istvándor: széljegyzetek 32-63

fényt morzsolva belső zenéket hallgatok

aktatáskámban uzsonna-messzeség

nézem a horizonton hintázó Napot

s kódolom gőzhajók S.O.S.-füstjelét

azt hiszem ma messze tudnék szállni

még az albatrosz álmánál is távolabb

pedig kedvem sincs e kőről fölállni

de lelkem elröppen a testem itt marad

és fegyelmezi tovább (ki tudja meddig)

az elbóklászó burjánzó sejteket

szinte éget e késő délutáni csend itt

sirály köröz fölöttem vajon Ki lehet?

nem várok vissza senkit nincs is

kit visszavárnék ezért tehetem

széttárt karomon artista biciklis

gurul zászlócska-ülőkés kottafejen

emlékké lett és elhajózott végleg

minden hímzett jel s raccsoló szavak

jege jóka jejti a legszebb meséket

régen megőszült a szőke pillanat

s amíg az este ében itatósa

fölissza az álommá halkuló zenét

a kalóz ÉN halálfejet fest a Holdra

s tovább kutatja sorsom kincses szigetét

álom és ébrenlét között

a titkos tartományban

(a kút már kéménynek öltözött

s szirmot bontott egy madárdal)

te ezredszer is elhiszed hogy

a királylány miattad nem ébred

és megpróbálsz ismét hozzá aludni

magzatpózba húzva föl a térded

már nincs előtted és nincs utánad

de nyirkos mindennap-falak mögött

mégsem születhetsz újra

van már köldököd

vigyázz mondom magamnak

mire vigyázzak kérdezem

ahol a tegnap a holnappal összeér

fölizzik a Jelen

így mindig Ma vagyok

változó horizont a sorsom

hajóheteket tologatok

s messze (magamban)

vitorláim kibontom

s azt gondolom hogy utazok

- amíg élek eljátszom ezzel -

miközben minden alkonyat

körbehegeszt újabb

izzó acéllemezzel

e komód deszkáiban

favágók lelke mellett

összepréselt esőerdők lapulnak

néhány kiirtott indián törzs

és a verseim

a mulandóság e bútordarabja most

egyetlen társam itt kihez beszélhetek

szálkásra soványodott hátán írhatok

s kitölthetem jövőm biankó csekkjeit

álmokról sorját dörzsölök

folyóként görgetem őket

s ahol lelassul a sodrás

tátott-testű kagylókba gurulnak

gyöngy

kiált bennem a gyermek

és futna anyámhoz

de mosolyát összekuszálta a szél

futna apámhoz

de kalapjában légykapó fészke

a bajsza sövény

találtam egy verset

kiáltja bennem a gyermek

gyöngy

s az emlékekről visszapattanva

egyre halkul a hang

gyöngy

gyöng

gyön

gyö

E kávéházban ülve hallgatom

okosmondók HANG-versenyét

amint egymás szavába vágva

'hazáznak' 'LÉT-eznek' s egyéb

hon-s-világ-megváltó gondolattal

jövőt s művészetet dagasztanak

mosolygok zsebemben cetli

'napi teendők' megfordítom

a hátlapja makulátlan verset írok rá

egy kilincsről mellyel egykor

benyitottam a nyárba

nyár van ismét

(talán csak bennem létezik lehet)

8 éves vagyok és beszélek

már idegen nyelveket de nincs más

barátom csupán a tenger

hallom (hallanám) a hullámok énekkarát

ám szemközt a hevült társaság

már Nobel-díjat oszt élteti magát

az irodalmat a hazát EZ visszazökkent

kávét rendelek

(nem csavartam vissza a töltőtoll

kupakját foltot hagyott és

kiszúrta a kabátzsebet)

éjszaka mikor a csillagokat

ablakoknak képzelem

és látom mögöttük Istent

amint (még lefekvés előtt)

ismét Teremteni kezd valahol

leülök az írógép elé

kezem már Álvaroé de nem

gépelek csupán

sohamegnemírom-verset

zongorázok a levegőben

mert

jó néha játszani gondolattal

lehetettvolnákkal

és csengettyűk nyelvét kiszerelve

zoknit húzni lopakvó macskák lépteire

hogy ne lássék mekkora ragadozó

a Csönd

ám

MOST

mégis(!)

