com/watch?v=X_aV61q25U8
Celine Dion - Brahms' Lullaby
2010-05-14
2010. május 14., 13:46:39
Félálomban....
… amikor ugyan már tisztul kissé a tudatod, de úgy irányítod azt, hogy gyorsan visszaszálljon az álomhoz, s valahogy pörgeted tovább…
Jó ismerős már ez a féltudatos állapot, szereted is.
Érzed. Pontosan felismered azt az érzést, amitől tudod, hogy innen aztán nincs menekvés. Annyira vonz, béklyóba köt, hogy lehetetlen lenne elengedni.
Elkapod a pillantását, s már az összes érzéked tudja, hogy igen, Ő is, pont úgy és azt érzi. Nem lehet, nem akarod, nem akarja. De ez éppen most senkit sem érdekel, táncol benned a gondolat. Ujjaid már rajzolják a mozdulatokat, az elkapott pillantásai nyomán tűz serken, szinte égeti rajtad a ruhát.
Tudod, most a csábítást viszonoznod kell. Elkezdte, rajtad a sor, folytatnod kell.
Hogy helyes, hogy szabad e, hogy megégsz, vagy akár lesz e következő pillanat? Kell és kész, nem érdekel, mert biztos vagy benne, tudod, hogy lesz…
Tudod, hogy már egy teherrel kevesebb. Egyébként is felnőtt vagy, vége az iskolának. Mit is mit is tanultál, az szinte mellékes is e pillanatban. Viaskodsz. Látod, hogy menekülne, viaskodik… de nem bír Ő sem.
Ahogy a széken ül, kirajzolódnak inge alatt játékosan megfeszült izmai. Inkább hat most ragadozónak, vad, ősi ösztönök hordozójának, hisz még a hátizmaival is lát.
Érzi, ahogy közeledsz. Arcán a várakozás izgalma, feszültsége. Talán már ő is tudja…
Áthajolsz fölötte. A gyöngysor belenyomódik nyaka hajlatába, hogy egy óvatlan mozdulatra éppen simogatóan lecsusszanjon a vállához. Odakap. Nem is bírja szó nélkül megállni, másra figyelni sem tud… vagy mégis? Most már melleid halmai érintik pillanatra csak, amint magyarázóan áthajolsz fölötte. Látod, ahogy megfeszült, szinte macskaként domborítja izmait, hogy még egy kicsit, csak kicsit jobban érezzék puhaságát. Bimbóid játszi simogatására már hangosan felnyög, nehezen viseli, de még harcol, még tartja magát. Pedig pontosan tudja, a játék már jóval korábban megkezdődött, ő már akkor elveszett. Elkapod kutakodó pillantását, a látványba belepirulsz. Látod a vad, féktelen vágyat, a rajongást, az elsötétülő tekintetet, a mindent ígérőt.
Óvatosan érinted az ajkát. Éppen hogy, alig, csak úgy sejtésnyire. Megfeszült teste minden idegsejtje vigyázz állásban figyel. Nem elég neki, már mindent akar, de várja, hogy még mi lehet a tarsolyban. Még mindig fékezi magát. Finoman körberajzolod, de kapod is vissza, mert a viszonzás annyira édes, hogy erővel kell tartani magad.
Most rajta van a kínzás sora. Látja, tudja, hogy most mire vágysz, hogy is ne, hisz pont arra, amire ő, kacag fel hirtelen.
Egyre több és több a csók, már nincs gát, csak az egymásra figyelés.
Amikor elakadó lélegzettel veszed tudomásul nyelve behatolását. A fogak koccanását, a férfi birtokló örömét. Mert most úgy akarja tudni, hogy az irányítás a kezében van. Boldogan hagyod. A vágyak szabadjára engedését, a hajadban eleinte tétován botladozó kezét, mely útját megtalálva ragadja meg, hogy ívbe hajoljon nyakad. Aztán azonnal ott fojtassa nyelvének játékát, de találjon is rögvest vissza ajkaidhoz, mert a szelíd játék most nem ezé a pillanaté. Úgy csókol, hogy már lüktet a tested, érzed az övé feszülését. A tudatotok elhomályosult, megszűnt a külvilág. Mindegy hogy hol és merre vagytok, ez már nem érdekes, hisz minden ízetekkel szeretkezni akartok. Pontosan tudod, hogy milyen is lesz. Elárulja vad csókja, a fékezhetetlen indulat, hogy most elemi erővel tör fel a vágy, amit csillapítani kell, mert csak azért érdemes….
