Böröczki Mihály -Mityka- versei1

TALPIG SZÍVVERÉSBEN

Én tiszta szívnek látom az anyámat,

ki szelíd békét üzen a világnak,

s a kelő nap is áldón visszahőköl,

míg szemlesütve merít az időből.

Mityka 2010. április 30., 08:56:56

KOCSONYA

Csak ritkán esett, mégis alig vártuk,

nem kóstoltuk, csak módjával csodáltuk,

hogy sűrűlt be a disznó pörzsölt lába,

a hidegre hűlt, rezgő kocsonyába,

a kamraasztal sok mindent megoldott,

mert odazárták előlünk a sorsot,

de elibénk már úgy mért terítéket,

hogy bőven adjon, ha már bőven vétett,

az asztal körül ott ült már az emlék,

s mi illetődve lestük a szerencsét,

fölszeletelték, hosszába-keresztbe,

a testes kockák ott ültek remegve,

a teli tányér nagy étvágyat bontott,

majd két ujj közé szorultak a csontok,

s míg ízig ért a nyelvünk széle-vége,

nagy béke ült a harapás kenyérre,

a szeletből mi nem tanultunk törni,

a kenyér testvér volt, amolyan földi,

csak nézegettünk, mint aki még ráér,

s még íze volt, úgy ürült ki a tányér,

mert ez időn még a gyerek se bánta,

hogy ugyanolyan éhes volt a kályha,

csak szájunk tett-vett, alig hagyta abba,

ráéheztünk a megszolgált falatra,

s én úgy örültem, hogy végképp nem értem,

mért csillogott anyám a lámpafényben.

Mityka 2010. április 28., 08:40:45

SZALMAZSÁK

Nem szerettem – bár óvatosan bántott–

a frissen tömött, púpos szalmazsákot.

Nagy munka volt az. A mállót kiszedni,

majd kifordítni, fogadóra tenni,

s a középrészre hagyott karnyi résen

bepréselni a rozsszalmát keményen,

a sarkkal kezdve, tartós csúcsra tömve,

majd sorra-sor és szélről közre-közre,

szép mesterség volt illőn befejezni,

mert maradt rés, de nem lógott ki semmi,

majd egyengetni föl-le, balra-jobbra,

ahogy a tégla-forma deszka összefogta,

s az első álmok, dűlve erre-arra,

ahogy a rozsszál engedte-akarta,,

föl-fölriadtam – de a reccsent álom

már újra jött, hogy illatával áldjon,

csak pár nap telt, míg szalmazsákom újra

az összes forgást-mozgást megtanulta,

s kis zugot tört a békétlen gyereknek,

rám vackolódott – s az volt benn a legszebb,

hogy azt a libapásztor kedvet érzem,

mi ott zöldült a régi rozsvetésben.

Mityka 2010. április 19., 08:26:45

FAGYOTT FEHÉREN

Az Isten tudja csak miért, telente

a friss mosást hidegre teregette,

vagy fönn, a padlás őrizte kötélen,

vagy kint, az udvar szélcsöndes ölében,

de roppanós-fehér keményre fagytak,

s míg én örültem egy letört darabnak,

nem éreztem az anyám cserfelését,

hogy az a darab mért hiányzik végképp,

kis dolog volt – ám amit ma sem értek,

hogy őrizhettek tudományt a gének,

hisz tette, mint ki a jövővel spórol,

bár nem tudott a szublimációról,

de elfagytak az ártó tapadások,

és kipárolgott a jégből az átok,

a világ nem volt más nekem, csak játék,

meg anyám, mint egy átizzadt ajándék,

még látom, hogyan görbíti a munka,

hogy nehezül, de tenni sose unja,

az ő fehérét tiszteli most tollam,

hogy szeretetét odamaszatoljam,

arra a jeges, hófehér szegélyre,

de fölillan a párával az égbe.

Mityka

2010. április 15., 08:37:09

FASZÉN-VASALÓ

Nagy, ormótlan vasöntvény, íves nyéllel,

fölül záró lap, kampó-szegte véggel,

jó két maroknyi öböl a faszénnek,

kimért lyukak a kék levegőégnek,

a sima talp, fölötte vastag öntvény,

és csontba, bőrbe, vérbe írott törvény,

csak ennyi volt – s vasalt anyám, a büszke,

mindent simára, köznapi ezüstre,

és visszatűrve tiszta szemmel látom,

ahogyan hajtás élül a világon,

és tüzet szítva, ívben mozdult, mintha

én lettem volna kezében a hinta,

s a vége sincsen mozgás, ahogy kellett,

úgy nőtte nagyra anyámban a lelket,

ki-, besurrantam, zsíros kenyér éhhel,

az iram lóbált, sohasem a kényszer,

meg minden, ami örökösen lázad,

hogy láthassam a gőz fölött anyámat,

s a faszéntűzbe, mint ráncba az évek,

besűrűdött kis légzéssel az élet,

s hogy érezze is örömét, keservét,

az ujjhegyével illette a nyelvét,

rámozdította finoman a talpra,

s ha sercent, már a jókedvét vasalta,

először minden kacskaringós ránc volt,

de anyám keze jobbra-balra táncolt,

s én láttam is, a gatyás, nyurga, pőre,

hogy megropog az Isten lepedője,

mert ki-, bejárt, mint testvére a Napnak,

a munka ment, jó egyformán haladtak,

és meg-megvillan, ahogy visszalátom,

hogy hajtogatta naggyá a világom,

s az egészből, mint zsebemben a vasszeg

kis lyukba bújva, végleg ez maradt meg.