ráütök a T betűre

s íme ajtóm előtt a T(enger)

dagály lehet hiszen

a kulcslyuk könnyezik

és én is meghatódom

mert eszembe jut legelső

elsüllyedt papírhajóm

(és utána mind)

s látom

a távoli ablakban

kialszik a fény

állok a szoba közepén

az ennyitkaptamVégtelenben

azt mondjátok magányos

pedig csak Egyetlen

a porszemek

s csillagok között

és keringek

és verődök

génbillogok jelölte

déenesek csavarozta

szerkezet

aki nincs is

csupán egy adott

térfogatba zárt hiány áll

az óriás tükör mögött

és mondogatja

vagyok

s megpróbál

a szürke foncsoron

kaparni egy ablakot

agyondédelgetted a lelked

szavad túlcsordult

s bekenve mázzal

úgy aranylik s ragad

mint akasztott

légyfogó nyelve

az üres lakásban

és nyeklik-nyaklik minden

éjed álom nélküli

s beomlik a reggel

hajód még a mólónál

vesztegel de már

teleraktad papírral

töltőtollal dugóval

és üres üveggel

sokszor elképzelem hogy

a szerdának kalapja van

és éjfélkor megemeli

így köszöntve a csütörtököt

talán azért gondolom ezt

mert ebben a történetben

én is kalapot viselek

de egy másikban

hordhatnék sisakot is

vagy együtt a kettőt

kispolgári katonásdi

mert fegyver a toll

vagy ceruza ügyes harci

eszközök és jókat lehet

velük csatázni egy

kávéházi asztalon

persze Álvaro te ezt

nem értheted hiszen

még a porszemre is

vitorlákat szerelsz

és a horizont mögül

periszkóppal nézed

Lisszabont ahonnan én

soha ki nem mozdulok

mégis állandóan úton

vagyok és útközben is

készülődök visszatérni úgy

hogy az ugyanoda

már nem azonos önmagával

most megiszom az utolsó

harctéri kávémat

és kezdhetjük is

jókora darabokat tépünk

ebből a szalvétából

nevezzük békekötésnek

kisebb szájhoz talán

még megfelel majd

de Ricardo utazásához

integetni már nem elegendő

mikor az utcán járok akkor vagyok

a legmagányosabb hiszen mindenki

idegen és nincs is esélyem egy

világvárosban ismerőssel találkozni

s ha mindenki így van ezzel akkor a tömeg

nem más mint magányok összege

melynek kiterjedése euklideszi

módszerekkel meghatározható

ám ha egyetlen irányban mozdul el

az tüntetés ahhoz pedig már kevés

a körző és vonalzók használata

általában azonos útvonalon járok

a bankba több váltás ruhám van

de mind egyforma színű szabású

így akik tegnapelőtt láttak ugyanazt

látják ma is s tán egy pillanatra azt hiszik

megállt az idő vagy én vagyok szegény

a buszmegállóban egy lány megszagolt

nem érdekelt hiszen ő ugyanabban

a bőrben jár mindig-más-ruhája alatt

de azt hiszi mikor vállfákra akasztja

este tarkabarka gönceit

foglyul ejtette a változást

kérted olvassam el a versed

(bocsánat ódád) amit Lídiának írtál

s mondtad 'nyugodtan javíts bele'

találtam is egy-két apró hibát

talán nem is azok csak én lettem

mostanában kákáncsomóttaláló

(sokat vagyok egyedül) de

elgondolkodtam azon ha mégis

belejavítanék az olyan volna

mintha megpaskolnám Lídia

fenekét vagy meglazítanám melle

fölött a khitont pedig hús-vérként

még nem is láttam őt csupán

betűkből kihajtogatva a papír

síkján két dimenzióban és így

nem is tudom

érdemes volna

megpaskolni a fenekét vagy

melle fölött meglazítani a khitont

(egyébként jó a vers

nekem talán túl antikos

de jó)

ajtót nyitok

szobámba hömpölyög

a tenger

székek szekrények

s az asztal szigetek

minden mozog tágul

majd ismét egybeolvad

s emlékeim riadtan

ülnek a bútorPangeán

mely újból szétszakad

megreped s egyre távolodva

ezernyi történésdarab

külön-külön fejlődik tovább

magányos úton akár a hal

amelyből kibújt a láb s a múlt

képei élesen és elmosódva is

hajótörött-sorsom vásznán

egyszerre megjelennek

'valami nagy-nagy tüzet kéne rakni'

hahó

halihó

fata morgana-hajó

hahó

halihó

az archaeopterix ha víztükörbe nézett

már a szárnyas ifjú röptét látta benne

s fönn a csillagszerkezet árbockötélzet-

ként feszült amíg hajóztam életembe

öt nyelven soroltam vajákos igéket

s előbb csak apró sajkát később hajót

ácsolt versekből a vágy mely bennem égett

s valóság lett mi korábban emlék se volt

jó volna hinni hogy lehet még

összeilleszthető a sok darab

s arcod elpattant cserépedénye

hiánytalan 10 év palarétege alatt

s ahol régész szerelmem kereste

talán föltárulhat a várva várt lelet

és annyi kétségek gyötörte próbál-

kozás után ma múltamból kimentelek

s majd Álvaro (bár féltékeny) ácsol hajót

és mi messze ringunk vár a kék

egykor csupán magamnak vágytam

de most Opheliám vitorlát bontva együtt

kutatjuk sorsunk kincses szigetét

(tegnap)

