Sodródom

Hívtak már ócska rongynak, csóró csavargónak,

csattantak rajtam botok és szavak,

sosem érdekelt, mit hoz a holnap,

és az se, hogy majd értem imádkozzanak.

Aludtam temetőkben, néha rácsok mögött,

szép szeretőm ringató ölében,

mikor fáztam, magamra húztam pár földrögöt,

ha eső esett, arcom hajammal függönyöztem.

Akadtak cimborák, tengődve anyjuk langy tején,

szelídek, mint a falvédőre hímzett kövér angyalok,

nekem nem volt senkim, talán a dermedt tél,

ki a hóra ömlött Holdfény hideg sarával szoptatott.

Én nem sírtam a matrózkocsmák mélyén,

a nehéz bortól, lágy lotyótól nem is lehetett,

de mindig nevettem az álmok üres gödre szélén,

hol helyettem az Isten temetett.

Egyszer a vízbefúlt templomok úgyis feltámadnak,

és ügyetlen igéim térdre rogynak majd a fodrokon,

tudom, az örvényharangok virágai miattam nyílnak,

így zsongó szirmaikon remélem messze sodródom.

Főnys

2010. október 21., 13:25:30

Szajha hajnalok

Valamiért olyan ólomízűek számban a hajnalok,

és csak hallgatom a vízvezetékek kattogó zaját.

Odakinn már lomha ősz hever a rothadó avaron,

köd hörög, és a tájra rázza gyöngyszürke haját.

Eső szemez, monoton ritmusa zsong a hárson,

onnan lehullva a tyúkok rozsdás fazekán kopog.

Tudom, menni kell bluest ver a málló zománcon,

(rajtam röhög a por az ablakba tett művirágokon)

A tükörbe nézek, zöld szem, laza borostás arc,

ha harc, hát legyen harc ma a torkom vágom el.

És az se érdekel, ha a nőm lenne Jeanne d'Arc,

álom ez, s mint a leváló tapéta semmit lefetyel.

Egyébként nekem rég' mindegy milyen nap van,

bár várom az urat de nem vágyok hazug imákra.

Valahogy úgy vagyok vele a kopottas padokban,

láthatatlan lesz a lelkem, akár a király új ruhája.

Imádkozom csak egyetlen hülye ember akadna,

aki tombolva üvöltené, legbelül csupasz vagyok.

Gyönyörű éhes kígyóm kínjában farkába marna,

s torz tükröm végre leköpnék a szajha hajnalok.

Főnys

2010. szeptember 24., 15:55:27

Még várlak

Még várlak az alkonyi szelekkel,

az asztalra borulva, előttem üres borospohár.

Mint cserebogár, lámpa fényétől ütötten

cigarettám füstje, körbe-körbe száll.

Nyár van, de lehet, hogy ősz öleli a fákat,

valamiért színes mintákat látok az árnyakon.

Összecsúszva zöld, sárga,

és e tarka bohócruhába',

egy csókra beoson a kora est az ablakon.

Cigánymeggy ízű ajka, fanyar mélyvörös,

mohó szajhaként számat marja, ezért vérködös

lesz valahol messze az égalja.

Még várlak az alkonyi szelekkel,

lehet hiába, mintha ezt súgná mámorom.

A pillanat, akár karcos homok szalad,

betemet, hogy ne lássalak, miként vak kéz,

ha fűzfavesszőből kosarat gyötör,

csak felsejlik benne az a rettegett gyönyör,

mert tudja, bölcsőt font fejemnek,

és azoknak a kopogó, megfejthetetlen rejtjeleknek,

melyekről majd azt mondják eső, közben

vergődő torzómból csorgó álom,

ami Te vagy,

hát sirass el,

vagy engedd, hogy én így sirassalak.

Főnys

2010. szeptember 17., 03:53:15

Az erdő meséi 2.

