ez egy olyan minden mindegy hangulat,
a fák ujjain Chopin darab mulat.
megfagyott márvány vízesés-akác,
édes rongya ont kesernyés melódiát.
kezemre konok, karcos eső szitál,
az ég szilánkra zúzott darabjai.
s akár apró tőrök szürke húrjain,
jajong a szél mint valami bús gitár.
nesztelen, talán csak a semmi hallja,
halál oson, s tőlem szájcsókot kér.
szederjes ajka buja májust ígér,
szemében álmaim lángoló partja.
már érzem éhes torka kéjes illatát,
mely mézet ont akár a zsongó kőszirom.
és árnyakból faragott lombokon,
éj gyermekét költi az alkonyi madár.
ez egy olyan minden mindegy hangulat,
a fák ujjain Chopin darab mulat.
megfagyott márvány vízesés-akác,
édes rongya ont kesernyés melódiát.
2010. április 09., 23:38:06
Még nem tudom, hogy írni vagy ölni volna jobb,
a ballal szavakat törni míg a másikban kés ragyog.
Lehet, az ég kékjébe kéne' mártanom a tollat,
és karcolni hófehér habokon táncoló hajókat.
Netán minden délután elvágni az alkony torkát,
és a szélre bízni, vajon bont-e vörös vitorlát
bukdácsolni a útszéli jegenyék kővévált ujjain.
Talán rajzoljak a végtelenre lángoló mesét?
A megnem született gyermekeknek anyjuk üvöltő ölét?
Istent, mert markában tart milliónyi köldökzsinórt,
imáim, miket pengém a templomok hazug padjaiba rót.
De azt hiszem elég lesz, ha bénán csüng két karom,
így lélegző szavak nélkül kimondhatom,
szegény lévén, csak az örökkévalóságot adhatom Neked.
Szállnék veled, ám túl magasan lebegnek az álmok,
bár úgy is szétszórnám róluk a világot.
És röhögve hullna a földre a vágyott Kánaán,
nem maradna fent más csupán a hatalmas óceán.
Melyet egyszer régen nekem sírt az Úr,
s ha mennem kell, majd megyek szótlanul,
írni, ölni, megdögölni, játszani hollómosolyú bűntelen latort.
2010. április 07., 02:34:41
Ígérem, nem sírok többet.
Szemem összes ablakát kitárom.
És könnyeim, ha mind kiszöktek,
örökre újra bezárom.
Nekem nem kell a fény.
A sötét lesz nappalom.
Mit lelkem még kér,
az éjtől én mind megkapom.
Ígérem, nem szeretek többé.
Szívem helyén kövek.
Ha emléked lassan eloszlik köddé,
többé már nem hiszek senkinek.
Nekem nem kell a tavasz,
a nyár, az ősz.
Már szeretem a téli csendet,
mi bennem időz.
Nekem az ég kell,
rajta hatalmas ablakok.
Fogadnak majd tiszta-kékkel,
ha végre meghalok.
2010. április 05., 00:18:05
Valami van a világgal,
a fákkal, a bokrokkal, a virággal.
Mind-mind mintha félne,
mintha készülnének
egy hosszú végtelen télre.
Valahogy én is más vagyok.
A szemem már nem úgy ragyog
mint rég.
S az ég oly álmos-ólmos fagyott.
Úgy félek. Meghalok.
Talán Te is más lettél.
Mintha bánnád, hogy szerettél.
Mert látom, most úgy mardos a vád,
mint vad, ha vas csattan rajta,
s tépi őrjöngve önnön húsát.
Tudom, mindketten mások lettünk.
Már bánjuk, amit tettünk.
Szívünkben korai fagyként,
fenyít a felismerés: vesztettünk.
Valahogy más így a világ.
a fa, a bokor, a virág,
Mind, mind mintha nem is élne.
Mintha készülnének velem
a hosszú, végtelen télre.