2 hét szabadságra

gondoltam uram

a főnök úgy nézett rám

mintha felesége

kezét kértem volna meg

Fernando maga beteg?

kérdezte mert akkor

a kalapkúra hasznos lehet

rám nézett nevetett

tudtam gúnyolódik

(ma)

nyitott

ablaknál állok

harmadik emelet

az utca tükrén senki

esik

bennem is ősznek

kellene lenni

mégis minden rügyezik

furcsa ez nekem

de sok- sok év

kockává sajtolt

rózsája kihajtott

s mikor megérkezel

Ophelia de Quirós

én virág helyett

majd szonetteket

hintek a lábad elé

---hatalmas kék meghatározó cirkuszokat szeretnék

ép légtereket tele életképes artistákkal

és arányos csodákat a mindennapokban

megrészegülni illatoktól

kinyílva kétségbeesések délelőttjein

és becsukódva minden kiáltás zaklatott délutánján

és ismét csak fényt meg illatot egészen égig érőt

valami mást valami fényes igézetet

amiről nem tudom hogy bennem mindig létezett

időt akarok

leleplezni az Istennek küldött

név és cím nélküli levelek íróit

fölfejteni a hazugságot

szélhámosok gőgjét kihajtogatni

szeretném ha mindenki érezné

a hidak visszataszító statikusságát

és szeretném láttatni folyók kétségbeesését

a MindigHaladás kényszerének borzalmát

de egyben a megérkezés kéjét is

ó mekkora csodákat szeretnék

és apró megvalósulásokat

melyeknek még az álma is lehetetlen

ó milyen ingerek vezetnek kimondani e szavakat

milyen átláthatatlan szövevények gépezete ez az éj

ki tudja milyen kutak nyílnak és mekkora mélyek sodródnak felszínné

ki tudja ki néz rám föntről vagy sandít alulról

kit látok vagy ki lát engem honnan és hová indulnak a tekintetek

ebben az Új sátorban ahol Új anyagból van az artisták lendülete is

ahol már elvétem a mozdulatot

az eddig megmarkolt csoda kicsúszik tenyeremből

s én kényszeredett mosollyal múltamban

ebben a trükkök nélküli üvegcilinderben próbálok nyulat keresni---

rövidnadrágos kisgyerek

a déli csücskön

ezüstsirályokat etet

és zsebkendőjével jelez

itt vagyok

de vissza Vasco

ma sem integet

Vasco halott

csupán a sirályok élnek

s röptük apró része csak

az ősi jelbeszédnek

melynek szókincse

a Két Fa óta

úgy lett gazdagabb

hogy egyetlen szóvá bővült

ÉLET

mikor a busz ajtaja becsukódik

mintha egy galamb zárná össze szárnyait

hogy beférjen a bűvész dobozába

ahol mi reggelente egy-egy

megálló műsorszámáig

összepréselve tarkán álmosan

próbáljuk megvédeni akik vagyunk

vagy csupán a többiektől nem fedett

szabadon hagyott lüktető teret

gondoljuk önmagunknak

s benépesítjük személyiséggel

célokkal szerelemmel

én a Rua Dom Luis 7 előtt szoktam jelezni

és a 19-esnél szállok le épp a bank előtt

s hallgatom amint hátam mögött

a galamb ismét becsukja szárnyait

Becsaptak Ez nem gombolyag

ez csomó amely nem segíthet

s hiába nagysándori ihlet

ha átvágom is két darab

már csomónaksemjó marad

belőle( A lány címe sincs meg)

