TALPIG SZÍVVERÉSBEN
Én tiszta szívnek látom az anyámat,
ki szelíd békét üzen a világnak,
s a kelő nap is áldón visszahőköl,
míg szemlesütve merít az időből.
Mityka 2010. április 30., 08:56:56
KOCSONYA
Csak ritkán esett, mégis alig vártuk,
nem kóstoltuk, csak módjával csodáltuk,
hogy sűrűlt be a disznó pörzsölt lába,
a hidegre hűlt, rezgő kocsonyába,
a kamraasztal sok mindent megoldott,
mert odazárták előlünk a sorsot,
de elibénk már úgy mért terítéket,
hogy bőven adjon, ha már bőven vétett,
az asztal körül ott ült már az emlék,
s mi illetődve lestük a szerencsét,
fölszeletelték, hosszába-keresztbe,
a testes kockák ott ültek remegve,
a teli tányér nagy étvágyat bontott,
majd két ujj közé szorultak a csontok,
s míg ízig ért a nyelvünk széle-vége,
nagy béke ült a harapás kenyérre,
a szeletből mi nem tanultunk törni,
a kenyér testvér volt, amolyan földi,
csak nézegettünk, mint aki még ráér,
s még íze volt, úgy ürült ki a tányér,
mert ez időn még a gyerek se bánta,
hogy ugyanolyan éhes volt a kályha,
csak szájunk tett-vett, alig hagyta abba,
ráéheztünk a megszolgált falatra,
s én úgy örültem, hogy végképp nem értem,
mért csillogott anyám a lámpafényben.
Mityka 2010. április 28., 08:40:45
SZALMAZSÁK
Nem szerettem – bár óvatosan bántott–
a frissen tömött, púpos szalmazsákot.
Nagy munka volt az. A mállót kiszedni,
majd kifordítni, fogadóra tenni,
s a középrészre hagyott karnyi résen
bepréselni a rozsszalmát keményen,
a sarkkal kezdve, tartós csúcsra tömve,
majd sorra-sor és szélről közre-közre,
szép mesterség volt illőn befejezni,
mert maradt rés, de nem lógott ki semmi,
majd egyengetni föl-le, balra-jobbra,
ahogy a tégla-forma deszka összefogta,
s az első álmok, dűlve erre-arra,
ahogy a rozsszál engedte-akarta,,
föl-fölriadtam – de a reccsent álom
már újra jött, hogy illatával áldjon,
csak pár nap telt, míg szalmazsákom újra
az összes forgást-mozgást megtanulta,
s kis zugot tört a békétlen gyereknek,
rám vackolódott – s az volt benn a legszebb,
hogy azt a libapásztor kedvet érzem,
mi ott zöldült a régi rozsvetésben.
Mityka 2010. április 19., 08:26:45
FAGYOTT FEHÉREN
Az Isten tudja csak miért, telente
a friss mosást hidegre teregette,
vagy fönn, a padlás őrizte kötélen,
vagy kint, az udvar szélcsöndes ölében,
de roppanós-fehér keményre fagytak,
s míg én örültem egy letört darabnak,
nem éreztem az anyám cserfelését,
hogy az a darab mért hiányzik végképp,
kis dolog volt – ám amit ma sem értek,
hogy őrizhettek tudományt a gének,
hisz tette, mint ki a jövővel spórol,
bár nem tudott a szublimációról,
de elfagytak az ártó tapadások,
és kipárolgott a jégből az átok,
a világ nem volt más nekem, csak játék,
meg anyám, mint egy átizzadt ajándék,
még látom, hogyan görbíti a munka,
hogy nehezül, de tenni sose unja,
az ő fehérét tiszteli most tollam,
hogy szeretetét odamaszatoljam,
arra a jeges, hófehér szegélyre,
de fölillan a párával az égbe.
Mityka
2010. április 15., 08:37:09
FASZÉN-VASALÓ
Nagy, ormótlan vasöntvény, íves nyéllel,
fölül záró lap, kampó-szegte véggel,
jó két maroknyi öböl a faszénnek,
kimért lyukak a kék levegőégnek,
a sima talp, fölötte vastag öntvény,
és csontba, bőrbe, vérbe írott törvény,
csak ennyi volt – s vasalt anyám, a büszke,
mindent simára, köznapi ezüstre,
és visszatűrve tiszta szemmel látom,
ahogyan hajtás élül a világon,
és tüzet szítva, ívben mozdult, mintha
én lettem volna kezében a hinta,
s a vége sincsen mozgás, ahogy kellett,
úgy nőtte nagyra anyámban a lelket,
ki-, besurrantam, zsíros kenyér éhhel,
az iram lóbált, sohasem a kényszer,
meg minden, ami örökösen lázad,
hogy láthassam a gőz fölött anyámat,
s a faszéntűzbe, mint ráncba az évek,
besűrűdött kis légzéssel az élet,
s hogy érezze is örömét, keservét,
az ujjhegyével illette a nyelvét,
rámozdította finoman a talpra,
s ha sercent, már a jókedvét vasalta,
először minden kacskaringós ránc volt,
de anyám keze jobbra-balra táncolt,
s én láttam is, a gatyás, nyurga, pőre,
hogy megropog az Isten lepedője,
mert ki-, bejárt, mint testvére a Napnak,
a munka ment, jó egyformán haladtak,
és meg-megvillan, ahogy visszalátom,
hogy hajtogatta naggyá a világom,
s az egészből, mint zsebemben a vasszeg
kis lyukba bújva, végleg ez maradt meg.