2010. április 04., 01:19:23
Nehezen jött ez a tavasz,
az idő, mint öreg paraszt,
kinek dolga ügyelni a házra,
csak rőzsét dob a tűzre melegre vágyva:
dúl-fúl, mert kenyere darab,
ám szerszámhoz nem nyúl, kezében irigy harag.
Szemében régi nyarak lángja,
mikor a sárga rozs illatát kaszálta.
Emlékeiben eres kezét ezüstre köpte,
a fáradt életét asszonya kévékbe kötötte.
Eszébe jut a régesrégi gémeskút,
melyből most álmos vizet merít a múlt.
De vödre lyukas és csorba,
az alkonyt húzza fel, ám az is mintha lecsordulna.
Így vörös fények hullnak a mélybe
majd szomorú visszhangként felszállnak az égre.
Hol felmordul a csend, akár a vén pulikutyája,
vakkantása dohányt töm a megsárgult pipába.
Végre a fény víg parazsa pirul a tájon,
és esti páraként ring néhány harangvirágon.
2010. március 28., 06:01:49
Lágy ívben hajlik előttem folyó,
lusta hullámai csókolják lábam,
elgondolkodom, hogy a mohón
habzsoló, cserfes kis patakból,
miképp lesz óriás, mely most hűti lázam,
Az alkonyt jöttem nézni, a túloldalon már
vörös cipellőjét próbálja a napsugár, néha
dühödten, a jegenyefák dárdái közé dobja,
habzó korongja fényes neszét.
Ideát a füzek karcolják a vizet,
s kacagó arannyal fizet a nyár
mert menne már, de smaragd
a lomb, és még nem csalhat a vén bolond,
de itt-ott, lilásra festi a parti homok árnyait.
Odafent, égi városokat látok ahol hollóhajú
lányok, bontják varkocsukba font csillagok
fel-felpislogó sápadt gyöngyeit.
Kései cserebogár száll kezemre,
avarszínű szárnyain üzen a táj,
valahol tán' égetik a percek ízét,
és fanyar szívét darabokra tépi néma szám.
Szólnék de rettegek,hogy válaszol a csend,
inkább hagyom megpihenni fáradt vállamon,
mert oly szép mint azok a régi édes álmok,
mikor a szél futó fodrokon oson.
Valami furcsa vágy leste lelkem,
csupán néhány kósza pillanatra,
majd hűvösen rámköszönt a kín,
pedig gyönyörű magányom, békében hagyta.
Tudom, a hófehér jázminok illatával volt a baj,
és emlékem lágyan a bőrödre szórta szírmait,
bár verejtéked mosolyán kettészakadt a tutaj,
gőgöm hörögve kötözi háncsait.
Nekem örökre alkony maradsz,
markomba lapuló csöppnyi zaj,
ujjaim közt minden rezdülésed,
s mintha rohanó zápor verné a mocskos talajt,
a zavaros tócsák tükrén éles kés lett ölelésed.
Felejtenélek, de mindig szemedben alszom el,
mely árva akár a kút, mert mélyébe senkisem
kiált, vödre csorba, útja a múlt,
éhes torkán visszhang sírdogál.
Szeretlek, mert értem zokogsz,
mint kópé kisfiú anyja bús ölén,
észre se vettem, lám a hajnal kékkövében ázok,
melyek halott üveggöröngyként gyűlnek körém.
És te minden dermedt gyémántban benne vagy,
így olyanná változtál akár egy átkozott pillantás,
s ha sárguló borostyánba fagy,
a véresre harapott ajkad hídja,
százezerszer átrohanok rajta,
mímelni kőbezárt boldogságot.
2010. március 22., 16:44:32
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=aranypart&id=201
Kérlek, többé ne szeress engem,
hisz' csak perceim vannak hátra.
Még minden ízed el kell felednem,
ezért szükségem van néhány magányos dobbanásra.
Nem érdekel, hogy tavasz zsong,
utamon kopárak a cseresznyefák.
