Márk Miklós versei

A felkelő nap háza

Mennyi csodát rejt szemed,

tengerízű könny áztatta

két napig, és mégis

messzi útra kélnék Veled.

Mészfehér csigaházak alatt,

pislog a csend délben,

majd holdfénnyé halkul, és

morajló hullámok hátán szalad.

Törékeny medúzalány a mélyben,

hajóroncs rejtekén alszik

ringatózva, míg álma

vitorlát bont a szélben.

Egyre sötétebb a táj,

fekete rózsák tüskéi

marnak sebet napomra úgy,

hogy a kimondott szó is fáj.

A jövőért mit tehetnék?

Kihűlt verandámon gyáván

dalol a mécses, és

recseg a vén karosszék.

Ám leég a hazug szavak máza,

komor felhők alól csillan

óvatosan a gondolat, indulok,

Benned él a felkelő nap háza!

Rózsák lánya

Leszel-e kedvesem

szellő, patak partján?

Tavaszi bíbor-hajnal

mennyboltnak alján?

Hozol-e szivárványt

a megfakult mának?

mosolyodtól széttörik,

a lélekgyötrő bánat.

Csókolsz-e akkor is,

ha megvet, ki nem ismer?

nem érdemli két kezed,

ki keveri a sorsot a tiszta hittel.

Bújj hozzám, szoríts magadba megint,

egymás száján lélegzünk, ízed égi manna.

Álmaink ölelkezve repülnek a vágy felé,

lelkünket várja a szabad, örök szavanna.

Fejem öledbe hajtom, mint őzike anyjának,

csendes erdő mélyén, tisztásnak szélén,

Nem sejtettem, nem tudtam rózsák lánya,

hogy Te állsz ott minden történet végén…

Lelked

Lelked gyönyörű sugarában

Melegszenek az angyalok,

Lényed körül a levegő is,

Meghitt fényben ragyog.

Fodros felhők lebegnek,

Végtelen, s tengerkék az ég,

Amit szavaiddal festettél,

Való igaz, s meghatóan szép.

Megnyugvást és erőt szórt,

Mind a két, simogató kezed,

Révész voltál, s távoli szellemek,

Segítettek, álmodtak Veled.

Szivárványfa legfelső ágán,

Ül a hold, ezüstöt szór palástja,

Neked szánja féltett kincsét,

Irigyli a forró nap, ha látja.

Lelked mélyén, valahol legbelül,

Végtelen film pereg, s benne én,

Ahogy vitorlát bont egy öreg bárka,

Recsegve úszik a szerelem tengerén.

Szél repítsen, dagassza a vásznat,

Majd egyszer, ha Te is elhiszed,

Vár ránk utunk végén a megálmodott,

S Neked megírt, trópusi sziget.

Ahol a kolibrik járták őrült,

Szerelmes, és dalos táncukat,

Delfinek énekeltek, és a nap,

Kísérte reggel, bolondos nászukat.

Ahol lelkünk összeforrt egy éjjel,

És vigyáztak ránk a csillagok,

A lázas éjszakákat követték a sorban,

A józan, gyógyító, és meghitt napok

Ha futni tudnék

Ha futni tudnék,

Elszaladnék a sarokra,

Vigyorognék kajánul,

Hogy nem maradok magamra.

Talán megint elindulnék,

Csábít a messzeség,

Vagy keresnék valakit,

És ránk borulna az ég.

Nem, inkább felhívnálak,

Menjünk csavarogni Budán,

Megint kérdezzed tőlem,

Tudom-e, hol a hazám.

Újra bírnám a napot,

A kánikulát, a meleget,

Én bolond azt hihetném,

Nem dolgoztam eleget.

Nem kéne háttal a falnak,

Szemlesütve a jövőre várni,

Minden reggel Nálad,

Ébrednék, történjen bármi.

De nem, nem, először,

A vak kislánytól virágot vennék,

Gyönyörű csokrot kapnál Kedves,

Ha újra futni tudnék…

ALSZIK A KEDVES

Fázósan pislog a pirkadat,

erejét vesztve suhan az éj.

Még sötét van az ég alatt,

simogattalak, hogy ne félj.

A tegnapból, mi itt maradt,

szétfújja a kósza szél.

Mosolyogva, csendben nézlek,

halk ritmust szuszog álmod.

Ahol a tündérek mind szépek,

a mese végét nem is várod.

Bevallom, csak attól félek,

könnycseppjeimet meglátod.

Takaród vigyázva simul Rád,

lelkedből szétterül a béke.

Kertedben hajnalt zizzen a nád,

Kezd vörösleni az ég széle.

Nyitott szívvel bújok Hozzád,

a körforgásnak nincsen vége.

AJKAD ÍZE

Egyszer azt mondta egy lány,

- Csillag leszel, fény nélkül –

Megdermedtem az űrben,

Átfagyott, hulló rögként végül

Szemed sötétkékje óvatosan

átölelt, és ringatott,

Mágnesként húztál a földre,

jégpáncélom elhagyott,

És melengettél száz évig,

míg fénnyel telt meg lelked párja,

Szórta kincsét messze tájon,

hol bolondok tömege várja.

Csak egy térít magamhoz,

Legyen bármi az ítélet,

Csillag leszek fény nélkül,

Ha forró ajkad íze éget!