Akár novemberi nyárfa, vázammá válok én is,

fekete-csontú ujjaim között a lomha köd szitál,

talán jégszilánkokból keresztet ver rám a fagy,

és körém gyűlnek imádkozni az éjszaka vadjai.

Már a szél álnok papjai viselik rőtarany ruhám,

kik minden délután tüzet raknak, hogy az égre

füstöt fonjanak, és így az erdő dohos mélyére

penészszínű lombként hullik majd az alkonyat.

De még élek, gyökerem a hideg homokhoz ér,

testem eszelősen kapaszkodik az avar illatába,

húsom, korhadt húsomhoz, egy mohó ölelésre.

Üvöltöm, élek, de csak az őszi fák élhetnek így,

rettegve a pásztor gyilkos kezét, mely ágat zúz,

hogy barmainak belőlem emeljen izzó karámot.

Főnys

2010. szeptember 11., 03:57:58

Az alkotó hozzáfűzése:

Az erdő meséi 1.

Láttam kutyákat felnőni anyjuk langyos tején,

én aki egy ólomcsókolta vad csikasz vagyok.

Nekem nem volt senkim, talán a dermedt tél

mikor a hóra ömlött vérem sarával szoptatott.

És csak vergődtem a kín megalvadt emlőjén,

mert bőrömet becézték a fagy metsző kései.

De még egy utolsó dalt mart gőzölgő gégém

az éjbe, hogy hallják a falvak láncos rongyai.

S üvöltésem a szél hideg arcához csapódott,

haragom hörögve hömpölygött végig a réten.

Szemem százfelé szaggatta a Hold-korongot,

hogy minden csavargó a hulló fényére lépjen.

Így látni fogjuk mi száműzöttek hol van az út,

merre tántorogjunk, ha egyszer menni kéne'.

Mosolygunk, mert nyakatokon nyúzott a hús,

de mégis értünk sír csendben az erdő mélye.

Főnys

2010. szeptember 10., 01:16:00

Évszakok

Ma éjjel meghaltam,

állam felkötve, mint akinek a foga sajog,

és nem volt köröttem csak a négy évszak,

vonzottam őket akár vadat a vérszag,

bevallom sajnáltam, hogy csupán álmodom.

A tavasz búcsúzott először,

neki elhittem, hogy visszatér a lány,

ha majd a mandulák hajladoznak a friss esőtől,

és az ágakon táncoló ezernyi zöld szeplőből,

néhányat hófehérre lobbant a napsugár.

Buján átölelt a nyár,

talán sejtette, tetszhalott vagyok,

végigkúszott testemen akár falon a folyondár,

szeretkezhetnénk, nevetett, lenn a folyónál,

szememre rézpénz helyett forró csillagot rakott.

Az ősz fáradt volt,

épp most festette tarkára a szőlődombokat,

mégis, valami imakönyvbe való dalt dúdolt,

hallgasd testvér, súgta, és magához húzott,

szelem a faleveleknek tanítja a menni kéne bluesodat.

A tél rám sem nézett,

tudta, mióta élek azóta gyűlölöm,

dühében összetaposta a tócsákon a jéglepkéket,

közben a hajnal már égette a lilás tüzű venyigéket,

hogy felébressze alvó börtönöm.

Főnys

2011. január 03., 11:39:14

Kiskabátban

Ezerkilencszázhatvannyolc

december huszonnegyedikén,

hátratolva a széket

felállt, és lopva szétnézett apám.

(láttam rajta, mindent megértett)

Majd poharát a falhoz vágta,

(szerteszóródott szilánkja)

úgy ahogy volt kiskabátban,

mintha csupán a boltba menne,

csendben kiosont a kertbe,

és megmosakodott a hóban.

(talán zavarta az élet szennye)

Aztán, hurkot szőtt az almafaágra,

s a szürke köd vásznára lépve,

nekivágott a messzeségnek.