Sötétek, mint a lebukó napkorong,
lomha félhomályba süppedő ezerszárnyú fekete virág.
Ne szólj, csupán nézz majd rám,
téged sosem, csak a földet hagyom el.
Tudod, ilyenkor mennem kell ostobán, bután,
mert ez vágy valami furcsa fényként szemembe' hever.
Remélem nem feleded, hogy bennem ezer világ lakott,
de futóhomokként a semmibe szórtam őket.
Tövestől téptem erdőket és az ágakon,
a haldokló levelek összeverődtek.
Van akinek jázminok tapsikoltak,
de mindegy, ha éhes a publikum.
És ilyenkor csorgó vért kívánnak,
mi pedig a nesztelen tapsokért mindenünk feláldoztuk.
Egyszer biztosan rám gondolsz,
ha majd kiosztják pályám filléreit.
És talán utoljára hozzám hajolsz,
amikor tengerbe szórom szemünk partra vetett kincseit.
Valami messzi útra kéne' menni,
hogy fájjon e táj ha visszanézek,
húzzátok keserűn vándor cigányzenészek,
ha feledni dobban szív.
Mámoros imáim semmit sem értek,
amikor részegen szaggattam sarát,
pedig zokogva szerettem az édes-mostohát,
csendes szavain még hív.
Átkos tüdőm nem érdemel levegőt,
ez a föld, ez a föld, volt mindenem,
mert 'se apám, se anyámtól' lázas lélegzetem,
amitől felégett minden híd.
Sosem kértem tőled, viszont szeress,
vagy temess el, hörögve rögjeid közé,
húsom a húsod volt, legyen hát gyáván a férgeké,
talán éhük még vájni bír.
Mindig vándorod voltam: hol itt-hol ott,
dombjaid között, hajamat csókolta szél,
társamul szegült hontalan guruló ördögszekér,
átöleltem, és mart a kín.
Arcomat feltépett markomba' rejtem,
ha van isten, egy cseppje hulljon rád,
csituljatok vonósok, nem lehet béretek hazám,
csak vérem, mely érte sír.
2010. március 15., 07:45:35
a Szerelem legyen,
piros, mint csattanó
csók a szájon.
Piros, mint a hajnal
az ébredő tájon.
Piros, mint cseréptető,
ami óvja a házat.
Piros, mint a vér,
mely bennem lázad.
..a Szabadság legyen
hófehér, mint repdeső
ünnepi ing.
Tiszta, mint apám szava,
ki rendre int.
Bölcsfehér, mint becsületben
ezüstölt fej.
Édesfehér, mint az elsőre
sírt anyatej.
..a Tavasz legyen
zöld, mint lomb a fákon.
Zöld, mint ruha
a szomszéd lányon.
Zöld, mint az
ébredő mező.
Zöld, mint szemem,
ha kérlelő.
Zöld, mint a fű,
mely sarat zavar.
Íme hát Zászlóm,
így vagyok Magyar.
Nekem nem voltak híres útjaim,
utcák kopott kövéből nőttem.
Házam, Hazám öröklött kínjai,
apám darabka hantja földem.
Itthon vagyok. Ha nem tudná e hon.
Nem kell, hogy rivallja ősi dal.
Bár fajtám rangja faágon harang,
még küzdök a múlt romjaival.
Mielőtt átkoznám gyáván a sorsom,
mert tudom, már röhög a jelen.
Markomban feltépett testvéreim,
szemembe' szűkölő történelem.
ÉS ha utcák kövén az igazság,
kinyílt senkinek sem kell virág,
hát maradok ki mindig is voltam,
szabadnak született tiport Világ
Tudom, a fel-feldobott kő mindig visszatér,
még az ilyen rongy bitang is mint én vagyok.
És csak sodródom akár a száraz falevél,
ha kiköpik vérem az éhes kocsmaasztalok.
