A Föld

A Föld egy izzó kődarab,

a kérge vékony hártya csak.

Ott élek én, és ott a lét,

kiszabva énem börtönét.

Mert körbefont a földi múlt

minden porából összegyúrt

halandó, gyenge férfitest,

mely fogva tart, el nem ereszt.

Mi volt a testem? Kardvirág,

sirály, halak vagy almafák?

És meddig hord e kődarab

eltűrve szédült álmomat,

hogy megmarad, hogy nem hal el,

hogy volt miért, hogy élni kell,

és egyszer majd e megszülő

és éltető, majd megszűnő

izzó golyó, a meggyötört

közös anyánk, e drága Föld

körülölel, s én átadom

a testtel végső sóhajom.

Mi lesz belőlem? Tán madár,

fűszál, fatörzs, fűben bogár,

vagy édes fürt szőlőhegyen?

Ha cefre lesz, hát hadd legyen!

Majd lesz belőle tűzital,

mely torkot és agyat kimar,

vagy ihlető, elringató

italból ébredt drága szó.

Én arra vágyom, vers legyek,

ajkadra bízva lelkemet,

őrizve még a hangomat,

nem hagyva azt, hogy elfogadd:

a Föld csak izzó kődarab.

A lírikus

A lírikus kopott kabát,

ki kifordítja önmagát,

a bélésével kérkedik,

mindent megír ő, mégpedig,

ha hírnevet, vagy pénzt akar,

vagy nőt akar igen hamar,

és ha nem jut néki más,

jön halál s feltámadás,

vagy jéghideg, vagy földmeleg,

csak jaj, a nép ne értse meg!

Hát hogy venné ki az magát,

ha látnák, ő csak egy kabát,

és benne ott árválkodik

az ész, ki mindig második,

de fájdalom és jajszavak

zsebéből majd` kihullanak...

Kétségbeestél, kis szívem?

Elárulom, hogy nincs ilyen.

Ez csak torzkép. El ne hidd!

Hát persze, hogy nem létezik!