…tudatod tisztul…
Ilyen kegyetlen az álom. Amikor jönne a megfejtés, a legjobb rész, hiába akarnád visszahajtani, már hallod az esőcseppek kopogását, már csak az a furcsa sóhajtásnyi morzsa ragad benned, s az öröm, hogy mégiscsak nő vagy….s hiszed, hogy azért jött a jelzés, mert kérésed teljesül….
http://www.youtube.com/watch?v=z1qu52BqPOo
Rue du soleil – La francise
2010. május 03., 22:00:43
Az alkotó hozzáfűzése:
' Tizennyócas karika'
Dobbanásaink
Írunk itt; emberről, hazáról, becsületről.
Ki-ki használja ecsetjét, objektívjét, betűit. Festjük szavainkat pirosra, fehérre, zöldre, használjuk nyelvünk ékeit.
Hasonlítunk, nézünk, de nem látunk. Vádolunk, kárhoztatunk, gúnyosan nevetünk, főleg ki, másokat.
Homályos a tükrünk, elvakult már, a foncsor lekopott, hiába is próbálod beazonosítni múltad darabjait.
Fel-felkapunk egy pillanatra az igazság vágtató lovára, de levet az, hisz konok és makacs. Kemény az ülés rajta. Főleg, ha párnához szokott énünk.
A hibásak nem mi vagyunk, de főleg nem az én.
A többi.
Persze.
Aki néz és lát, de még sem szól.
Arról se beszéljünk, aki tán lát, de béklyó a nyelvén, görcs, lakat.
Ha kifut az igazság a szánkból, kapjuk rögtön elé a kordont, nehogy más is lássa, hallja, elszólt szavaink szárnyaszegetten hullnak a porba.
Fáj, persze.
Ejtünk is könnyeket, vagy fordulunk a pohár vagy a kezünkbe adott eszközök felé… hisszük: könnyítésül.
Tudjuk azért, badar és semmi a gondolat, kárba veszett az ima, maradt a kárhozat.
Aprócska nemzetünk, vívja csatáit. Olyanok vagyunk, mint a hangyák hegyre felmenet. Gyűrheti szél, tépheti vihar, lábacskáikat megvetik. Simulnak a repedésekbe, várják a fényt. A lehetőséget lebegő fohászként engedik szárnyra.
Marad velük a hit.
Semmi más talán.
Csak a tudatalattiba gyömöszölt évek súlykolta tapasztalás, picinyke erő, dac és konokság. Az élni akarás.
.
Kell még a jövő!
Kell a könyörületesebb, szebb világ!
Kell az, amikor ember nem farkasa sajátjának,
amikor egyik segítő kéz markolja a másikat!
Kell az, amikor nem széthúzunk, hanem összetartunk!
Kell a vita, kell a szó, kell a beszélgetés; ha süket a fül, a száj hangtalan ,a gondolat nem olvasható!
Kell a becsület!
Igen, az kell igazán.
De mit tudja az, ki életét élve a tisztesség határát sem érheti el?
Hogy tudná az, ki saját vérén se tud segíteni?
S legfőképpen, hogy tudna tenni a nagy, ha a kicsi is csak tépni képes?
Nézz szét… nézd meg… nézz önmagadba!
Tegyél! Egyedül, magad, magadért, mindenkiért!
Talán az a másik, aki látja, elszégyelli magát gyáva tétovaságáért s tesz majd ő is.
.. és a szomszéd, meg a Mari néni és a falu, község, város, még a végén él majd újra a szó, az írás, lesz majd büszke való!
2010-03-14
http://www.youtube.com/watch?v=o3-iG7ZUWvw
Brenda Perry Medusa 2
2010. március 15.
Monitor mesék...Avagy FELNŐTT regék és mondák… hogy mik vannak kategóriában….
Miért pont monitor mese? Igazán egyszerű. Ma, a technika jóvoltából talán az egyik legáltalánosabb ismerkedési forma, akarva vagy akaratlanul sodródik egymás felé, időnként egymáshoz két ember.