S látom, már a részeg ősz fetreng a tájon,
nem szép, olyan lombhullató átkozott idő.
Még élni kéne, hogy minden lépés fájjon,
de nem akar levegőt cserélni a hörgő tüdő.
Énekelhetném: miénk itt a tér, az utca,
de csak a külvárosok leomlott tűzfala maradt.
Hol a nyomor hajnalban felszáll a villamosra,
és a semmibe tart miként a szürke virradat.
Valami hídon is átdöcög, ilyenkor a vas zokog,
a talpfák alatt lustán löttyen a sötét folyó.
Beomló örvényein pár műanyagflakon forog,
röhögő dinnyehéj az árnyuk, rothadt és mohó.
Valahogy úgy vagyok vele, egy költőnek egy Haza jár,
mindegy, héjanász, vonat, vagy ólom csókja.
Lehet Párizs, Szárszó, gyönyörű lelket gyötrő sár,
mind itthon vannak, mert nevük a hulló kőbe róva.
Tegnap már virágról suttogtak az almafák,
csendben hallgattam őket az akácos mögött.
És akár gyerkőc, ha égre prüszköl bóbitát,
pehelyként lebegett álmuk ég és föld között.
Tegnap az én mosolyom is más volt mint szokott,
szerintem megszökött szememből a szürkeség.
Számra bájosan ágyőt lehelt a vén kokott,
és szótlanul elnyelte a karcos sűrűség.
Tegnap néhány pillanatra tavasz lehetett,
mert még a korhadt kertkapu sem sikoltozott.
Csak utánzott egy rozsdás biciklikereket,
melyen valami korhely hazafelé imbolygott.
Tegnap azt hiszem hazudott a hajnal nekem,
és nem vettem észre a röpke pírt az arcán.
Tudhattam volna, hogy az enyém ugyanilyen,
mikor hatos pörög az üres dobókockán.
Hideg csend ölelt körül
mikor születtem,
a téli fák hallgatnak így
mielőtt rügytől pattan ág.
Majd ordítottam
rémülten, dühödten,
hogy itt vagyok te édes,
te átkozott világ.
Virágok neveltek
valami poros utcán.
A léha szél
volt vásott köpenyem.
Ha sors vert nevettem,
és minden délután,
a nyugvó nap jód-arany
könnyében fürödtem.
Ha leszállt az est
fekete tükrén háltam,
mit összezúztak
sanda csillagok.
De a törött árnyakat
szemembe zártam,
így pillám alól most
sötét fény ragyog.
Ezért álmom lett
minden éjszakai rét,
hol fáradt fűszálak
becézték a szám.
És nekem tárta ki
mély ölét az ég,
mert itt a földön még
nem lehet hazám.
Főnys
Nem hiszek semmiben csak a versben,
s tán' abban, hogy létezik az alkonyég,
pénzem rád, vagy bús borokra költsem,
amikor majd gyertyáznak a gesztenyék.
Mert te vagy a legszebb bánat a földön,
úgy látlak, ahogy nem láthatnak mások,
ajkad a szabadság, ám szemed börtön,
vonókkal tépik most rácsát a cigányok.
Szakadó esőben járom hattyú-táncom,
szétszórt szívem szennyes szilánkjain,
de szárnyaim tárom, hogy e sárvirágtól,
rubinvörössé váljanak gyönyörű tollaim.
Majd eláll a zápor, ha lemosta a vérem,
már látom a távolt, hol ezüst lett az ég,
ezt a verset remélem a lelkedbe vésem,
ha majd újra gyertyáznak a gesztenyék.
Főnys
Még várlak a csendes esti szelekkel,
az asztalra borulva, előttem üres borospohár.
Mint cserebogár, lámpa fényétől ütötten
cigarettám füstje, bolondul körbe-körbe száll.
Nyár van, de lehet, hogy ősz öleli a fákat,
valamiért színes mintákat látok az árnyakon.
