Rimanóczy Ildikó -rildi- versei

Első év

Gesztenye alszik még fehér virágban,

bibéjén nyugszik a varázsló Ámor,

tüskeruhát fon kese holdsugárból,

szirének dalán száll szívedig vágyam.

Jeges hajnalok harmatkönnye illan,

ha égig ér a sárgarigók dala -

zsong az új tavasz bódító illata,

s tócsák tükrében fénymosolyod csillan.

Érkezel. Az éj ránk borítja árnyát,

vaníliára csorgat a Hold mézet,

halvány íriszek szirmaik kitárják,

a boldogság rak most házunkban fészket.

Hajnalok jöttét többé sose várnád -

lila párnákon az öröklét lépked.

******

Lila párnákon az öröklét lépked,

s míg narancssárga felhőt bont a hajnal,

szíved itatom sárgarigódallal -

lelkem vásznára festettem arcképed.

Lágyan megérint szárnyával egy angyal

amint sóhajod homlokomra téved,

szemedből lopok búzavirágkéket,

és ölellek már simító szavammal.

Kitárult végre hitünk palotája,

érted égnek a fekete opálok,

vágyaid a fény mind valóra váltja,

eltűnt éveid többé nem sajnálod.

Fák koronája napsugárba mártva,

míg tenyeremben őrzöm varázsálmod.

******

Míg tenyeremben őrzöm varázsálmod,

bolyongó lelked végre megpihenhet -

becsukhatsz minden kancsal tükörtermet,

mert bennem magad újra megtalálod.

Az őszi szelek fényben fürösztenek,

s majd terítek rád boldogságpalástot,

leszek ételed, vized, orvosságod -

és érzed azt, hogy így még nem szerettek.

Szerelmet dalol a halk tücsökzene,

fényét a hold is mosolyodból lopja.

Ó, csak a hajnal fel ne ébresztene!

Zizzenve hull a vadgesztenye lombja,

ölelj magadhoz, hűvös már az este,

csókjaink az éj mézhomályba vonja.

******

Csókjaink az éj mézhomályba vonja,

gesztenye ágán jeges csipkefátyol,

s a gyertya lángja vanílián táncol -

sóvárgó ajkad ajkam lázba hozza.

Olvad a messze, közelít a távol,

jövőnket látom: mintha írva volna...

Bolond kis élet! S mennyi örömmorzsa...

Hallod, hogy kacag? Megint győzött Ámor!

Múlik a sötét, a körforgás örök:

a télben minden új tavaszát várja,

s tágulnak egyre az apró fénykörök.

Fák fagyos ujja zúzmarába mártva,

de nézd, kedves, már felszálltak a ködök,

s új virágot sző a gesztenye álma.

Rimanóczy Ildikó

(2011. április - augusztus)

Őszi hajnal

Lágy ködök között bujkál már a reggel,

s amíg az éj andalogva oson,

nyomában fénylő, csillagos sereggel,

ősz közelít a hűvös harmaton.

Hangom, mi tegnap még kristályként zendült,

ma ezer szilánkra porlik széjjel,

szikkadt ajkaimra már csak a csend ül,

halálba simító szenvedéllyel.

Rám találnak rég kihűltnek hitt vágyak,

s látni vélem árnyad a sötétben,

amint tétován búcsút int a nyárnak,

majd átnyújtja titkaink a télnek.

Rimanóczy Ildikó

(2010. szeptember)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

A kód nem működik..

Tetszik a vers?

Oszd meg az iWiWen!

Oszd meg a Facebookon!

Körtedal

Körtefa ágán

lengedez árván,

billeg a körte,

fám tetején.

Harmatok mosták,

darazsak dongták,

nap tüze főzte,

magja megég.

Büszke az árva

körte magára,

megvillogtatja

bőre színét.

Nem gondol arra,

mekkora bajba

sodorja sorsa,

ősz, ha betér.

Vége a csöndnek,

nyári esőnek

indul az árja,

dörren az ég!

Ágai törnek,

fák, ha kidőlnek,

hiába minden,

itt van a vég!

Ág ha ma roppan,

körte lepottyan,

fess bőrruhája

szertereped.

Körte ha koppan,

fűbe kiloccsan,

álma a nyárnak

most odalett!