Ez a sorsom Körbekeringek

és teleírom a falat

ez a légy a sajtdarabon

hosszú és céltalan utat tett meg

amíg fölrepült a 3. emeletre

közben mégis többet látott nálam

aki lépcsőn jövök s mikor megyek

ritkán jutok a banknál távolabb

és idegenebb vagyok Lisszabonban

még a turistáknál is hiszen nekik

határozott elképzeléseik vannak

útvonalakról és megérkezésekről

pedig mint helyközi megállón a gyorsvonat

átfutnak csupán a városon

én itt maradok s ezért nincs időm

a megismerésre

e légy a sajtdarabon

hozzám képest mégis semmittudó

ám jelenvalóságunkban nincs különbség

őt azonban nem érdekli miből készült a sajt

vagy van-e Isten

miért is érdekelné hiszen ő még

ÉRZI

hogy teremtette valaki

az igazi utazás

a mondat elejétől a pontig tart

de közben egyre gazdagodsz

s mire megmászod

egy távoli ősöd DNS szerpentinjét

már te vagy a kilátó és látod

ezernyi kilátó van benned

milliónyi elfelejtett emlék

s amíg biztosítókötéllel kikötve ringatózol

föntről (talán Isten országa az)

hallod

ha fiú lesz Fernandónak nevezzük

ha lány akkor Margaritának

eleresztettem a szerdát

pedig reggel mikor felhőket fésült

hogy lássék a Nap mosolya

mintha te lettél volna

zabolátlan tincseid rendezgetve

a tükör előtt

nem kellett volna eleresztenem a szerdát

mert e nélküledvaló csütörtök olyan

mint leszerelt tükör nyoma a falon

valóságos és nem foncsorozható

jégbe fagyott levél az arcod

mikor tavasszal elkapkodja a patak

már nem futok utána a parton

felejtésből ácsolok hidakat

hogy visszatérhessek oda

ahol ha a vizek futása megáll

a jég

levél

patak

még nem történetünk részei

s mikor indul a vizek futása

következmények nélkül nézhetem

miként rügyeznek a fák

hiába éber váltott őrség

elegendő étel ital fegyver

ha tengernyi barbár

tenyerét megtölti éles

apró kövekkel

(merenghetsz modern

haditechnikán)

őrtornyod elborítják

s elpattansz

mint szélben pókfonál

nyomod is alig marad

mit akarhatok én

e teleírt papírlapokkal

ÚJ

apó kövek alatt

ülsz és gondolkozol

ülök és gondolkozom

te építed azt

amit én bontani akarok

kérdezed

miért szekercével járok

és nem virággal

kérdezem

miért virággal jársz

és nem szekercével

és lőn tegnap ma és

holnap is lészen

te kerítést emelsz

én átnézek a kerítésen

és még hatalmasabb

falat emelek

te föltalálod a létrát

én eltanulom

így jutunk egyre magasabbra

s mikor a felhők eltakarnak

hiába keressük magam

tegnapelőtt vettél egy lakatpántot

tegnap lakatot és biztonsági láncot

nem felejtesz

egyszer

már becsődült szobádba a tenger

és megriadtál hogy képes vagy hajózni

önmagadtól távol is

megrémültél a szabadságtól

véletlen viharoktól

nem várt kontinensektől

kétségbeestél mert értetted

szél mozgatta vitorlák jelelését

s ki eddig kávéillat térképét követve

csupán konyhádig jutottál

megrészegültél a távolság italától

mégis

tegnapelőtt úgy gondoltad

a sirályok röpte megfekszi gyomrod

és minden felfedezett sziget

fölösleges adminisztráció

nem beszélve a vitorla-zagyvaságról

tehát vettél egy lakatpántot

tegnap lakatot és biztonsági láncot

mert nem felejtesz

egyszer

már becsődült szobádba a tenger

eddig vonszoltad s letetted

pedig oly csekélyke volt mit

dolgaidnak véltél apró holmik

giccses hétfők csorba keddek

sosem volt mi föltoronylik

még a célok sem vezettek

egyetlen hülye ékezetnek

heteket szenteltél s ez lett

de tudtál volna többet ennél

magasabb eget mélyebb tárnát

szebb kést mit jobban fennél

hogy egyensúlyozhass a pengén

nem hiszem pedig dobolt jelzett

ezernyi idegen TE (benned)

minden éjszaka álmokkal

és kívánságokkal van tele

melyek sohasem teljesülnek

hiszen létük egyetlen célja

a nemteljesülés

a megvalósult álom

fölszámolja önmagát

a valóság halott álmok összege

mely lehet szögvas

vagy a szőke lány sorsa

aki egész életében

eladó marad a vegyesboltban

álmodok

vagy létezem

egy számla számsorában

oda nem illő versrészlet vagyok

önmagam idézete

majd semmi nem marad csupán

a látomás árnyéka mely

sorsommal együtt süllyed el

ki voltam önnön álruhám

lebontva pőre lelkemen

örök hiányok szobra áll

nem béklyóz semmilyen szabály

s mit hittem nem vezet a Jel

mint nyugtalan galaktikák

magányom gerincem körül

lassan forogva izzik át

s eléget menthetetlenül

és nem marad csupán a Por

(betűk gyűrött papírlapon)

istvándor

2011. január 16., 13:19:41