No, csapjunk bele…
Mesénk hősnője Izabella, egy édes kis vörös loboncos hajú hölgy, aki éppen a negyvenes éveit tapossa. Szó szerint. Rajta a családja gondja-baja. A házon iszonyú kölcsön, bevétel szinte semmi, de legálisan főleg egy fillér sem. Kamasz gyerekei már lassan kirepülőben vannak, talán valami életszerű családi példát kellene még mutatni feléjük, de egyedül ez ugye elég nehézkes. Párja pedig saját tohonyaságának két percébe fulladva fordul rá, vagy éppen le róla. Talán már nem is számottevő az idő, olyannyira megszokta már, hogy észre sem vette fásultságának okát. Tulajdonképpen nem is érti mi történhetett. Új szemüveg nem került rá, bár a jelenlegi karcos, törött, de rávaló nem akadt, mégis lehullt a hályog. Egyszer csak nem a szerelmes feleség nézett vissza a tükörből. Nem bújt vágyakozva az után a röpke légyott után a másik melegébe, nem akart már érintést, hisz nem hogy izzani nem izzott, még csak nem is pislákolt már ott semmi…
Menekült… el a valóból, el a világtól.
Bár korábban nem sokat olvasott, most mégis a betűkhöz fordult. A visszautalások, csatolt jelek szerint nem kis reményt keltett szívében az új öröm, hisz tetszést aratott verseivel, olvasták és igazolták vissza, nem csak ő jár ebben a helyzetben. Persze, ez nem annyira vigasztaló, de egy kicsikét nyom a latban. Nem ő a selejt, vagy nem csak ő. Mert mi másnak gondolhatta magát, ha ide jutott, ha ezt tudta felmutatni…
Még hogy selejt! Hiába mondták neki, hogy minden elhibázott házasság két ember produkciója, nehezen fogadta el.
Rótta a sorokat a monitor mögött… Már nem érdekelte, hogy alig lát, hisz új világba költözött, értékelték, szerették, új barátok, ismerősök vették körül.
Valahol, a világ egy másik szegletében Zsolt alig várta, hogy családja végre elpihenjen.
Rárivallt kisfiára, aki még egy szóra, egy kérdésre választ várva, vagy csak egy futó mosolyra vágyott volna. Feleségét látszólagos aggódásban küldte ágyába, hogy pihenjék végre valahára. Kamasz lánya is jobbnak látta, ha teret enged apja hóbortjának, had űzze a betűket, ontsa vérüket, szidja-védje-vágja a világot.
Éjjeleket kőrözött a neten, mint valami vad, aki türelmetlenül vágyja ártatlan báránya vérét. Ismert már nőket meg, sokat. Nem volt ez igazán érdekes, hisz oly jól tudott elbújni saját maga szőtt álcájában. Használta, kihasználta őket, miután mézes szavaival, vagy segélykérő szerencsétlennek mutatva magát, ki sínylik csak, próbálja életét, de menni nem tud, lépni tán csak, hisz érthető, kicsik még a gyerekek…
Nem kellett sok idő, a sors segítő karja egymáshoz lökte őket. Nesze, te szerencsétlen! Férfit akarsz? Apát és remek pasit? Intelligens, okos, tettre készt?
S te, másik, te! Nem elég a jó? Nem elég a szelíd otthon? A biztonság, a szeretet? Kell a friss vér, az ámulat, sőt bámulat, kell a vadász ösztöne, ki leteríti a vadat?
Itt vagytok hát… egymásnak…
Nézd csak! Egy vers… pont neked szól, hisz érzed, minden porcikádban… csak neked, csak most, csak itt…
Izabella nyugtalanul fészkelődött a székében. Maga sem értette, miért lehetett ez. Úgy döntött, talán egy pohár hideg sör majd hűti kedélyeit. Nem használt azonban semmi sem… Az a vers beleivódott, nem tudta erőszakkal sem levakarni magáról.
Tehetetlen volt.
Szinte felugrott a helyéről, amikor egy borítékot látott pislákolni ….tőle…
Apró, ismerkedő levélke volt, szinte csak dicséret és érdeklődés a másik felől, mégis valami furcsa érzés kúszott fel a gerincén. Nem akarta, nem is szerette igazán, de pontosan tudta, nem tud többé szabadulni.
Zsolt jól megnézte még egyszer a verset. Markába fogta az. Az érzés, mi úrrá lett rajta, meglepte. Már régen érezte ezt az izgalmat. Futkosott hátán a hideg, mégis erekciója támadt. Érthetetlen. Gyorsan megnézte családját: alszanak, mind. Megnyugodva ült vissza, s rátért a következő lépésre. Chatre hívta a nőt. Tudni akarta, látni… főleg látni.