FEHÉR ÓRIÁSOK
Lógok alá a mélysötétbe,
se körbe fal – se fönt, se lent,
csillagot emlékszem az égre,
belélegzem a végtelent,
fények tapodnak végig rajtam,
az öblös mélyből hang fakad,
múltam zajától döng a katlan,
fehér falára rátapad,
és messze innen, messze túlon,
hol testem-lelkem elveszett,
egy csillagtalan, vak tejúton
óriásokat kergetek.
Mityka
2010. április 06., 08:48:59
A SZÖKŐKÚT, A TÍZFILLÉRES ÉS AZ ÖREGEMBER
A könyvtár előtti kis téren,
a szökőkút ma hallgatott,
egy öreg tűnt föl észrevétlen,
bal kezét markászta a bot.
A jobb kezében másik bot volt,
nyesett vesszőbe nyúlt göcsört,
a szemét elfödte a mennybolt,
két térde roggyant volt, s gyötört.
Leült a szikkadt, hűs betonra,
a vizet leste, a vizet,
szemét keményre hunyorogta,
leste a filléreseket.
Egy padon ültem gondba gyűrten,
De az öreg megzavart,
komótosan, megszokott-tűrten,
mint akit pénze szűke hajt,
tíz-húszfilléres csillogását
kereste nyurga bot hegyén,
kaparta, húzta – úgyse látták,
egész véletlenül csak én.
Beledermedtem. Nagy kapás volt,
a meder szélig ért a fém,
az öreg fél könyökre tákolt
testtel hajolt le peremén.
Csutakolta a fémdarabkát,
az egész teste ragyogott,
egy zsebkendővel alsó karját
körültörölve hallgatott.
Arcul ütöttél Európa,
barna bőrbukszám fémtömött
mocskos nyílású hasadéka
kiöklendett egy pénzrögöt.
Az életemet is szégyelltem,
odavonszolt a két kezem.
Adott? Én adtam? Lélekverten
döbbentem rá, hogy vétkezem.
Az öreg nem szólt, félt a szája,
a sövényszélig ballagott,
a botot bedugta alája,
s ráterítette a napot.
Mityka
2010. március 24., 14:33:26
AZ ŐRIZŐ
A betűkkel csak óvakodni mertem,
s mert Isten bízta rám az anyanyelvem,
ráterelt minden szót egy legelőre,
s csak biccentett – hogy legyek őrizője.
Ott álltam árván. Ceruza kezemben,
nagy kedvem támadt – íróra hegyeztem,
majd minden mondat ballagott előre,
s én ráfogtam az értetlenkedőkre.
És jöttek-jöttek. Sorra, sorra, sorra,
sok milliónyi éhes betűcsorda,
és úgy lógott le rájuk a madárdal,
mintha az ég kék füzetlapja volna,
és minden hangjegy addig duruzsolna,
míg írni bírom egy szál ceruzámmal.
*
Azt tudtam, minden más, mint bármi versben,
hát nem írtam, csak velük énekeltem,
de alig maradt valami belőle,
ők cipekedték – kerüljek előre.
S mert fűvel-fával összefeleseltem,
hát csoda volt, hogy rám talált a lelkem,
míg időm ment, mind messzibb lettem tőle,
s csak bíztatott, ne fussak el előle.
Így lettem minden szóval összeforrva,
s a vérem sója tengerembe folyt a
szívemmel úszó betűk garmadával,
s mind magyarul volt, semmihez sem toldva
lehömpölygött a mennybe és pokolba,
hol eggyé lett a terelő a nyájjal.
Mityka
2010. január 12., 11:27:44
SÓHAJLÓ
Megint tavasz van. Márciusra hajlik,
s míg simítok az idő derekán,
az Isten hozzá igazít még annyit,
hogy megállítsam kedvedért, Anyám.
Mityka
2010. március 08., 09:58:06
BÚZAKALÁSZ APÁMNAK
Tudom, hogy nem lehetek gazdag,
és úgy elfogyok, mint az asztag
a masinálás idején,
a törek-illat, az a nagy szag,
csípős ködével perjés vastag
takarót körített fölém,
a traktor pöfögött magától,
a cséplőgép, az elevátor,
meg az a nyári, büszke fény,
a sok napszámos gladiátor,
az olajos kéz jó apámtól,
a nap a klottgatyám delén,
az anyám szitka, meg a zápor,
mi néha megeredt magától,
szép gyerekkorom kék egén,
a munka amúgy ment magától,
mert apám volt a mozgó sátor,
és mellé cövekeltem én,
ki kért akkor a gazdagságból,
ha kévét fosztott napsugárból
aranykalászt sodort a fény,
ki bánja, mért nem lettem gazdag,
ha jó apámtól most az asztag
karát sárgája dől felém.