Összecsúszva a zöld és a sárga,
s e tarka bohócruhába',
szájcsókra beoson az éj az ablakon.
Cigánymeggy ízű ajka, oly fanyar mélyvörös,
ócska szajha ki szétmarja, s így vérködös
lesz valahol messze szememben az égalja.
Még várlak a csendes esti szelekkel,
lehet hiába, mintha ezt súgná mámorom.
Most sorsomon karcos homok szalad,
betemet, hogy ne lássalak, miként vak kéz,
ha fűzfavesszőből kosarat gyötör,
és felsejlik benne az a rettegett gyönyör,
mert tudja, bölcsőt font fejemnek,
azoknak a kopogó, megfejthetetlen rejtjeleknek,
miről majd azt mondják eső, s közben
vergődő torzóm mohón elnyelő álom,
hát ez vagyok, szeress a véremből csókolt piedesztálon.
Főnys
Jöttem,
hogy csodája legyek az új időknek,
a jelen rongyából rakott árnyak mögül.
Mert tudom, őrült játéka e véres földnek
kezemben egyszer múlttá üszkösül.
.
Jöttem,
hogy vezére legyek a tiport tömegnek,
bár vagyok csak egy a sok közül.
De vajon örülhet-e eretnek a kegynek,
ha magának rakta máglyán üdvözül.
Főnys
Úgy érzem
ez a tavasz tollam beszáradt tintája lesz,
a rozsdás ereszen lecsorgó szomorúság.
S nem kínoz szomjúság, ha lehull az est,
pedig fojtogat a feketés ujjbegyű almaág.
Már nincs kedvem játszani a csillagokkal,
kacagva szeplős lányok lánghajába tűzni.
És ha múlik az éj csak rámfolyik a hajnal,
ma valamiért elkezd a háztetőn hegedülni.
Ilyenkor mennem kell de ólom a mozdulat,
mégis vásznamba szövöm a föld sárillatát.
Mert valahol talán találok álmos tornyokat,
ahol mélybe hintem léptem bronzízű zaját.
Tán' egy percre szemembe szökik az élet,
ha a madaraktól elcsenem a repülés titkát.
Pár penészes rézfillérért eladom a szélnek,
hogy hasítsa ketté a köd szürkés kabátját.
Így remélem végre csupasz lesz fent a tér,
és nem baj, ha még üresen tátongó terem.
Most meglátom elfáradt kezem mennyit ér,
mikor éhes vérem vési az égre a végtelent.
Ekkor majd újra futnak a lányok a folyóhoz,
és tarka arcukon vörösen ragyog a hajnal.
Csillagokból nekik papírhajókat hajtogatok,
amelyeket teleírtam az ég fényes habjaival.
Én vagyok a Bűn, a láthatatlan,
húrtalan hegedűn szótlan vonó.
Kihunyt parázson fortyogó katlan,
rövid kötélen hosszan lázadó.
Ólmozott kocka, kacagó arany,
ingujjba csúsztatott cinkelt lapok.
Állítmány nélküli részeg alany,
sárban fetrengő üres mondatok.
Kitűzött fehér gyolcs hulla hegyen,
béke, mit szél becézget aljason.
Rejtett hiúság, hogy kemény legyen
az ellágyult hús a hideg vason.
Őrjöngő Isten eretnek álma,
eltitkolt vágya a hűtlen lotyó.
Az igazság szikla bársonyára,
égből lepottyant halott hírhozó.
Kidöntött rönkön elárvult kender,
röhögő megváltás fejsze fokán.
Rémülten emberbőrbe bújt ember,
ordító csend a végső szó jogán.
Farok nélküli mosolygó kígyó,
torkán akadt utolsó áldozat.
Vagyok a Bűn, az immár látható,
levedlett vég, a csonka kárhozat.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint gyümölcsön a pír,
mohó szád íve boromban gyönyörű zamat.