Teltek a napok, a hetek. Egyre nagyobb izgalommal várták az estéket. Már mindegyik tudta a másikról a szép mesét, a rút történetet. Vigasztalók voltak és vigaszra szorulók.
A bizsergés kölcsönösen éreztette létét. Főként, hogy Zsolt egyre inkább sürgette Izabellát, küldjön már legalább az éter hullámain keresztül fotót magáról, hisz jól tudták, a találkozásukhoz még a remény is kevésnek látszik.
Futott Izabella a barátnőjéhez, csináljon róla képet, szépet, mindent takarót, és akarót. Varázsolja el a másikat, leginkább olyat. Szép nő, kis kecses, nem volt nehéz dolga a masinának ezt megörökítenie.
Zsolt ámulata boldog mosolyra serkentette, s a sebek, melyet a múlt karcolgatott rá, behegedni látszódtak.
Mohóságában a férfinek semmi sem volt elég. Látni akarta a nőt szoknyában és nadrágban, pólóban és pulóverben.. majd anélkül..
Belepirult Izabella a kérésbe. A játék már elkezdődött benne, már alig tudott gátat szabni, korlátot pedig … talán nem is akart. Főleg, hogy barátnője fényképezőgépe kegyes volt hozzá. S ahogy telt, múlt az idő, egyre jobban belejöttek a fotózkodásba. Jöttek, mentek a képek, hisz a férfi is küldött néha-néha egyet magáról. Családban és anélkül, cigarettával és gitárral, pólóban…. és nélküle…..
Izabella élete megváltozott. Várta az éjfélt, hogy „párja” körül csendesedjék az élet, hogy övéi is megpihenjenek, s szerelme lobbant lángra, már semmit sem tehetett.
Tervezgettek hiú ábrándokat, gyönyörű verseket írtak egymáshoz, egymásról, szerelmükről.. szinte mesébe illő lett a történet.
Zsolt egy alkalommal különös kéréssel fordult Izabella felé. Már korábban is firtatta, hogy esetleg van e gépének kamerája. Mivel a nő ezzel nem rendelkezett, s szűkös anyagi forrásai sem tették lehetővé, látszólag el is tekintettek ettől. Most azonban szinte napi téma lett, hogyan láthatnák egymást, nem a fotóba vésett vonalakat, hanem a hús-vér valót…. Zsolt rendszerint bekapcsolta, így mutatva a lehetőséget Izabellának, hogy mennyire jó ez, mennyire más. Boldogan fogadta a rajongó hangot, a boldog csacsogást, hogy valóban kellemesebb és a vártnál is jobb az érzés, mit nyújtani tudott. Egy váratlan bevétel segítette Izabellát a technika kibővítéséhez. Nem árulta el Zsoltnak. A délután azzal telt, hogy próbálta fel egyik ruháját a másik után, hogy gyönyörű haját megmosva, a napon fényesre szárítva szépen elkészítette a meglepetését, ami nem volt más, mint ő maga.
Az este éppen úgy kezdődött, mint a korábbiak. Zsolt csillogó tekintete, karcos hangja betöltette a teret, a szívét, a testét. Mivel meleg volt, éppen csak egy trikó volt rajta, s egy rövidnadrág. Izmos lábát is engedte néha-néha láttatni a picike szerkezet. Élvezettel nézte Izabella az izmok játékát, feledkezett bele az érzésbe, mit az hozott. Éppen kacagott picikét a férfi morgolódására, hogy: - fene a világba, a pénztelenségbe, a távolságba! – hisz mennyire, de mennyire szeretné a nőt látni, érezni, karjaiban tartani.
Ekkor kattant a vonal, hirtelen megszakadt. Furcsa volt látni a villanást, ahogy elmosódtak a férfi vonásai. Szinte páni félelem lett úrrá a nőn… de aznap már hiába áldozta fel éjszakáját… a férfi nem jött fel.
Izabella szinte kínban égve olvasta a verseket, a leveleket, az elnézést kérő sorokat. Hiába volt azonban a nyílt és szándékos jel, ő már elveszett.