Mityka
2008. július 22., 09:05:45
JÖN ANYÁM
Jön anyám. Hányadszor már?
Kezében csomagok.
Világ végéről hozzák
dohogó vonatok.
Mellette apám lépked.
Kettejük tétova
összefogását nézem
– már sejtik, hogy oda,
ahová ők indultak,
egyetlen út vezet.
Jön anyám, jön apámmal,
s míg elibük megyek,
gyerek-félelmet érzek
– nagy útjuk rövidül.
S ők jönnek, jönnek, jönnek,
kettesben – egyedül.
Mityka
2009. december 14., 08:57:58
IMA A MEDENCÉNÉL
A férfi magas volt az asszony hajlott,
a fehér fürdőköpeny összetartott
két egymás mellé szépült életet,
voltak talán úgy nyolcvanévesek,
az ember föl se nézve kézzel óvta,
s a két szeretet ment összefogódzva,
az asszony nem várta, hogy lépjen-e,
úgy vitte-hordta társa hű keze,
meglassúdtak, a férfi mozgást váltott,
lepuhította a fehér kabátot,
s míg lépést váltott, mintha vétene,
hogy odébb zilált a lélegzete,
majd kezük újra összekapcsolódott,
meglépcsőzték a kapaszkodó sorsot,
a víz egy kicsit nekik reszketett,
és szépek voltak. Boldog öregek.
Mityka 2010. május 06., 09:12:15
VIHAR ELŐTTI CSEND
Holló László azonos
című festményéhez
Az ég is olyan, mintha fájna,
a ló beáll a moccanásba,
úgy csontul görbülten a háta,
mint aki még az ekét várja,
a nyakán átbillen a társa,
az ölelésével vigyázza,
és mintha más dolga se volna,
rázáródik a barna foltra,
a tanya zsugorodva hallgat,
csak félénk foltja rejt nyugalmat,
és ott szomorog most még halkan
a színek közé búvó dallam,
a két ló nem várja, hogy értsék,
csak feszül rajtuk a szegénység,
a szem átpásztáz még a vásznon,
hogy lélegezve visszalásson,
a festő matat csak a képen,
s a tétovázó ujjon érzem,
ahogy majd ellepi a festék
az Isten itt hagyott ecsetjét,
hogy benyilallhasson a kékbe,
a villámlásba hasadt béke.
Böröczki Mihály - Mityka, 2010. május 8., szombat, 10:33
PIPACSMEZŐ
A fény millió kis darabra ömlött,
s zöld szárra fűzött apró, izzó gömbök
pöttyözték át a hajladozó rétet,
a levegő szórt, szép pirosban égett,
az egész egy nagy alig-villanás volt,
aztán a szirmok fodra összelángolt,
a szél örömöt pördült a parázson,
kétezer tíz volt – május huszonhárom.
Mityka 2010. május 25., 08:28:26
AZ ELMARADHATATLAN KENYÉRSÜTÉS
Úgy négy-öt éves kisgyerek lehettem,
a gazdaság, az egykori major
már majdnem-majdnem fölfedezhetetlen
mélyekre búvott emlékezetemben,
a kontúrok megkoptak valahol.
Mi őriz mégis homálylón pár képet,
kerettelen múltat ki méreget,
hogy a hiányzó, bemaszatolt részek
kibonthassák a folttalan egészet,
matat közöttük, s el-eltévelyeg.
Kenyeret sütött nagyanyám. Egy hétre
elég volt egy-egy óriás kenyér,
s a maradékot – most értem meg végre,
hogy miért maradt mindig egy kevéske,
lángosnak gyúrta meg a kedvemér’.
Hol az az udvar, hol az a kemence,
és nagyanyám is merre tekereg?
– Nem változott a kenyérsütés rendje,
fönt gyúrja-gyúrja egyre kerekebbre
az Istennek a fehér kenyeret.
Mityka 2010. május 27., 08:43:07
REPCETŰZ
Akárha van Gogh harapna a tájba,
úgy örül őrülten a repcetábla,
és lélegzik és haldoklik is rögtön,
mint napfoltok az összeizzó gömbön,
s úgy uralkodik foltokban a tájon,
hogy jó legyen, de iszonyúan fájjon,
mint amikor a sorsokat a párkák
az Isten izzó katlanába mártják,
ki – hogy őrizze alatta zöldet,
alápakol egy óriási Földet,
és bárha óvja, őrzi mindenáron,
a sárga villám átizzik a tájon.
Mityka 2010. május 28., 08:59:15