A Föld egy izzó kődarab,
a kérge vékony hártya csak.
Ott élek én, és ott a lét,
kiszabva énem börtönét.
Mert körbefont a földi múlt
minden porából összegyúrt
halandó, gyenge férfitest,
mely fogva tart, el nem ereszt.
Mi volt a testem? Kardvirág,
sirály, halak vagy almafák?
És meddig hord e kődarab
eltűrve szédült álmomat,
hogy megmarad, hogy nem hal el,
hogy volt miért, hogy élni kell,
és egyszer majd e megszülő
és éltető, majd megszűnő
izzó golyó, a meggyötört
közös anyánk, e drága Föld
körülölel, s én átadom
a testtel végső sóhajom.
Mi lesz belőlem? Tán madár,
fűszál, fatörzs, fűben bogár,
vagy édes fürt szőlőhegyen?
Ha cefre lesz, hát hadd legyen!
Majd lesz belőle tűzital,
mely torkot és agyat kimar,
vagy ihlető, elringató
italból ébredt drága szó.
Én arra vágyom, vers legyek,
ajkadra bízva lelkemet,
őrizve még a hangomat,
nem hagyva azt, hogy elfogadd:
a Föld csak izzó kődarab.
A lírikus kopott kabát,
ki kifordítja önmagát,
a bélésével kérkedik,
mindent megír ő, mégpedig,
ha hírnevet, vagy pénzt akar,
vagy nőt akar igen hamar,
és ha nem jut néki más,
jön halál s feltámadás,
vagy jéghideg, vagy földmeleg,
csak jaj, a nép ne értse meg!
Hát hogy venné ki az magát,
ha látnák, ő csak egy kabát,
és benne ott árválkodik
az ész, ki mindig második,
de fájdalom és jajszavak
zsebéből majd` kihullanak...
Kétségbeestél, kis szívem?
Elárulom, hogy nincs ilyen.
Ez csak torzkép. El ne hidd!
Hát persze, hogy nem létezik!