Dobbanások, amiktől lüktet a szív,
álmodó csend, ha torkomra forrnak a szavak.
A könyved leszek amelyből olvasol,
sárguló lapjaimra vésett gyűrött imád.
Befagyott tó tükrén az eged, hol lángoló
szememtől megolvad minden jégszilánk.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint tüdőmnek a levegő,
úgy láthatlak, ha felmetszem mellkasom.
Így belőlem a részegen ki-be lebegő,
lázas vérem a bér a rideg vason.
Késő aszú-magányomat érlelő derem,
szíjas szőlővenyigék lilás tüze.
Törött játékom, mert szétzúzta a félelem,
röpke életem mely érted küzdene.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint alkonynak az őszi est,
mikor a pillanat hideg lobbanás.
Pogány istennőm, ki őrjítő vágyat keres,
buja bűnöm, ha éhesen rám találsz.
És fekete mosolyom cserepes ajkamon,
a semmit csókoló édes gyűlölet.
Feledett ébredések hűvös hajnalokon,
halál, a leszálló rongyos szürkület.
Főnys
2010. április 20., 17:28:03
Már tudom, hogy örökre elvesztettelek,
nem lesz vén ebünk, s a térden kockás takaró.
Hajunkba' magányunk vitorláját kibontják a szelek,
és homlokunk ráncain bukdácsol a millió szálú ezüst hajó.
Én még talán írok a régi szerelmekről,
de ez is majd valami unott megszokássá válik.
Eszembe fog jutni, hogy epret ettél a tenyeremből,
remélem ilyenkor bolond lelkem édes emlékeinkkel játszik.
A jósnő hosszú, de keserű életet ígért,
emlékszem, akkor nevettem és nem hittem el.
Bár szerettem istent, de az ördög csókolt véremért,
megkapta, s most visszaadja mit átkozott szívem érdemel.
De ez az utolsó szerelem járt nekem,
éreznem kellett a kínt, s a gyönyörű ragyogást.
Ahogy a földön fekve, őrjöngve a sarat marta kezem,
mint megbukott színdarabban, olyan olcsó volt a búcsúzás.
Azt mondtuk vékony jégen táncolunk,
téptük egymást, de mégis más karjába háltunk.
Hittük, hogy hártya-létünk sosem szakad be alattunk,
ha mégis, akkor Jézusként mi is az aljas vádak tükrén jártunk.
Add a szád még egy végső pillanatra,
az enyémről Júdás mosolya már régen lefagyott.
Tudom, hogy olyan lesz mintha a semmiben havazna,
kérlek takarj be illatával, talán egyszer szemedben felolvadok.
2010. április 26., 05:02:28
arcomból anyám csontsziget arca
örvénylő tükrökben bukkan elő
de szilánkokra törik szememben fénye
pedig ő volt az eredő
a forró lázadó kiindulási pont
most már csak a megérkezés
madár hajában ezerszálú gond
ajkán kérdés: mondd miért fiam?
- mert este van anyám késő este van-
talán ha kitárnál minden ablakot
hallanám a hulló vakolatot
mely felosztaná a járdát meszes körökre
és sápadt homlokomra mind csillagként pörögne
fehéres árnyakat játszani
vagy a szél éles kése metszene
újabb redőket kezemre
hogy beletemethessem fáradt álmaim
mert már nincsenek nappalaim
erem fekete sarába olvadok
és üvöltő öledbe aludni térek
ha majd ott ismét hazaérek
véres öklöm a számmal harapva
gondolj az átkozott pillanatra
mikor a gyermeked lettem
ében hajad repkedett felettem
mint most szemem kristályokra
tört homályos üvegében
Főnys
2010. április 29., 16:07:09
Itt sosincs tavasz az alvégen,
talán csak tarkábbak a szárítókötélen a rongyos ruhák ,
de felkacag a 'Szeretlek Erzsi' egy poros ablaküvegen,
s a golyó tetoválta vakolat még zsongja D-dúr dallamát.
