Anyám gyakran sírt - szinte mindenért,
ha koldust, csonkát vagy vakot látott,
szívébe sokak fájdalma befért,
szerette ezt a kerek világot.
És mégis - anyám gyakran nevetett.
Mint porban fürdő vidám kis veréb,
olyan boldog volt, és elégedett,
ha rendben tudta három gyermekét.
Öröme, búja, gyorsan változott,
illőn természetes, lágy szívéhez,
egyensúlyban volt, mint az évszakok,
ahogy tavaszra nyár, őszre tél lesz.
Anyám gyakran sírt, gyakran nevetett,
élt, serénykedett, mint madár a fán.
Forró szívében áldott szeretet
buzgott - leginkább ember volt talán.
Csak jönnél már tavasz! Szép terveid
eltakarja a tél, feledve itt
e zord világot, ami nem enyém,
fagynak bélyegét hárson, gesztenyén.
Útján csak egy-egy színes folt akad.
Talpam alatt megsárgult holtakat
kavar a felforgató kajla szél:
ez mind halott, vagy haldokló levél.
Ledér, hamis, jeges, kápráztató
tél, jegedtől hiú ábránd a tó.
Repedt üveg, szöges korbács a fagy.
Halált hozó szellem szolgája vagy!
Hát rebbenj már, színt rejtő kék lepel,
keservben száz évelő térdepel!
Leheletedtől alig él a fény.
Menj, uralkodj a másik féltekén!
*