FEHÉR ÓRIÁSOK

Lógok alá a mélysötétbe,

se körbe fal – se fönt, se lent,

csillagot emlékszem az égre,

belélegzem a végtelent,

fények tapodnak végig rajtam,

az öblös mélyből hang fakad,

múltam zajától döng a katlan,

fehér falára rátapad,

és messze innen, messze túlon,

hol testem-lelkem elveszett,

egy csillagtalan, vak tejúton

óriásokat kergetek.

Mityka

2010. április 06., 08:48:59

A SZÖKŐKÚT, A TÍZFILLÉRES ÉS AZ ÖREGEMBER

A könyvtár előtti kis téren,

a szökőkút ma hallgatott,

egy öreg tűnt föl észrevétlen,

bal kezét markászta a bot.

A jobb kezében másik bot volt,

nyesett vesszőbe nyúlt göcsört,

a szemét elfödte a mennybolt,

két térde roggyant volt, s gyötört.

Leült a szikkadt, hűs betonra,

a vizet leste, a vizet,

szemét keményre hunyorogta,

leste a filléreseket.

Egy padon ültem gondba gyűrten,

De az öreg megzavart,

komótosan, megszokott-tűrten,

mint akit pénze szűke hajt,

tíz-húszfilléres csillogását

kereste nyurga bot hegyén,

kaparta, húzta – úgyse látták,

egész véletlenül csak én.

Beledermedtem. Nagy kapás volt,

a meder szélig ért a fém,

az öreg fél könyökre tákolt

testtel hajolt le peremén.

Csutakolta a fémdarabkát,

az egész teste ragyogott,

egy zsebkendővel alsó karját

körültörölve hallgatott.

Arcul ütöttél Európa,

barna bőrbukszám fémtömött

mocskos nyílású hasadéka

kiöklendett egy pénzrögöt.

Az életemet is szégyelltem,

odavonszolt a két kezem.

Adott? Én adtam? Lélekverten

döbbentem rá, hogy vétkezem.

Az öreg nem szólt, félt a szája,

a sövényszélig ballagott,

a botot bedugta alája,

s ráterítette a napot.

Mityka

2010. március 24., 14:33:26

AZ ŐRIZŐ

A betűkkel csak óvakodni mertem,

s mert Isten bízta rám az anyanyelvem,

ráterelt minden szót egy legelőre,

s csak biccentett – hogy legyek őrizője.

Ott álltam árván. Ceruza kezemben,

nagy kedvem támadt – íróra hegyeztem,

majd minden mondat ballagott előre,

s én ráfogtam az értetlenkedőkre.

És jöttek-jöttek. Sorra, sorra, sorra,

sok milliónyi éhes betűcsorda,

és úgy lógott le rájuk a madárdal,

mintha az ég kék füzetlapja volna,

és minden hangjegy addig duruzsolna,

míg írni bírom egy szál ceruzámmal.

*

Azt tudtam, minden más, mint bármi versben,

hát nem írtam, csak velük énekeltem,

de alig maradt valami belőle,

ők cipekedték – kerüljek előre.

S mert fűvel-fával összefeleseltem,

hát csoda volt, hogy rám talált a lelkem,

míg időm ment, mind messzibb lettem tőle,

s csak bíztatott, ne fussak el előle.

Így lettem minden szóval összeforrva,

s a vérem sója tengerembe folyt a

szívemmel úszó betűk garmadával,

s mind magyarul volt, semmihez sem toldva

lehömpölygött a mennybe és pokolba,

hol eggyé lett a terelő a nyájjal.

Mityka

2010. január 12., 11:27:44

SÓHAJLÓ

Megint tavasz van. Márciusra hajlik,

s míg simítok az idő derekán,

az Isten hozzá igazít még annyit,

hogy megállítsam kedvedért, Anyám.

Mityka

2010. március 08., 09:58:06

BÚZAKALÁSZ APÁMNAK

Tudom, hogy nem lehetek gazdag,

és úgy elfogyok, mint az asztag

a masinálás idején,

a törek-illat, az a nagy szag,

csípős ködével perjés vastag

takarót körített fölém,

a traktor pöfögött magától,

a cséplőgép, az elevátor,

meg az a nyári, büszke fény,

a sok napszámos gladiátor,

az olajos kéz jó apámtól,

a nap a klottgatyám delén,

az anyám szitka, meg a zápor,

mi néha megeredt magától,

szép gyerekkorom kék egén,

a munka amúgy ment magától,

mert apám volt a mozgó sátor,

és mellé cövekeltem én,

ki kért akkor a gazdagságból,

ha kévét fosztott napsugárból

aranykalászt sodort a fény,

ki bánja, mért nem lettem gazdag,

ha jó apámtól most az asztag

karát sárgája dől felém.