Írhatnám, hogy nem vagyok boldog ismerőse senkinek,
idegenek a kurvák, csibészek, a kopott templompadok.
És majd itt rohadok el a semmibe vezető szerpentinen,
vagy vonatom elé húznak a sárba szaggatott jázminok.
Ugye a költő nem halhat meg csak másik hajóra száll,
de mi lesz a túloldalra érve, ha az van a fényre vésve,
Tilos az Á.....
Főnys
2010. május 05., 02:12:20
Ezt a verset lehunyt szemmel írom,
tudom, nemsokára nemlátó leszek.
Búcsúznom kell tőled, és a fénytől,
hogy sötétben éljek mint a gyűlölet.
Tegnap már elköszönt a Holdsugár,
párat intett, és a hegy mögé bukott.
Lent a völgy kékes mosolyát küldte,
majd mélye lágyan ablakot csukott.
Holnaptól, kezed az én kezem lesz,
hogy érezzem mikor az éghez érsz.
Mert ujjaimmal rákarcolom a neved,
s rettegje éj, ha betűim íveibe lépsz.
Vezess, talán a Föld mögött lakom,
lehet találsz ott egy hatalmas hajót.
Az se baj, ha Isten nem sírt óceánt,
elég a szem emlékét mardosó folyó.
2010. május 25., 17:59:40
Én vagyok soros
Üres poharakba fújom a füstöt,
az üveg harangok lomha rongya száll.
Elittam mindent, csak harminc ezüstöm,
mi röhögve cseng az éj mocskos abroszán.
Költők, könnyű kurvák idejét ültük,
lassan záróra, mindenki oszt-szoroz.
Lám mindig akad egy Júdás közöttünk,
az élet hozta így, most én vagyok soros.
Mert bűnös vagyok az nem lehet vitás,
de utolsó csókom magamnak szánom.
Ne tudom, talán az Istenünk hibás,
amiért titokban a keresztjére vágyom.
Fizessünk hát részeg kurafik, lotyók,
guruljon a könny, már nincs több garasom.
Hazug húsom már régen szertefoszlott,
hogy csak csontom kongjon a hajnali ágakon.
2010. április 12., 12:23:20
Az én
hazámban már nincsenek aranyló búzamezők,
csak a sárba szaggatott jázminok mohó illata.
Olyanná vált mint valami rég elfeledett szerető,
kinek csupán emléke gyötör az édes mostoha.
Vajon mi lett a szeplős arcú munkáslányokkal,
ahogy hajnalonta nevettek a billegő villamoson.
Néha még találkozok a hajukba bújó virradattal,
ahogy az üresen ásító padokon sápadtan oson.
De itt a külváros peremén nem állt meg az élet,
és néhány félrészeg otthontalan a köddel pöröl.
Rongyukat szárítják egy párás csatornafedélen,
míg szemükbe a szél furcsán könnyeket söpör.
Látom, hogy arcukon poros álmuk végigcsorog,
pirostetős ház, talán asszony is a cselédsoron.
Meleg kályha, tántorgó kéményből hulló korom,
mely ellepi a történelem kertjét konok vastagon.
Itt születtem, bár néha átkozott gőgöm tagadja,
lám hús a húshoz mégha rothadva is visszatér.
Mégis, csak akad ezüstfolyóm mi partját marja,
s egyszer megfizet Hazám az összes bűnödért.
2010. május 31., 05:03:18
Ahogy jött, el is állt a furfangos eső,
a paraszt-átverő, illanó harag.
Épp csak végigcsókolta a mezőt,
máris kisütött a nap.
Nekem tetszett, nem úgy, mint az öregnek,
ki dús legelőket remélt.
Kövér kenyeret adó búzát, káromkodik:
-a rosseb egye meg a húsát-
Majd hozzám beszélt, ezt írd meg bolond gyerek,
hol van az a híres viharod,
amitől ijedtté rettennek a barmok, fák és emberek.