Az este örömet hozott. A férfi a vártnál is korábban jelentkezett, hívta, dicsérte, minden szava arról tanúskodott, mennyire elvarázsolta a nő. Nem számított már semmi sem…
Egyszer csak villant a kép, s látta zavarában elpirulni Izabellát. Látta a mosolyát, az apró gyöngy fogait, kacagó száját, vörös sörényét, nagy őzike szemeit. Látta a törékeny kis nőt, az apró kebleket kirajzolódni a pólóba rejtve, s már nem bírt magával, már nem tudott megálljt parancsolni. Hatalmas sóhaj töltette meg a teret. S tudták, összetartoznak. Hogyan s miként, azt tudni előre nem lehet, de az útjuk egy. Pajkos célzások, édes erotika fűtötte őket, s a vágy, az akarnok férfi óhaja, a kicsi nő sóhaja…
Kedvem lenne megragadni a csípődet,- súgta Zsolt, éppen, mikor verselsz nekem, s nem várnád egyáltalán, de belebódulnál a pillanatba, tudom. Felhúznám a szoknyád, belecsókolnék váratlanul a combjaidba, kibontanám a blúzból apró madár melleid, hogy megmelengessem, forró ajkammal rongyosra tépjem…
Szinte forrt a levegő köröttük, olyannyira, hogy Zsolt már a trikóját is soknak érezte. Megtornáztatva izmait, levette hát. A gondolatra, hogy a nőt simogatja, hogy a rátörő kéjtől egyre hevesebben izgatja, szinte érezte nedvességét, nadrágja is szűknek bizonyult. Ezt már nem lehet viselni tovább, kiáltott fel, s egy pillanat alatt már siklott is a zipzár, Izabella pedig egyre akadozó lélegzettel látta a férfi vágyát: teljes nagyságában.
Akarlak téged! Akarom, látni a tested, tudni, hogy tényleg az enyém vagy!- hallotta a férfi egyre mélyülő hangját, látta a tekintetén a vágyat. A vágyat, mit oly régen látott már csillanni férfi szemekben, hogy teljesen belerészegült.
Látod, én már szégyentelenül állok előtted… kérlelte a férfi, s miközben Izabella remegő kezekkel oldozta ruháját, egyre hevesebb mozdulatokkal ragadta meg még jobban duzzadó péniszét, s engedte, majd újra és újra. egyre hevesebben adta meg magának az örömöt, várva a nő testét, még ha virtuálisan is…
Izabella nem volt gyakorlott. Fogalma sem volt, hogy vajon mit lát belőle a férfi, s egyáltalán lát e valamit. Időnként, amikor néha-néha nyögött egyet a férfi a látványtól, még el is pirult.. A további szavakra pedig, amiket hallott, még talán a fülét is befogta, hisz olyat kért tőle a férfi, amit eddig még magányában tett csak, hogy szeresse magát, hogy simogassa, hogy mutassa vágyát, s kielégülését…..
Zsolt segítette,súgta-búgta a szép szavakat, a reményt keltő jövőt, az igazi együtt életet, a szerelmet, holtig-holtomiglan..
Izabella legnagyobb csodálkozására eltűnt belőle a szégyenérzet, már eltűnt az idő, a korlát, csak a férfi hangját hallotta, szorosan lehunyt szemei alatt édes játékot látott, álmot, más világot, míg rá nem ébredt saját sikolyára..
Egy pillanatig azt sem tudta hol van, de a férfi tekintete azonnal visszahozta, a hörgése adta tudtul, hogy ott, odaát, éppen olyan csoda történt, mint aminek együtt kellett volna bekövetkeznie.
Sok éjszakát töltöttek együtt.
Szinte már házasságot éltek, tudtak mindent egymásról, családról, segítették a másikat búban és bajban.
Egyszer azonban egy véletlen folytán kiderült Zsolt mintha nem csak Izabella kegyeit óhajtaná. ( a feleségén kívül) Már máshoz is íródtak levelek, már szakadozott a kép, kifogások és hazugságok váltották egymást, s féltékenység, hisz adni nem bírta volna Izabellát másnak. Birtokolta volna őt, hisz olyan jól kitanította, már annyira tud a kedvére tenni, s megelégszik. Illetve még emlegeti a találkozást, de majd csak túlmegy rajta, gondolta a férfi, miközben írta a verset.……
A verset, mely Mónikának címződött, s óvatlan pillanat folytán a felesége véletlenül elolvasott….
2010-08-03
Mick Jagger Old Habits die Hard
2010. augusztus 03., 21:42:15