Most itt állok kiskabátban

a szeptemberi égbolt alatt,

és várom, hogy a fa megsúgja.

Merre ment, apám -

Főnys

2010. szeptember 04., 01:59:51

Ki vagyok én?

1.

Ülök a folyó mohás kövén,

ujjaim között futóhomok szitál.

Az aranyló szemek fáradtan peregnek,

és köröttem lassan elszunnyad az őszi táj.

Tétován, riadtan meg-megállva,

vállamra karvalyszárnyú alkony ül.

S mintha az ég csillagot dobálna,

a lomha vízre színezüst terül.

És millió apró szikra pattan-

a túloldalon rőtlángú boróka bokrok.

Piros almaként, mikor a fáról lepottyan,

már száraz avar rejti a napkorongot.

Hirtelen szúrós eső szemez,

mögöttem felveri a dűlőút púderporát.

Néha villámlik, bádoglemezként zörög az est,

valaki döngeti az égi kovácsok rozsdás mellkasát.

2.

Elgondolkodom, ki vagyok én?

Talán az eldobott szavak néma őre,

másszak hegytetőre,

dadogó számba kavicsot tegyek?

Halkan suttogjam neved a szélbe,

vagy üvöltsek, akár a lezúduló sziklagörgeteg?

Mert szeretlek,

ahogy csak ember szerethet embert.

Mint gyermek a csínt, s kit anyja megvert

mégis zokogni bús ölébe bújt.

Tébolyult álom ez,

nemlátóként vezetnek ösztöneim.

Kusza vágyakból rakott elefántcsont-

toronyban élünk, mi bezárja létünk,

mert sötét rácsokat marnak rá könnyeim.

És kezünkről láthatatlan csókokkal

leoldjuk láncaink - bár sikolyod tőrét

szád a szívembe vágja -

Legyőztél, elmegyek csendesen,

bukott Istenként a folyó tükrén járva.

Főnys

2010. október 17., 01:34:5

Hogy mondjam el

Hogy mondjam el,

már több vagy nekem, mint gyümölcsön a pír,

mohó szád íve boromban mámoros zamat.

Dobbanások, amitől lüktet a szív,

álmodó csend, ha torkomra forrnak a szavak.

A könyved leszek, amelyből olvasol,

sárguló lapjaimra vésett, gyűrött imád.

Befagyott tó tükrén az eged, hol lángoló

szememtől megolvad minden jégszilánk.

Hogy mondjam el,

már több vagy nekem, mint tüdőmnek a levegő,

úgy láthatlak, ha felmetszem mellkasom.

Így leszel a belőle részegen ki-be lebegő

lélegzetem, ami megfagy a rideg vason.

Késő aszú-magányom vagy, érlelő derem,

szíjas szőlővenyigék lilás tüze.

Törött játékom, mert szétzúzta a félelem,

röpke életem, mely érted küzdene.

Hogy mondjam el,

már több vagy nekem, mint alkonynak az őszi est,

mikor a pillanat hideg lobbanás.

Pogány istennőm, ki őrjítő vágyat keres,

buja bűnöm, ha éhesen rámtalálsz.

És fekete mosolyom cserepes ajkamon,

a semmit csókoló édes gyűlölet.

Feledett ébredések hűvös hajnalokon,

halálom, ha majd leszáll az ólmos szürkület

Főnys

2010. október 15., 23:20:45

Idebent

Amikor nem tudok írni csak firkálgatok,

aprócska házat, rá hatalmas ablakot,

mert oly fénytelen a bent, az idebent,

a szemek tükrében hideg idegent

látok, mégse fáj.

Nem mintha különb volna most a táj,

hazug ez az ősz, ez a múlni muszáj,

hiszen a hegytetőn a fenyők mindig zöldek,

igaz, gyökerük sziklát tör nem ócska földet,

nincs avar, csak csend, mint bent, idebent.

