Grigo Zoltán versei:

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Nagyapám

Rád gondoltam ezen a suhanó reggelen,

odaültem melléd a tornácra - Nagyapám,

még a régi elnyűtt kalap volt a fejeden

és pipád füstje is ott kúszott a ház falán.

Hallgattalak újra ahogy csendesen mesélsz,

szemed tükrében ringott az ébredő puszta,

szádból igaz volt a szó, egyszerű a beszéd,

mint a legtisztábban zengő pásztorfurulya.

Harminc tél csikorgott a kertedben azóta,

amióta bandukolsz az égi utadon,

házad előtt száradni kezdett a diófa,

a láncot is elmarta a rozsda kutadon.

Emlékek suttognak most ezen a reggelen,

aranyló napfényben fürdik elhagyott tanyád,

gondolatban megsimogattam szép ősz fejed,

úgy ahogy harminc évvel ezelőtt - Nagyapám.

Levél a Kedvesnek

Nélküled már némák a reggelek,

varjú kiált a csupasz fák között,

itt nálunk már a hó is leesett,

szürke füst száll a kémények fölött,

magányosan hallgat kint a határ,

üres tarlón birkóznak a szelek,

kertek alján osonva róka jár,

én meg itt ülök, hogy írjak neked.

Lassan telnek nélküled a napok,

nem te ébresztesz hanem az ösztön,

üres a ház is, csak magam vagyok,

mint fagyott levél a puszta földön,

este amikor a tűznél ülök,

a szobámban suttognak a lángok,

mint megannyi parányi kis tücsök,

úgy játszanak nekem szerenádot,

amíg nézem, hogy izzik a parázs,

hozzám sóhajt téged az esti csend,

a sötétben mint lángoló varázs,

felmelegíted magányos szívem.

Megírom neked ezt a levelet

és várlak, hátha már eljössz holnap,

addig hallgatom ahogy a kertben,

a kutyáink ugatják a holdat.

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

egy darabig

egy darabig talán bírnám nélküled

ülnék a nagy fénylő csillagok alatt

rőzsét vetnék a hamvadó tűzre

vagy égetnék barna őszi avart

nézném a kertben imbolygó árnyakat

ahogy táncolnak alvó bokrok felett

hallgatnám hogy zörgetik az ágakat

az ásító fák közt suhanó szelek...

egy darabig talán bírnám nélküled

ahogy a csiga bírja a fűszálon

becsuknám a szemem befognám a fülem

és csak várnám hogy eljöjjön az álom

lehet hogy kicsit még kiállnék a fényre

azután a ruháimat levetném

majd ledőlnék a vackomba télire

és aludnék mint a konok nagy medvék.

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Még kapaszkodom

Kapaszkodj belém, kicsi társam,

ebben az őrült vad futásban,

ahol a szív, mint a csont, reped,

és hullanak szép ezüst fejek,

ahogy véres csatákban, sorban,

hevernek a földön a porban,

mert beteg időt élünk ahol,

csalogány helyett varjú dalol,

itt az élet is másként válogat,

magának szüli a királyokat,

én az idő ráncos homlokán,

csak szállok apáim nyomdokán,

a fejemre már nem kell babér,

csendesen kering bennem a vér.

Egyszer tudom, a virág lehull,

szirmaival a szél messze fut,

de amíg terítőd hófehér,

nekem elég egy szelet kenyér,

ha szíved tiszta hegyi patak,

megbújok benne mint a halak.

Még kapaszkodom, kicsi társam,

ebben az őrült vad futásban,

mielőtt magához húz az álom,

átgázolok veled én a halálon.

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Könnyek

Harmatos nyár estén,

Szemedben könny rezeg,

Csak nézlek téged, ahogy

Az arcodon lepereg.

Oly szomorúan gördül,

És hullik le csendesen,

Néz tétován egy kicsit,

Majd megül a kezemen.

A tenyerem kinyitom,

Csak hullik bele a könny,

A markomban itt ragyog

Szíved, mint egy marék gyöngy.

Láncot fűzök belőle,

A nyakamba teszem,

Amíg élek, örökké,

Hordozom szívemen.

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Égi földeken

Én még láttam a nagyszüleimet

görnyedni a megkopott földeken,

a kiszikkadt rögöket ölelve,

láttam a néma titkolt könnyeket,

az arcuk ráncaira térdeplő

emésztő gondokat, a bánatot,

hallottam az áhítatos imát

ahogy hívtak ők egy szebb holnapot,

láttam a fáradt, megtört szemüket,

az imádságra kulcsolt kezeket,

ahogy a gyógyító éji csendben

a lelkük isten elé térdepelt,

hallottam éjszaka lánccsörgető

rögöket kacagni a földeken,

a néma sötét fájó sóhaját,

a barázdákban síró életet,

láttam, ahogy egymást támogatva

mentek hajnalban a földek felé

örök reménnyel a szívükben,

amíg felitta őket a messzeség,

és még láttam a nyitott ablakban

álló fekete kabátos halált,

egy szomorú megváltó hajnalon,

ahogy feléjük nyújtott kézzel állt.

Ha szemem behunyom, most is látom

ahogy jönnek az égi földeken,

fehér hajukat lengeti a szél,

lelküket öleli a végtelen.

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Most kell...

Most kell, hogy téged öleljelek,

Ameddig az alkony messze még,

Mielőtt a nap végleg lemegy,

És a föld az éggel összeér.

Addig kell, hogy szeresselek,

Amíg nem üzennek a csillagok,

Hogy nekem adják a végtelent,

Hogyha velük együtt szárnyalok.

Kaphatnék én örök életet,

Feledve a földi gondokat,

Élhetnék velük az égben fent,

Már örökké mindig boldogan.

Ezüstfényű csillagszememben,

Ott ragyogna a lenti világ,

De kemény kővé vált szívemben,

Nem nyílhatnál, mint a virág.

Nem lehetnél te többé nekem,

Kezem nem érne már érted el.

Hogyha a szerelem szívemben.

Csillagok fényében égne el.

Mit érne akkor az öröklét ?

Ha nem foghatnám többé kezed,

Csak keresne téged örökké,

Lázasan égő csillagszemem.

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Szárnyak

A múló éveknek szárnya nő,

Suhannak néma égbolt alatt,

Szorosan ölelik az időt,

A bennem csendesedő szavak.

Árkok mélyülnek tenyeremben,

Benne simul az egész világ,

De utak mentén már por terem,

Meg magányos, haldokló virág.

Nézem az alkonyi fényeket,

Már csak behunyt szemmel álmodok,

Hegyek csúcsáról az életem,

A völgybe, csendesen lecsorog,

Néma görcsbe rándul a táj,

Zokog nehéz ólomkönnyeket,

Nem állva halnak meg a fák,

Lábam elé dőlnek hirtelen.

Nyújtanám feléjük a kezem,

De lassan már elhagy az erő,

Örökké álmodó szívemen,

Az angyalok szárnya nő.

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?