Az nem az enyém bátyó, nevettem,
az én esőm a dűlőút púderporát felverő,
szeplős lányok arcán nevető gyöngy.
Csak megcsillan tőle a földgöröngy,
illatosabbak lesznek a jázminok.
Ember, ha az én viharom akarod,
legyen hát, láss földig hajolni bokrot, fát.
Rólam még a szél is rémülten mesél,
öreg, én tépek és ölök, ha a szemem beszél.
Válassz hát ezernyi árnyam közül,
mint őseid tették a tűz elé borulva,
lépéseim csókolva, hogy hörögtek a sziklák.
Látod, azóta élet vagyok inkább,
vándor a semmiből, miként e rohanó zápor,
de mire hazaérsz, asszonyod hajából,
esküszöm, könnyem örökre kimossa
kérges tenyered néma panaszát.
2010. június 10., 15:24:33
Még tartozik szád a napfény ízével,
tudom, rajta él az alkony illata.
Olyan lesz, mintha szeretkeznék az éggel,
akár a zöld a kékkel mielőtt jő az éjszaka.
Csak egy pillanatra érintenélek
ahogy futó zápor a lombokat.
De félek, lemosnám rólad emlékem,
mint bérem a számról az álmokat.
2010. június 11., 04:55:22
Zsefy Zsanett ajánlása a vershez:
http://www.youtube.com/watch?v=NMTDwnXMnGA
Ne sírj kedves,
mert könnyeid sárba szaggatják a jázminokat,
az utca régen kong, nem ring bársonyos nesz.
A virágüzletben műanyag orgonák tapsikolnak,
melyeket az alkony koszos kirakatunkba tesz.
Látod, így talán sohasem szárad el a magány,
de lehet te mégsem érzed a sorvadtkék életet.
Csak elrendezed a naplemente éhes asztalán,
az ég sápadt abroszára csorgó vörös véremet.
Ne sírj kedves,
mi már a múlt vagyunk, darab a jövő hálójában,
de semmit nem jelenthet e penészes pókfonál.
Vajon a tegnapban hiszel vagy a mohó mában,
csapdába estünk, a kín hozzánk csak ölni jár.
Ám nevess, hiszen selyembábunk mélye üres,
habár bent felejtettük sosemvolt édes álmaink.
Én úgy vagyok vele, hogy ki bennünket keres,
az hozza vissza fénymarta rongyos szárnyaink.
2010. június 12., 15:53:57
Emlékszem, nyári délután volt,
pár lombszűrte fényfolt táncolt a falon.
Anyám a teraszon ült,
és befelé nézett az ablakon.
A függöny mögül figyeltem Őt,
éreztem, egy útra kész apró madarat látok.
Valami furcsa árnyék futott át szememen,
ha majd hívod Uram, engedj helyette szállnom.
Azt hittem mindig, egyszerű ember vagyok,
mégis, gőgöm tornyokat emelt, s zúzott porrá sziklatetőt.
Folyókat terelt, veszteni tanította a szelet,
de tudom, térdelni fog könnyemből faragott csónakja előtt.
És nem engedem más vigye vállán,
mert ha kell, ellopom az ég óceánját érte.
Alacsony felhőkre lépve elkísérem,
köldökzsinórom a gyönyörű végtelen nehogy letépje.
2010. június 13., 10:40:18
Hegyre temess anyám , ha meghalok,
ott akarok feküdni amerre kelnek a csillagok.
Sziklák közé, hol mindig zúg a szél,
hogy marja rólam a földet, míg a csontomig nem ér.
És ha kitakar az éj, kérdi majd Tőled a fent,
miért hoztad asszony ezt az idegent?
Te csak nézd az égen a millió sápadt ablakot,
s mondd, a fiam nektek adom, hogy szebben ragyogjatok.
2010. június 14., 04:50:22