Azért szép, ha még kék ég, és sárga madarak

tarkítják a fáradt ágakat,

várva a mosolygós szelet,

hogy útra keljenek,

s nem marad más, csak csend, mint bent, idebent.

Ilyenkor gyönyörűek a füredi platánok,

lángvörös, szeplős arcú lányok,

minden alkonnyal egyre több rongyot ledobva,

szinte pucéran zuhan árnyuk a napkorongba,

a parton így lesz csak csend, mint bent, idebent.

Itt érezheted azt az iszonyú magányt,

kezed, lábad ép egész, mégis valami bánt,

az a dermesztő megszokhatatlan,

zöld, kék, barna, fekete fény, a láthatatlan

hideg idegen bennük a csend, mint bent, idebent.

Főnys

2010. szeptember 29., 15:26:09

Születésnapomra

Volt egy másik életem is,

mint az arany, kacagó, hamis,

filléres utcalányok édes álma,

most fizetni kell, oszt-szoroz éveim fukar kufára.

Vajon lesz-e merszem megvénülni, nem tudom,

üldögélni a ház előtt őszi alkonyon,

lábam cibálgatná a szél pulikutyája,

és jóestét köszönnék Istennek, ha épp arra járna.

De nem, mindig szikla volt vánkosom,

völgyek páráján hevertem, lilás bársonyon,

néha vert az eső, ám sose bántott,

csak fájt, ha valami paraszt kiszántott pár vadvirágot.

Kezemben örökre a furkósbot ága,

útravalómnak megmaradt a vándorlás vágya,

hiába asszony, gyerek, vasárnapi igék,

nekem templom a mező, felette ablakként hív a kék.

Főnys

2011. január 22.,., 18:03:05

Ahogy megvan írva

Ezzel a kurva sorsommal húztam ujjat,

mert régóta nem mutat semmi újat,

flegmán pofámba veri az éveim,

és nem használnak az érveim,

hogy mindegy merről, honnan jöttem,

ha csak a semmi van mögöttem.

De kit érdekel, ha minden meg van írva,

ám sosem tudni hány emberként megyek a sírba,

és szétszakadhatok százezer darabra,

tán' az Úrnak szüksége van ilyen pisla csillagokra,

mert lenn a földön valamiért elfeledtek,

hiába halok meg naponta mégsem temetnek.

És mint kisfiú, mikor orrát anyja kötényébe fújja,

szipogom, játék volt az egész kezdjük újra,

s ha az alkony majd esté vénül,

akár a vadnak, fogam, körmöm ölni készül,

az éj tükrébe nézve látom remeg az árnyam,

lám legnagyobb ellenségem végre megtaláltam.

Főnys

2011. május 22., 02:44:53

Ringyósodom

Tegnap megpróbáltam eladni magam,

zöld szem, fekete haj, némi ész,

bár tekintetem néha üres, gondolattalan,

de köpök rá, úgyis csak akkor élek, ha hozzám érsz.

Álldogáltam a Ferencziek terén,

a régi Jégbüfé falához dőlve,

és bámultam, hogy egy csöves fekélyes kezét

döglegyek dongják körbe-körbe.

Szürke meleg volt, mégis eleredt,

és én az eső szálkás haját arcomhoz szorítottam,

bár lehet, csak a szél sodort a Dunáról könnyű permetet,

nem érdekes, jók lesznek könnyeknek, s ettől úgy meghatódtam.

Előttem a járdán imáim csorba bögréje,

amiben reggel óta penészedik a szánalom

csordultig van, de hiányzik belőle a lélekfillérek zenéje,

pedig rázogatom, a kurva életbe, minek rázogatom.

És mint valami mantrát mormolgattam,

tessék, tessék, ilyen Isteni fattyat még nem árultak soha,

a túloldali kirakatban valaki röhögött rajtam,

szájában sötét zongora az ég, s fekete félhang fogsora.

Főnys

2011. május 28., 18:47:26