Hegedűs László versei:
Az eső
Rakott szoknyában, blúzban jött felém
egy kicsi lány, kit úgy szerettem én.
Mindenem voltál. Hol vagy kedvesem?
Hisz csak az eső kopog csendesen.
Dúdolnék néked egy szép dallamot.
Régi emlékek tűnnek fel amott.
Mily régóta, már csak jöttöd lesem,
de csak az eső kopog csendesen.
Szeretni téged, élni, csak veled.
Lelkembe égett, édes szép szemed.
Hová lett az arc? Szavad sem lelem,
és csak az eső kopog csendesen.
Lágyan öleltek egykor karjaid,
s lám, könnyet ejtek most sóhajtva itt.
Elszállt az élet, észre sem veszem,
csak a bús eső kopog csendesen.
Hűvös hajnalon, jajong még a szív.
Óh, még fáj nagyon, ha emléke hív.
De te elmentél, végérvényesen.
Már csak az eső kopog csendesen.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Anyámnak
Sokat gondol Rád mostanában, - talán mert jő a vég -
fiad, ki hisz, és él a mában, a földi létbe` még.
Tudom, hogy szelíd szemed követ, s ha rám tekint talán,
biztosan nem vagy elégedett velem, szegény anyám!
Nehéz volt életed miattam, nem voltam jó gyerek.
Nagy, mély okot, sok búra adtam, s ellent mondtam neked.
Sok könnyed elhullattad értem, sírtál sok éjszakát,
Csak Isten tudja, mennyi vétkem kéri bocsánatát.
De lehajtott fejjel állok itt, most már sírod felett.
Átvenném lelked nagy terheit, vinném, de nem lehet.
Oly borúsan állok. Vigaszom ím az maradt csupán,
hogy te hőn szerettél, s oly nagyon, így is, szegény anyám!
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Ellenfelek
Ellenfelekké váltunk - mit tagadjam
A méltóságos vén erdő, meg én.
Ropog az ág a hirtelen jött fagyban,
és dől a törzs, mert háborúnk kemény.
Ő ággal, törzzsel, és gyökérinakkal
szorít, csavar, vág, menti életét.
Én daccal, küzdve csontig járó faggyal,
tűzrevalóért. Éltem most a tét.
S ha elkerülöm iszonyú csapását,
megnyerhetem ez átkos háborút.
Szekérre rakva tíz levágott szálfát,
lovunk botorkál, s véget ér az út.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Ősszel
Ősszel a lelkem elcsendesedik,
Búsan leveti elkopott gúnyáját,
miként a tölgy: vén ága mind, mint ázott
levéltelen, virágtalan alázat,
ki óvja, félti száraz gallyait.
Kapaszkodik múltjába rendületlen.
Emlékeiben megfojtaná a bánat,
ha nem ölelné csendes, néma hit.
Ősszel a lelkem elcsendesedik,
mert int az ősz, fagyos eső kopog
S az ősztől ősz hajam most még fehérebb,
Szemem reménytelen jövőmbe réved,
s a szél már rázza éltem ágait.
Korom vállamra nehéz kabátot ejt.
Cserzett bőröm felszántották az évek,
s az ősi rend bölcsen, csendre tanít.
Megőszült lelkem megalázkodik.
Nem jajdulok, bár törnek ágaim.
Panaszt sem ejtek, kín sincs arcomon.
Ha testem szédeleg, kapaszkodom,
de tűrve hordom, mert hitem segít.
Szívem lelassult, megértve végre,
Hogy kit szerettem s titkon volt nekem,
Felfelé tekint már, s imádkozik
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?