Mityka

2008. július 22., 09:05:45

JÖN ANYÁM

Jön anyám. Hányadszor már?

Kezében csomagok.

Világ végéről hozzák

dohogó vonatok.

Mellette apám lépked.

Kettejük tétova

összefogását nézem

– már sejtik, hogy oda,

ahová ők indultak,

egyetlen út vezet.

Jön anyám, jön apámmal,

s míg elibük megyek,

gyerek-félelmet érzek

– nagy útjuk rövidül.

S ők jönnek, jönnek, jönnek,

kettesben – egyedül.

Mityka

2009. december 14., 08:57:58

IMA A MEDENCÉNÉL

A férfi magas volt az asszony hajlott,

a fehér fürdőköpeny összetartott

két egymás mellé szépült életet,

voltak talán úgy nyolcvanévesek,

az ember föl se nézve kézzel óvta,

s a két szeretet ment összefogódzva,

az asszony nem várta, hogy lépjen-e,

úgy vitte-hordta társa hű keze,

meglassúdtak, a férfi mozgást váltott,

lepuhította a fehér kabátot,

s míg lépést váltott, mintha vétene,

hogy odébb zilált a lélegzete,

majd kezük újra összekapcsolódott,

meglépcsőzték a kapaszkodó sorsot,

a víz egy kicsit nekik reszketett,

és szépek voltak. Boldog öregek.

Mityka 2010. május 06., 09:12:15

VIHAR ELŐTTI CSEND

                    Holló László azonos

                    című festményéhez

Az ég is olyan, mintha fájna,

a ló beáll a moccanásba,

úgy csontul görbülten a háta,

mint aki még az ekét várja,

a nyakán átbillen a társa,

az ölelésével vigyázza,

és mintha más dolga se volna,

rázáródik a barna foltra,

a tanya zsugorodva hallgat,

csak félénk foltja rejt nyugalmat,

és ott szomorog most még halkan

a színek közé búvó dallam,

a két ló nem várja, hogy értsék,

csak feszül rajtuk a szegénység,

a szem átpásztáz még a vásznon,

hogy lélegezve visszalásson,

a festő matat csak a képen,

s a tétovázó ujjon érzem,

ahogy majd ellepi a festék

az Isten itt hagyott ecsetjét,

hogy benyilallhasson a kékbe,

a villámlásba hasadt béke.

Böröczki Mihály - Mityka, 2010. május 8., szombat, 10:33

PIPACSMEZŐ

A fény millió kis darabra ömlött,

s zöld szárra fűzött apró, izzó gömbök

pöttyözték át a hajladozó rétet,

a levegő szórt, szép pirosban égett,

az egész egy nagy alig-villanás volt,

aztán a szirmok fodra összelángolt,

a szél örömöt pördült a parázson,

kétezer tíz volt – május huszonhárom.

Mityka 2010. május 25., 08:28:26

AZ ELMARADHATATLAN KENYÉRSÜTÉS

Úgy négy-öt éves kisgyerek lehettem,

a gazdaság, az egykori major

már majdnem-majdnem fölfedezhetetlen

mélyekre búvott emlékezetemben,

a kontúrok megkoptak valahol.

Mi őriz mégis homálylón pár képet,

kerettelen múltat ki méreget,

hogy a hiányzó, bemaszatolt részek

kibonthassák a folttalan egészet,

matat közöttük, s el-eltévelyeg.

Kenyeret sütött nagyanyám. Egy hétre

elég volt egy-egy óriás kenyér,

s a maradékot – most értem meg végre,

hogy miért maradt mindig egy kevéske,

lángosnak gyúrta meg a kedvemér’.

Hol az az udvar, hol az a kemence,

és nagyanyám is merre tekereg?

– Nem változott a kenyérsütés rendje,

fönt gyúrja-gyúrja egyre kerekebbre

az Istennek a fehér kenyeret.

Mityka 2010. május 27., 08:43:07

REPCETŰZ

Akárha van Gogh harapna a tájba,

úgy örül őrülten a repcetábla,

és lélegzik és haldoklik is rögtön,

mint napfoltok az összeizzó gömbön,

s úgy uralkodik foltokban a tájon,

hogy jó legyen, de iszonyúan fájjon,

mint amikor a sorsokat a párkák

az Isten izzó katlanába mártják,

ki – hogy őrizze alatta zöldet,

alápakol egy óriási Földet,

és bárha óvja, őrzi mindenáron,

a sárga villám átizzik a tájon.

Mityka 2010. május 28., 08:59:15